tizenötödik

Mérsékelten szorong, mert az új emberek beengedése mindig szorongós, de azért mérsékelten, mert már túl van a vizsgák majdnem felén, de ahogy belegondol a majdnem fele az baromira nem ad okot nyugalomra, mindenesetre igyekszik nem túlpörögni, mert nem vágyik a totális katasztrófára. Azon tanakodik, hogy vajon feljön-e még rá az a ruha, vagy ez csak amolyan hiú ábránd, és még azon is, hogy hol az a határvonal, amit annyira nem kellene átlépnie. Hülyén érzi magát, mert már elfelejtette, milyen volt, amikor csak kettő mondat kellett ahhoz, hogy valaki a legjobb barátnője legyen, most úgy érzi magát, mint egy félérett dió, ami a csonthéjon kívül még azzal a gusztustalan zöld burokkal is védi magát, és nem is emlékszik, mikor épített maga köré ennyi áttörni való falat. Még erősen hiányos öltözetben sasszézik a tükör elé, és tisztán emlékszik, hogy egy éve még más volt ez a kép, na de negyven felett mit is vár az élettől, mondjuk ha jobban megnézi annyira nem is vészes, csúnyának véletlenül sem nevezhető, miért foglalkoznak az emberek ennyit a testükkel, miért ne hordhatna zsákruhát, lepleket, bármit, ami eltakarja, miért kell folyton ezen pattogni, néha annyira unja, na de ma mégsem vehet zsákruhát, azért mégiscsak valami. Elvigyorodik, egyszerűbb lenne, ha randizni menne, az olyan egyértelmű, ez meg olyan nem egyértelmű, és rá kell döbbennie, hogy marhára éhes, de már nem akar enni, mert olyan ciki, ha ott meg nem tud, és akkor magyarázza majd, hogy jajj, amúgy tök jó, csak otthon telezabálta magát, Istenem, miért nem ébredt emberi időben, legalább valamit reggelire ehetett volna. Gondolkodik a kaján is, meg valami rémlik neki a közös evés meg szeretetkötelék kialakulásáról, de nem merne megesküdni, felvesz egy szoknyát, elég rövid…

A curry annyira agresszív, nem elég neki a konyha, az egész lakást belengi azzal az egzotikus illatával, vajon így oké lesz a csirke, vagy ezek lehetnének még kisebb darabok, és ezzel a rizzsel mi a helyzet, csak rémlik neki, hogy már régebben készített ilyet, és hogy sokkal jobb volt, mint a sima rizs, úgy izgul, mintha randija lenne, pedig csak egy vacsora, jobb lenne, ha randi lenne, az olyan egyértelmű, ez meg olyan nem egyértelmű, a lakásba beengedni bárkit elsőre olyan izgalmas, olyan intim, kb. három napig takarított, mert amúgy utál, pedig így harmincvalahány évesen illene már rutinná tenni ezt, de hát Istenem, ez van. Érzi, hogy kicsit túlpörgött, máskor rutinosan főz, de most  hatszor csekkol mindent, és az a rohadék cékla soha ebben a földi életben nem fog megpuhulni, az idő rohan, ő meg kapkod, kiborul a curry, a porcukor, és még a só is, ezt az életben nem fogja kiszellőztetni, de mindegy, mert ha nem figyel, akkor a rizs és a csirke is odakap, ki van akadva a cékla miatt, hát mennyi időre van még szüksége? És ő még persze full otthoniban, azért illene felöltözni, nem? Vagy inkább ez tökmindegy? Soha az életben nem fog megfőni a cékla. Soha.

Meg amúgy is, ilyenkor illik vinni valamit, vagy az gáz? Most bevillan neki az a bögre, ha nem töri szét instant módon, akkor azt például akár el is vihetné, vagy vigyen virágot, de hát az mennyire gáz már, csokit is gáz, mert nincs egészen tisztában a csokifogyasztási szokásaival, és ha odavisz neki egy epreset ő meg pont halálosan allergiás rá, nem, csokit tuti nem, de ha nem visz semmit, akkor tuti hogy kellemetlen lesz, így is kellemetlen, inkább bemegy abba a menő boltba, ott tuti hogy beleszeret majd valamibe, amit aztán sajnálni fog odaadni, de hátha. Az a baj, hogy igazából a lakás milyenségét illetően sincsenek tippjei, ha olyan, mint ő, akkor némileg kaotikusnak képzeli, ennyit problémázni ilyen apróságon, lehet, hogy ez a szoknya mégsem jó, tuti feszengeni fog benne, ha leül, márpedig le fog ülni, vegyen másikat, vagy sem?

Szinte a csodával határos módon főtt meg a cékla, csak remélni tudja, hogy nem borult túl a fahéj, te jó Isten, meg sem kérdezte, hogy allergiás-e valamire, mi van, ha allergiás a fahéjra, na mindegy, max abból nem eszik, egyáltalán illik ezt nyáron? Olyan karácsony illat lett, na vörösborecet az nincsen, majd valahogy máshogy megoldja, kicsit már bánja, hogy nem valami letisztultabbat talált ki, de ez annyira finom, az meg csak nem járja, hogy valami snassz kaját tegyen elé, főleg hogy ő tuti folyton elit dolgokat eszik, legalább is ránézésre azt képzeli hozzá, mennyire nem ismeri, mi van, ha nem is tudnak majd dumálni semmiről, de mondjuk miért ne tudnának, lenyugtatja magát, összeszedi, megterít, még a céklának így is kell néhány perc amíg összefő a hagymával meg narancslével, totál karácsonyi illat van, ne már. És mi van, ha utálja a hagymát, na, mindegy, majd nem mondja el, hogy az is van benne, és akkor biztos nem veszi észre, ledobálja a ruháit az ágyra, aztán be a szennyesbe, mert az ágyon most nem maradhatnak, amúgy ott szoktak maradni, azt se tudja, milyen mértékben öltözzön normálisan, valahol az otthoni meg az utcai között billeg, minden kész, a rizs illatos és pergős, nem sótlan, nem sós, a csirke omlósnak tűnik, a chutney karácsonyízű, a teríték eklektikus, a lakás nagyjából egyben, ő is nagyjából egyben, vár.

Már majdnem odaért, jó ötlet volt az a menő bolt, most szorongatja azt az apró kis szatyrot benne azzal a kis izével, a szoknya maradt, a smink csak a szokásos, már nagyon éhes, és kicsit aggódik, hogy hangosan fog korogni a gyomra, legalább valami gyümölcsöt ehetett volna, de olyan mértéket öltött otthon végül a káosz, hogy nem maradt idő, már egy kávéra sem, igazából azt pont nem kellett volna kihagynia, de elaludni csak nem fog,tekintve, hogy izgul. És ezt nehezen értelmezi, mostanában egyre többször értelmezi magát nehezen, vajon releváns kapuzárási pánikról beszélnie, vagy ez hülyeség, és ő még fiatal, fiatal a francokat, a lényeg az, hogy akármennyire is gáz, ő most izgul, éhes, és ideges a túl rövid szoknyája miatt, de nem fér bele több aggodalmaskodás, mert odaért, és nincs mire várni, felcsenget, ő meg odapattan a kapucsengőhöz, belecsicsereg, és elindul lefelé, de még megbotlik a küszöbben, biztos, ami biztos, és elfelejti, hogy létezik lift is, és lerobog a lépcsőn, és olyan esetlen a találkozás, mintha nem találkoznának amúgy is a félév minden napján, jajj, de más, együtt folytatják az utat felfelé, immár liftben, ami nem ragad be, nem robban le, minden simán megy az ajtóig és az ajtón túl is, a félig karácsonyi, félig indiai illatban, rögtön megérzi, ahogy belép, bocs a szagorgiáért, kicsit bénáztam, ezért úszik a lakás szagban, már akkor is tökéletes lenne minden, ha semmi más nem történne az egymásra hangolódás percein túl.

Az agresszív curry ellenére, vagy épp amiatt én nagyon szeretem az indiai currys csirkét.

- 50 dkg csirkemell filé

- 2 fej hagyma

- 1,5 tk curry por

- só

- 1 nagy tejföl

A csirkemellet felkockázzuk (tetszőleges méterűre :), megsózzuk.

A hagymát olajon megpirítjuk, rátesszük a csirkemellet, azt is megpirítjuk. Hozzákeverjük  a tejfölt, aztán picit alacsonyabb lángon belekeverjük  a curry port. Alacsony lángon főzögetjük, amíg be nem sűrűsödik.

A cékla chutney "karácsonyi" változata:

0,5 kg cékla

1 db alma

1 db narancs

1 kis fej vöröshagyma

őrölt koriander, szegfűszeg, fahéj 

egy kevés (vörösbor)ecet

10 dkg cukor

A céklát lereszeljük, és érdemes kicsit előfőzni. Amikor már félig puha hozzáreszeljük a hagymát. Hozzáadjuk a fűszereket, a narancs reszelt héját és levét, valamint az ecetet (egy "löttyintésnyi" elég). Megszórjuk cukorral, és elég sokáig hagyjuk főni. Kavargatni kell, és nem árt odafigyelni, hogy ne égjen le. A végeredmény egy finom, különleges étel, amit befőttesüvegbe téve még hónapokig tárolhatunk. De egyébként frissen is nagyon finom. 

tizennegyedik

Nyűgös, mert minden olyan ismerős, és nem úgy, olyan kellemesen-biztonságosan, hanem nyomasztóan ismerős, ugyanolyan, stabil és fix kivéve talán azt az aránylag új, nyár óta létező, megújulni képes kávézót, ahol már saláták is vannak, meg gluténmentes sütemény. Ott ül most ő, aránylag idegesen, vagy inkább nyugtalanul és előtte még gőzölög a karamell latte, édesítővel kellene innia, de leszarja, úgyhogy két cukrot kér, nem, mást nem, ül, és a komfortzónáján túlra gondol, hogy utazni szeretne, legalább csak egy pár napra, el, mert általában ez szép, ez a hely jó, de most piszkálja, hogy ki tudja hány éve egyformán jó, már ismeri a boltban az eladókat, ismeri a pékségnél azt a roppant bőbeszédű nőt, a szolgáltatókat, meg minden. A hallgatókról nem is beszélve, és az a baj, hogy már fáradt ennyi embert ismerni, már nincs energiája megjegyezni új embereket, és nincs kedve neveken gondolkodni, már inkább igyekszik kerülni ezeket, felmenti magát azzal, hogy a nagy előadásokon úgyse lenne lehetősége végigérdeklődni hogy kit hogy, meg ki mit, meg satöbbi, amit még gyakorlaton néha-néha esetleg. Nem mindig tud mit kezdeni a mindig mindenhol ugyanolyan dolgokkal, az előre csomagolt borsóval, a fagyasztott málnával, meg a finoman adagolt emberi gyarlósággal, most tulajdonképpen zavarban is van, és főleg saját magával nem tud mit kezdeni, ő nem szereti a saját folyamatait, nem tud hozzájuk szokni, mert rapszodikusak, ő kényelmetlenül érzi magát attól, amit úgy általában érezni szokott, most nem nyávog, meg nem szenved, hanem csak kényelmetlenül mocorog, és tudja, hogy kábé húsz éve túl kellene lennie ezen az önkeresésen, és tudja, hogy mindig ugyanoda tér vissza, és azért csacsog (ha még csacsog), hogy saját magát meggyőzze arról, hogy neki van véleménye meg egyénisége. Amúgy van, csak nem tudja kimondani, nem tud eljutni a maghoz, de ettől még ugyanolyan természetesen elegáns, mint amilyen mindig is volt, kábé húsz éve ugyanolyan kiegyensúlyozottnak tűnik, nem unalmas, nem is halál izgalmas, de olyan ember, aki mellé szívesen ülnének a buszon, és nem zavaró a saját magába zártsága, kívülről nézve inkább valahol a titokzatosan izgalmas és a diplomatikusan hűvös között egyensúlyozik, a kollégák ha beszélnek róla mindig úgy beszélnek róla, hogy olyan szimpatikus, csak annyira zárt, olyan megközelíthetetlen, pedig amúgy annyira nem is, kellő türelemmel és megfelelő eszköztárral megközelíthető,sőt, elbájolóan édes is tud lenni, és ha egyszer megszeret valakit, akkor hagyjuk is, mi történik, mert a múltkor is pont így kezdődött az emlékidézgetés, szóval ő nagyon is kedves és szeretetteljes nő, csak épp a hozzá vezető utat kell végigügyeskedni, és pont. Kicsit elmereng – megint –, kinek jut eszébe egy kávézóba ennyi tükröt pakolni, nem gondoltak arra, hogy ez mennyire ijesztő és nyomasztó, az ember nem akarja saját magát nézegetni, de mindenesetre most jobb híján mégis a saját tükörképét szemléli, és elcsodálkozik azon, hogy mennyire nem olyan, arra gondol, hogy milyen elvárásai voltak önmagával szemben, hogy mennyire boldog lenne a húga arcával, nézi, hogy fáradtak a szemei, hogy a haja megint nem az igazi, de valahol büszke, mert lehetne sokkal, sokkal rosszabb, nem igazán a nevetőráncai, vagy akármilyen ráncai zavarják, hanem hogy az arcában nem látja, hogy hol van ő, és annyira elmerül a bámészkodásban, hogy észre sem veszi hogy valaki egy ideje épp ugyanúgy figyeli mint ő saját magát, azt meg nyilván nem is tudhatja, hogy ez a valaki lenyűgözően szépnek látja, de nagyjából harminc éve ugyanolyan lenyűgözően szépnek, és egyáltalán nem számít arra, hogy oda is lép hozzá, és meg is szólítja, ezért ő persze összerezzen és elreppennek a gondolatai, és persze félrenyeli kicsit azt a kávét, mert ő mindig bénázik, de közben megörül, így nagyjából olyan hang szakad ki belőle mint egy tüdőbeteg kacsából, és ezzel azt akarja mondani, hogy szia, és úristen mennyire rég láttalak, és jó, hogy most itt vagy, meg magában még talán annyit, hogy nem gondoltam, hogy még találkozunk, pláne nem azt, hogy pont itt, na meg azt, hogy tényleg, őszintén örül, pedig embereknek aránylag ritkán. De most igen. Egy indokolatlanul harsány és komikusan tinilányos összeborulás után újra rácsodálkozik, hogy milyen fantasztikus emberek másztak ki az életéből, és milyen hülye, hogy hagyta, elkezdenek beszélgetni, óvatosan letapogatva a másik rezdüléseit, finoman elkapva a ki tudja hány éve letett szálakat, a javarészt francia tájon ügyködöm, szervezkedek, mászkálok, szépítekre az itt ragadtam az egyetemen a válasz, arra meg az irigyellek, hogy neked ez sikerült, arra meg az elkerekedett szemek, arra meg a ne csináld már édesem, hát ez baromi szexi. Nem sűrűn gondol arra, hogy egy egyetemi karrier mennyire szexi, szóval felnevet, és a kávézóban szépen lassan mindenki elkezd rájuk figyelni, és nem azért, mert annyira harsányak, csak egyszerűen érdekesek, és mind a ketten nagyon érdekesek,együtt meg nem lehet őket nem észrevenni. Istenem, hová tűnt az a kis szerencsétlen szódászszifon szemüveges kissrác, aki anno az első iskolaéve első napján félénken mellé huppant, és akiről mindenki azt hitte, hogy lány, és hát meg is kérdezte az első közösen átértetlenkedett matekóra után, hogy leszünkbarátnők? detenemisvagylány. attóllehetnénkbarátnők, és azóta voltak sok-sok évig tulajdonképpen legjobb barátnők, tudtak egymásról majdnem mindent, és a doktori idején robbantak szét, érthetetlen módon, basszus, de rég volt. Hihetetlen, hogy a semmiből megjelenve ott ül most előtte a megőrzött femininségével, meg a rengeteg élményével, hozok egy sütit, neked is hozzak? persze, ilyenkor az jár. oké, de milyet? tökmindegy, lepj meg, és elindul a pulthoz, és mindenki rá figyel, ő meg addig ücsörög, megissza a latte maradékát azon gondolkodik, hogy tényleg szexi-e ez a tudományos élet, de inkább úgy dönt, hogy annyira tán nem, de imádja, hogy összefutott az egyetlen emberrel, akinek a bókjai mögött nem érez semmi nyomulást, semmi mögöttest, semmi számítót, csak a zsigeri őszinteséget, néhány pillanat múlva visszavonul az asztalhoz a két sütivel, és sajnos annyira nem festenek jól, de esélyt ad, meg sem kérdezi, hogy milyen, csak beleharap, és pfujj, de ezt ideje sincs kimondani, mert válaszolnia kell a még mindig olyan jókat főzöl kérdésre, szóval lenyeli a falatot, és elmondja, hogy főzöget, de tényleg csak get, (és azt gondolja, hogy hülyeség gyakorító képzőnek nevezni ezt, ez ritkító képző, vagy rendszertelenítő, vagy izé, de nem gyakorító, ez logikátlan), mikor hogy, néha süt, néha nem, magára nem mindig van kedve, a brokkolis tésztáját emlegeti, hogy az elég jó, sőt, nagyon jó, meg hogy kacérkodik a gondolattal, hogy kicsit professzionálisabban űzhetné a főzés művészetét, mert hogy úgy általában amúgy tele a hócipője, és hát ez jó, sőt, nagyon jó, és ideje is talán lenne. Megtudja, hogy a franciáknál hogy is van ez a kajálósdi, hogy mennyi jó kis étterem meg bisztró működik itt-ott, meg hogy a sajtok, meg a sütik, ó, mennyország az a hely, és kicsit elvágyódik amikor ilyesmit hall, de az álmodozást kettévágja a várj, lehet, hogy hülye vagyok, de csak most esik le, azt mondtad, hogy egyedül vagy? kérdés, és ez nem esik jól, mármint nem tolakodó, csak fáj, és mondja, hogy igen, azt mondtam, és pici csend, pici fájdalmas csend. Jaj, szívem, nem kérdezek semmit, de hidd el, veled érzek, én is egyedül. Egy kicsit újrafáj megint, és valahol a dühös, mert előkerült, és az annyira jó lenne beszélni róla, mert piszkálja között egyensúlyoz, nem akar ráfeszülni, de túl sok most az inger és boldogszomorú, és majdnem elpityeredik, de ezt senki nem látja, a sütik nem bírnak elfogyni és ez tematizálódik is, ez a süti szar. amúgy is utálom a mákot. inkább elneveti magát, én is utálom a mákot amúgy, és úgy nevetnek, mint legjobb barátnő korukban, és nem is igazán értik, hogy hogy szakadhatott meg valami, ami ennyire jó volt. 

Egyre több pékségben, kávézóban, beülős helyen jelennek meg a "Mindenmentes", paleo, alakbarát, egészséges édességek. Némelyik szokatlan, némelyik fura, némelyik finom, érdemes belekóstolni, akár csak kíváncsiságból is. Sokaknak csak választott életmód, de vannak, akiknek muszáj odafigyelniük a bevitt cukorra, lisztre, stb., és ha valaki sütis, de valamilyen oknál fogva a "klasszikusokat"nem eheti, akkor szuper alternatívákat találhat. Álljon itt egy nagyon ígéretes recept a Mentesen kérem blogról (egészen biztosan nem lesz rossz! :)

Meggyes mákos citromos muffin

Hozzávalók:

1.8 bögre teljes kiőrlésű zabliszt

2 kávéskanál sütőpor

0.5 kávéskanál szódabikarbóna

0.25 kávéskanál só

100 g erythritol

3-4 evőkanál mák (darálatlan)

125 ml laktózmentes tej

80 ml frissen facsart citromlé

1 db tojásfehérje

2 kávéskanál vanília kivonat

65 ml olívaolaj

1 citromból nyert citromhéj

1 bögre fagyasztott meggy

Elkészítés:

Egy krumplihámozóval meghámozom a citromot (a macerás citromhéj reszelés helyett)

A sütőt előmelegítem 220 fokra. A tejet kimérem és beleöntöm a friss citromlevet.

Összekeverem a lisztet, szódabikarbónát, sütőport, sót, az erythritet és a mákot.

Egy másik tálban összekeverem a tojást, hozzáadom citromleves tejet, olajat, vanília aromát és a citrom héjat. Turmixgéppel egy kicsit összedolgozom, míg a citromhéjat apróra nem darabolom.

A tejes masszát hozzáöntöm a lisztes keverékhez, és jól összedolgozom.

Beleszórom a tésztába a még fagyott meggyet.

Megtöltöm a muffin formákat, majd megszórom őket még egy kis erytrittel.

5-10 percig 220 fokon, utána még 15-20 percig 180 fokon sütöm. A kezdeti magasabb hőmérséklet segít abban, hogy a muffinok szépen megemelkedjenek.

A képet innen kölcsönöztem :)

tizenharmadik

Havazik, de mondjuk ez irreleváns. Kedden reggel újra buszra kényszerült, emberemlékezet óta nem ment az egyetemre busszal, a hallgatói közé vegyült, cseppet sem arisztokratikus módon figyelte őket, figyeli, hogy tényleg annyira mások-e, vagy csak ő túl öreg már ahhoz, hogy megértse őket. Ez egy kellemesen panelmeleg péntek lesz, telefon nélkül, laptop nélkül, talán tévé nélkül, esetleg egy esti filmmel, sütivel meg teával, ilyenkor úgy visszavedlik kiskölyökké, az esti teákra gondol. Most rákészül, talán kissé szertartásos, de neki most ez jó, előpakolászik, már tegnap is úgy mérte a pontosan százharminc gramm cukrot, mint amikor sütni tanult, és soha egy csipettel sem szórt volna semmiféle tésztába több, vagy kevesebb ezt-azt, mint amennyit a receptben olvasott, most meg itt ez az illatos tészta, eleget pihent, süthető, és valahogy ettől irreálisan boldog, kicsit nevetgél is magában, de inkább igyekszik ezt a lebegést őrizni. Óvatosan töltöget a formákba, nem teljesen tele, mert a sütőpor mindig felhúzza, és mindig túltölti, most igyekszik ügyesen elosztogatni, simítgatni, és amíg melegszik a sütő az összes kis kagylóformát megtölti, és várja, hogy az édességek formát és színt kapjanak, tésztából valami mássá lényegüljenek át, az egész mindig több, mint a részek összessége, hányszor hallotta, hányszor mondta ő maga is. Még a mosogatás sem tűnik annyira gusztustalannak, mint máskor, rájön, hogy szereti a havazást, egészen addig fogja szeretni amíg nem kell újra buszra-villamosra préselnie magát, amíg nem kell az olvadás utáni mocsárban taposnia, addig szereti amíg fehér, amíg ropog, amíg szikrázik, nem takarít, már letudta, ma csak sütöget, csak gondolkodik, pihen, és pontosan tizenöt perccel később kihalássza a sütőből az elkészült művet. Olyan szépek, olyan egyformák, kicsit hűlnek, és kipakolássza őket egy tálcára, és ilyen, pont ilyen az egész nap. Kíváncsi, hogy számíthat-e tényleg arra az emlékrohamra, amire vár, kíváncsi, hogy ezzel a süteménnyel neki is működőképes lesz-e, vagy ez már másé, mindig figyeli a saját mentális működését, mindig furcsállja az egészet. Talán másodéves volt, vagy még elsős, nem emlékszik pontosan, de bekúszik a könyvillat, meg a félhomály, amikor először kezdett azon tanakodni,hogy talán nem kellene megállni a munkában, talán tovább kellene gondolni amire addig gondolt, olyan hosszúk voltak az esték, olyan időtlennek tűnik már az egész, lehet, hogy tényleg öregszik, kezd ellágyulni, nosztalgiázni, mennyi kutatói kíváncsiság volt benne akkor, mennyi lelkesedés, tenni akarás, pedig különösen sosem volt tehetséges, csak a tudásvágy… És eszébe jut egy tél este, amikor valami teát szorongatott egy padon ülve, rohadtul fázott, és boldog volt, mert megérezte, hogy merre tart, és úgy gondolta, hogy az az út jó. Mekkora szerelem ez. Ha az összes szakirodalmat összegyűjtögetné, amin eddig átrágta magát, akkor egy minikönyvtárat tuti megtöltene, és csak ott van az a doktor a neve előtt, csak sikerült, pedig senki nem hitte volna. Tulajdonképpen nem tudja, hogy mit gondolnak róla. Tulajdonképpen nem is érdekli, csak egyszerűen próbál működni, nem hallja, hogy a hallgatói csodálják, nem hallja, amikor szidják, egyébként ritkán, nem hallja azt sem, hogyha hallgatnak róla, de nem is akarja hallani, csak odafigyel. Emlékszik arra, amikor az óvodás ballagásán ki kellett állni az egész nép elé, olyan nagyon ideges volt, annyira félt, és olyan meglepő volt, hogy végül mégis elkezdte élvezni, jó volt, hogy nézték, hogy mosolyogtak rá, igaz, mostanában nem igazán mosolyognak rá, de legalább még mindig figyelik, van ebben valami ártatlan és ösztönös exhibicionizmus, mindig megjelenni, mindig összerakva lenni, mindig ott állni fent, és beszélni. Egyébként biztos azt mondanák, hogy jó nézni, olyan természetes, olyan elegáns, de nem hideg, csak egyszerűen elegáns, akkor is, ha unalmas a haja, ha nincs humora sminkelni. Ő saját magát parasztlánynak érzékeli, még mindig annak a csúnya kis békának, aki mezítláb taposott a sárban a nyári esők után, aki néha melegítőben ment iskolába, mert nem voltkedve felöltözni, aki még otthon a mai napig melegítőben jár-kel, meg kinyúlt pólóban, talán az utolsó dolgok között jutna eszébe magáról az elegancia meg a szépség, de így legalább kicsit sem tűnik megkonstruáltnak, szó mi szó, rohadt nagy szerencséje van ezzel az egésszel, annak ellenére, hogy ő hónapok óta kizárólag annyit érzékel, hogy folyamatosan hízik a sok finomságtól, és a sport teljes hiányától. Nem tudja pontosan felidézni, hogy mikor szakadt el a külvilágtól. Vagy hát nem az, hogy elszakadt, ő eljár fodrászhoz rendesen, ő megy ide-oda, boltba, vesz ruhákat, vesz miegymást, eljár haza, a szüleihez, meg… Na jó, talán kicsit mégis elszakadt, miért nem jár már futni, vagy bárhova, biztos jót tenne, endorfin meg izé. Szépségesen átpakolja a süteményeket kistányérra, gyönyörködik, és fogadkozik, hogy elmegy valami nyugisportra, jógázni mondjuk, aztán nevet, ahogy elképzeli magát passzosnadrágban hajolgatva, tudja, hogy dehogy megy ő, nem megy sehova, minden oka meglenne rá, hogy komfortosan érezze magát, de mocorog bent valami nyugtalanság folyton, csak a munka nyugtatja meg, de az is csak azért, mert koncentrálnia kell rá, és a múltkori után amúgy is elbizonytalanodott, hogy van-e helye itt, itt van-e a helye. Bárcsak ne lenne ilyen lemondó, és ne aggódna bíróságra vinni ezt a szexuális zaklatós ügyet, ámde most ez mindegy is, sütipróba, elindítja-e az emléklavinát, avagy sem? Belecsücsül a fotelba és rákészül, átfut a fején, hogy ez a szárított levendula nem lesz-e vajon túl agresszív, hogy az a sokszázalékos étcsoki nem lesz-e túl keserű, de nem révedezik túl sokáig, ha bárki megkérdezné tőle, hogy a francia rêve és a magyar révedezés rokon-e egész biztosan nem tudná, mit mond erről a szakirodalom (A CzF meg a TESZ, ha egyáltalán a CzF-ban van erről szó), ennyit a szakszerűségről, random sütit kivesz, beleharap, rág, de elsőre csak annyi ugrik be, hogy ez irtó finom, már-már elcsábul egy fészbuk-posztra erről a csodáról, de nem, de nem, max privátban A Kolléganőnek, éppen megszületik benne a végső konklúzió az emlékekkel kapcsolatban, hogy nem igazán rohannak, de mielőtt ez a gondolat körvonalazódna mégis beszivárog, begyalogol, sőt, beront egy, nem több!, mindent átható, mindenen átívelő, mindent újra felforgató emlék. Ő. 

Irodalomban jártas + szemfüles olvasók tuti kitalálták, hogy itt most a madeleine-ről van szó. Natúran is csodálatos, kicsit sűrű, nagyon különleges sütemény, megéri bíbelődni vele, külön formát venni hozzá.  A szövegben mondjuk így készült:

hozzávalók

§  3 db tojás

§  130 g cukor

§  200 g finomliszt

§  10 g sütőpor

§  1 citromból nyert citromhéj

§  20 g méz

§  60 ml tej

§  200 g olvasztott vaj

§  tetszőleges mennyiségű, jó minőségű étcsoki, egy csipet szárított levendula

elkészítés

1. A tojásokat a cukorral habosra verjük.
2. A lisztet elkeverjük a sütőporral, majd hozzáreszeljük a citrom héját is.
3. A mézet összekeverjük a tejjel és a vajjal, majd a tojásokhoz adjuk, és eldolgozzuk.
4. A tojásos keverékhez szórjuk a lisztet, és homogén állagúra keverjük a tésztát.
5. A tésztát fóliával letakarjuk, és néhány órát, vagy akár egy egész éjszakát a hűtőben pihentetjük.
6. A tészta pihentetése utána a sütőt előmelegítjük és kivajazzuk, kilisztezzük a formákat, de a szilinkont nem kell vajazni! Közvetlenül a sütés előtt belekeverjük a csokoládét és a szárított levendulát a tésztába.
7. Két evőkanál segítségével belekanalazzuk a masszát a formákba és a forma méretétől függően 12-15 perc alatt, 190 fokon megsütjük.

tizenkettedik

Egykettőháromnégy, egykettőháromnégy, kislánykorában is ezt csinálta, mindig számolta a lépéseit, ha félt, már nem is emlékezett rá, de most ösztönösen újra, kicsit tán meg is szaporázza, miért nem kocsival ment, gondolta majd sétál egy jót, megszokta az egyedüllétet, de a félelmet nem lehet megszokni, pedig ő aztán nem az a típus, de hallja, hogy követik. Sejti, hogy amúgy nem, de nem akar hátranézni, mert ő nem paranoiás, ő egy fogjukrá erős nő, bárcsak valami laposabb cipőt vett volna fel, bárcsak ne hallaná maga mögött a lépteket, de ha van is valaki mögötte, tegyük fel, beérhette volna, hogyha valami ismerős, akkor biztosan már mellétoppant volna, pedig olyan jó este volt, olyan jól érezte magát, szereti a lötyögős estéket, és szereti a kézműves ételeket, italokat, a szörpöket, azokat főleg szereti, amikor nem fesztiválosan, nem hivalkodón, csak egyszerűen a maguk szépségében vannak kipakolva egymás mellé a mindenféle sajtok, kecskesajt, juhsajt, lilahagymás, paprikás, köménymagos, mennyire utálja a köménymagot, a lekvárok, mindenből, fügéből, szőlőből, rózsából, banánból, a málna, eper, szeder, áfonya klasszikusok mellett a vad szörpök, birsalma, gyömbér, kékszőlő, levendula, menta, a kékszőlő mindig visszahozza a kölyökkorát, folyton versenyeztek, ki tud több kékszőlőszemet a szájába gyömöszölni, és ősz végén mindig volt otthon must, még nem alkoholos, de már nem simán szőlőlé, bordós színű, néha még karácsonyra is maradt, igyekszik átgondolni, tudatosan nem azokra a léptekre figyelni, igyekszik egyszerűen csak menni, egykettőháromnégy, ez most miért nem működik? Hatéves lehetett, amikor egyedül ment haza, néhány háznyi távolság volt, de ugyanezt érezte, hogy nehéz a lába, hogy túl gyorsan ver a szíve, meg még álmában néha, amikor menekülne, de nem tud. Kábé tíz perc és hazaér, itt épp nincs susnyás, de épp húdenagy közvilágítás sincs, de legalább van egy lemerült telefonja, hogy lehet ennyire gyökér, gondolhatta volna, hogy le fog merülni, de valahol magától értetődik, másképp nem is lehetne, szorítja jobb híján a táskáját, összekoccan két szörpös üveg benne, a lábát töri a cipő, pedig eskü alatt vallja mindenkinek, hogy milyen kényelmes, és olyan ritkán fog ki olyat, ami magas, de kényelmes, legszívesebben lehúzná, és hazaszaladna, ilyenkor jut eszébe, hogy ő ki is, és mi, hogy nem méltó, hogy hol vannak már azok az idők, amikor csupasz lábbal rohangált a nagyanyja udvarán. Ha ennél gyorsabban lépkedne, akkor már szaladna, és amúgy miét ilyen rohadt kihalt az utca, istenem, még csak este nyolc, de milyen sötét, nyáron mennyire jó még az este nyolc, ő meg volt győződve, hogy nem szereti a nyarat, de most visszasírja, szeretne visszaugrani egy, vagy inkább kettő hónapot, szeretné, ha melege lenne, ha kijönne a napallergiája, szúr a tüdeje, meg kellene állnia, de nehezen hiszi el, hogy ennyire edzetlen, hát az a néhány felszedett kiló, az csak nem, inkább a félelem számlájára írja, de nem állhat meg, még mindig hallja a lépéseket. Miért is nem vett paprikasprét, vagy miért nincs nála valami, azt hitte, sosem kell majd, hogy ő úgyis mindig kocsival, vagy ha nem is, akkor is biztonságban, sose értette a sztorikat, amikor valakit valaki követett, és hogy ez mitől rémisztő, hát istenem, megfordulsz, lecsapod, tovább mész, na persze. És hallja, hogy szaporábbak mögötte a lépések, és bízik benne, hogy elmellőzi majd az a valaki, és ő meg megkönnyebbül végre, és akkor biztos leveszi a telitalpút, és hazafut, de rég futott már, most a gondolat is jól esik, de beéri aki eddig mögötte, és lezsibbad, amikor átfogja a vállát egy kar, megpördül, csak tompán hallja a sziaszépségem-et, és abban a pillanatban üvölteni tudna és zokogni egyszerre, és egyszerűen csak nem hisz el. Az a jó, hogy nem blokkol le, mert nem tudta, hogy hogy viselkedne pánikhelyzetben, tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy mit tenne, merre lépne, de most kicsit megkönnyebbül, és elég hűvösen darálja hogy na ide figyelj, ha még egyszer követsz, vagy ha még egyszer hozzám érsz, akkor feljelentelek a halálba te seggfejet, a kéz lecsúszik a válláról a fenekére, és a ne szórakozz velem, tudom, hogy csak játszolt is egészen tompán hallja, és tudja, hogy ez már szexuális zaklatás a javából, de nem tudja, hogy egyáltalán lenne-e bármi esélye a bíróságon, már azon van, hogy feladja, de megfogja a kezet, leemeli a fenekéről, és olyan erősen szorítja, ahogy bírja, és az nagyon erős, mert a sokévnyi sport nem múlik ám el nyomtalanul, el tudná törni, úgy érzi, fenyeget egy sort még, aztán próbálja megtenni azt a párperces utat hazáig nyugiban, de az az idióta csak nem akar leakadni, a tömb előtt megszaporázza, és úgy bevágja az ajtót, hogy visszhangzik a csattanás. A liftben egy örökkévalóságig utazik, és otthon kimerülten ájul bele az ágyba. Százhuszat ver a szíve, a telefonja még mindig döglött, teljesen leizzadt, a lába sajog, és holnap meló, csak fekszik, mint egy hulla, lebeg az ágy tetején, a koszos ruháival a tiszta ágyneműben, csak nyöszörög, és észre sem veszi, hogy a táskájában a két üveg annyira összekoccant, hogy szépen lassan mindent átitat a ragacsos szirup odabent, minden egész eltörött. Nem megy a bőgés.     

Bizonyára nagyon sokan jártak már ilyen kipakolós, kézműves ételes vásáron, Advent környékén elég gyakoriak, de szinte az év minden szakaszában bele lehet futni effélékbe. Ilyenkor persze alig bír az ember válogatni, vinne ebből is, abból is, még az a csipkelekvár, még az a levendulaméz, még az a tíz deka sajt...
A novella ételeiből-italaiból három különlegesség receptjét osztanám meg, és garantálom, hogy ezek egészen biztosan nagyon finomak elkészítve. 

A levendulaszörp, azaz inkább szirup nagyon különleges ízű, mindössze 30 gramm levendulából szép mennyiség készíthető. A receptje itt olvasható. Szörphöz nagyon kevés kell belőle, mert tömény, de mindenképp megér egy próbát. 

A banánlekvár csak elsőre hangzik furcsán, viszonylag egyszerűen és gyorsan megvan, és palacsintába nutellával isteni.

Hasonlóan kellemes meglepetés a szőlőlekvár, szőlőtől függően lehet édes, aromás, vagy kicsit savanykás íze, de mindenképpen megéri elkészíteni azoknak, akik szeretik például az erdeigyümölcs-lekvár ízét. Így készül. 

tizenegyedik

Még nyár van, de már az elviselhetetlenebb fajtából, mert már nem sokáig, csak néhány nap, és belevág a borzalmas első hétbe, hogy kövesse azt a még rosszabb második, mert az első még éppen elmegy, ha hazaküldi a csapatokat, eldarálja a követelményeket mintha lennének – aztán mondja, menjenek a fenébe, ad még nekik egy kis nyarat, magának ad még egy kicsit, de ez már nem olyan. Ezeregyszáz szükségtelen, de cserébe tolakodó ímél a baromtól, mindegyikre kimért válasz, néhány bibliográfia, kis lelkiismeret-furdalás az ikerlány miatt, és még mindig sok-sok keserűség a húga miatt, aki amúgy azóta köszöni, jobban van, de olyan fakó, és bánatos, hogy facsarodik a szíve, ha beszélnek. Most várja A Kolléganőt, akivel azóta az üzleti kajálás óta sokat és jót beszélnek, de sejti, hogy megint várnia kell, mert talán még sosem érkezett a lány pontosan sehova. Nézegeti ezt az új, menő helyet, valahol félúton egyensúlyozik az elegáns és az otthonos között, ugye minden barátságnak kell egy törzshely, nosztalgikus mosoly, nézegeti az okost, még csak tíz perc, lesz ez több is, bemenjen, ne menjen, kint ácsorog, annak örül, hogy a légyszemüveg az egész arcát takarja, olyan biztonságos és rejtélyes. Az a baj, hogy a nyári ruháit kicsit kihízta, kéne megint járni futni, szóval nemrég vett egy maxiruhát, nem tudja, hogy viselheti-e, mármint hogy jól áll-e neki, általában ösztönösen olyat vesz, ami jó, de ebben ő sosem biztos, a melegtől megolvadna a sminkje, ezt utálja, szóval natúran ácsorog, de gyorsan megunja, irtó meleg van, bemegy az új, menő helyre. Még idegen, még semmit nem ismer, a személyzetet, sem a berendezést, sem az itallapot, nézelődik, egy biztonságosnak tűnő asztalhoz ül a sarokban, elég sokan vannak erre-arra, nagyobb a hely, mint amekkorának tűnik, tanakodik, hogy kérjen-e valamit, minden jó árban van, minden csábító, nézegeti az összetevőket, megriad, amikor megszólítja valaki, és kényelmetlenül érzi magát, mikor beazonosítja a hang forrását, az ikerlány leül vele szemben, mondaná, hogy nem igazán alkalmas, de végül is. Valahogy zavarja is meg nem is, ez a lány okos, de csitri, kábé huszonegy lehet, vagy mennyi, szóbahozza-e azt a csúfos vizsgát, vagy hagyja a fenébe, voltaképp ő nem csinált semmi mocsok dolgot, szóval várja, hogy merre alakul a dolog. A lány beszél, beszél, beszél, amúgy kicsit szemtelen, elég szimpatikus, de még nem tud dönteni, hogy beengedje-e, és jön az sms, hogy bocsi, fél óra, és odaérek, és megérkezik a pincérlány is, hogy mit hozhat, az ikerlány kérdezi, hogy meghívja-e, nemet int, a lány kér egy ice breakert, elmosolyodik a célozgatáson, de nem rendel végül poker face-t, csak egy jeges kávét. Elcsevegnek, hogy mi volt a nyáron, a lány csacsog, nem tűnik sértődöttnek, emiatt megkönnyebbül, már nem furdalja a lelkiismeret, kicsit ő is mesél, de igyekszik megkerülni a megnyílást, kivédeni a túl intim kérdéseket, kellemes, de nem hagyja megtörni azt a jeget, gyorsan megy az a fél óra. Mindig elcsodálkozik a gyorsan, azonnal megnyílókon, akik kicsit tolakodón őszinték, de nem rejtegetnek semmit, a rossz napjaikról ugyanúgy mesélnek, mint a legnagyobb örömükről. A lány elmeséli, hogy milyen, hogy ketten van, mesél a vicces helyzeteikről, mesél otthonról, nem is érti, hogy tud ennyi mindent besűríteni ebbe a fél órácskába. Végre befut A Kolléganő, és akkor összekapja magát, és megmondja az ikerlánynak, hogy mára ennyi a beszélgetés, feláll A Kolléganőhöz, az ikerlány is feláll, így most kényelmetlen, mielőtt A Kolléganő megszólalna mond az ikerlánynak egy nyomatékos viszlát-ot, a lány közelebb lép, ő meg távolabb, szó sem lehet semmiféle testi kontaktról, vállsimításról sem, lány el, Kolléganő érkezik, teljesen olyan, mint aki végigbőgte az utat. Leülnek, némi magyarázkodás a késés miatt, bátortalanul megkérdezi, hogy van-e valami gond, vihogva válaszolja, hogy a parlagfű, a kávéból még van egy kevés, és veled mi van, olyan nyomi vagy, hát, nem is tudja, elgondolkodik, valami nem tiszta, elmeséli a lányt az elejétől, jaj, ne legyél már ennyire görcsös, ha szimpatikus beszélj vele nyugodtan, nem kell aggódnod, te bolond, de ez nem nyugtatja meg teljesen, akkor sem stimmel valami, na, ne foglalkozz ezzel, szeptembertől majd rágódsz rajta, igyál egy white lady-t, illik a nyári színedhez. Maradnak vagy két órát, szokatlan, hogy újra van egy barátja, feloldódik az újabb jeges kávé mellett, a white lady-t kihagyja, elmeséli az enyhe napallergiáját, elmeséli a húgát is, még nem mesélte el senkinek, elmesél mindent, ami eszébe jut és említésre érdemesnek tart, de szerette régen ezeket a lazulós napokat, otthon a kanapén is vigyorog, hagyja, hogy átfusson rajta az élmény, a boldogság, de besötétedik, és visszakúszik abba a hülye fejébe a kétely és a feszültség, ablakot nyit, kibambul a csillagokra, és szívből utálja a közelgő szeptembert. 

Nyilván már mindenki kétségbeesetten kapaszkodik a nyár utolsó pillanataiba. Ki is kell használni, ennek egy kulturált és kellemes módja a koktélozgatás. Szuper tippek a témában itt.
Az icebreaker hozzávalói:
tört jég, 2 rész tequila, 1 öntet triple sec, 1 öntet grenadine, 2 rész grapefruit-lé

A white lady-hez pedig a következőkre van szükség:
2 rész gin, 1 rész triple sec, 1 rész citromlé, jégkocka

Thanks for the run

Az ébresztőóra idegesítő ciripelésére ébred. Valószínűleg merül az elem, majd szólni kell Berninek. Fáradtan és éhesen ébred, a konyhába támolyog. A tányérján már várja három karéj zsíros kenyér, hagymával. Hát sosem érti meg? Leül az asztalhoz, már egészen közel tud hajolni anélkül, hogy a hasával arrébb lökné. Berni háttal áll, szalonnás rántottát készít. A gyerekek még alszanak. Megkérdezi, hogy nincs-e valami más. Berni hátra sem néz, csak odaveti, hogy van egy fonnyadt paradicsom a hűtőben, szedjen hozzá magának füvet. András hümmög, aztán kelletlenül beleharap az egyik kenyérbe. Az ízlelőbimbói táncot járnak. Ünnep. De csak pár pillanatig, utána keserű, csalódott. Magányos érzés. Pedig a ropogós kenyérhéj mással össze sem téveszthető hangjára még Berni is férje felé fordul, reménykedő félmosoly bujkál szájszegletében. Aztán ő is csalódik, mert a tányért az asztal másik végébe tolja két vaskos ujj, a szék nyikordul, András feláll, feketén felhörpinti a kávét, és visszamegy a hálószobába.

Berni kicsit odaégeti a rántottát, de ez senkinek nem tűnik fel, mikor percekkel később a család többi tagja asztalhoz ül. Elsőként Betti ül le, mellette Barna foglal helyet, utoljára érkezik a nagymama, kínosan nyögnek a székek minden mozdulatuk után. A három karéj zsíros kenyér rég eltűnt már, ahogy a nyolctojásos rántotta, a foszlós kiskalács, és fél üveg lekvár is. Nagymama kólát kér, azt mondja, azzal jobban csúszik. Aztán Bettit szalajtja el kolbászért. Elégedetten trónol a hokedlin, zsíros ujjait az abroszba törli. Barna böffent néhányat, Berni helyeslően bólint. Ez a normális reakció, ha az embert valaki táplálni akarja, finomabbnál finomabb ételekkel. Betti nyöszörög, azt mondja nem akar iskolába menni, mert duplatesi lesz. A nagymama már hajlik rá, hogy elintézze az orvosi igazolást, Berni vonakodik, a hónapban már a második eset lenne. András, akiről időközben teljesen megfeledkeztek, azt dörmögi, hogy szó sem lehet róla. Utállak, mondja félhangosan Berni, nem tudni, hogy eljutott-e a hang a hálóig.

Ha el is jutott, András fülét nem érte el. XXL-es melegítőnadrágjába szuszakolja éppen magát, és meglepetten konstatálja, hogy a művelet könnyebben zajlik, mint két hete. Büszkeség és szégyen kavarog benne, három hónapja sokkal egyszerűbbnek tűnt ez az egész. Akkor friss volt a lendület, a motiváció, a harag és kétségbeesés, ami előrelendítette, ami elindította ezen az úton...

Kora reggeli meeting volt, a londoni ügyfelekkel. Egy meglehetősen pökhendi, hetvenes férfi az ottani főnök, pozíciójához, és a vele járó társasághoz erősen ragaszkodik. Minden évszakban elmegy nyaralni, télen síel, nyáron evezni jár, ősszel fut, tavasszal pedig lecseréli tavalyi barátnőjét egy még fiatalabbra, és még vékonyabbra. Persze ilyenkor kell elromolnia a liftnek, András késésben volt, loholt a lépcsőn - már amennyire tudott. A hatodikra teljesen kifulladva érkezett meg, ugyan nem látta magát, de érezte, hogy arca lángol, minden levegővétel fáj, térdei remegnek, és a rosszullét kerülgeti. Mikor üzlettársa legújabb, huszonéves szerzeménye végigmérte, röviden summázta a látványt:

- How disgusting!¹

András felnézett, és megpillantotta a lányt. Az első, hosszú évek óta, aki nem szőke. Gesztenyebarna haját úgy fixálta a fodrász, hogy egy hatvanas évekbeli háziasszonyhoz hasonlítson, rúzsa erőszakosan lángolt, az arca mégis értelmet sugárzott - és undort. András kissé kifújta magát, megtörölgette arcát, közben szabadkozott:

- Sorry for being late. Elevator is out of order, and the stairs were quite challenging for me. Obesity runs in the family, you know.²

- I am pretty sure nobody runs in your family³ - érkezett a csípős válasz.

Az üzletfél harsányan hahotázott, mintegy dicséret gyanánt belemarkolt ifjú partnere fenekébe, akinek arcáról egy pillanatra sem tűnt el az undor. Úgy tűnt, ez András ziháló testétől független.

A meeting hosszú volt, és kellemetlen. A vége felé esett néhány szó a legújabb szerzeményről is, az üzletfél meg volt győződve róla, hogy ezúttal feleségül veszi a szerencsés kiválasztottat. Kiderült, hogy Lenna anyja magyar volt, de ő maga csak apanyelvén beszél folyékonyan, és németül. Az üzletfél biztatta, tell us something in hungarian, Len!⁴, de ő csak annyit válaszolt, hogy Lenna is short enough⁵. András különösen érezte magát. Lenna alig szólt néhány szót a találkozó alatt, mégis úgy érezte, mindkettejüket ő mozgatja. Ott ült vele szemben az üzletfele, akinek képtelen volt megjegyezni a keresztnevét, egy erős férfi, aki mindenen és mindenkin áttaposott, sosem kötött kompromisszumot, és nem hagyta volna, hogy bárki megszégyenítse, vagy tiszteletlenül szóljon hozzá. Lenna azonban bármit megtehetett. Néha váratlanul felállt a székből, tett egy kört a tárgyalóban, leült egy másik székre, ismét felállt, kávét töltött magának. Míg nem ült a közelükben, mindkét férfi fojtott hangon folytatta a társalgást, kényszerítve magukat a koncentrációra, ha pedig visszaült közéjük, idétlen tréfákat tűztek mondandójukba, melyek Lennát egészen hidegen hagyták. A másfél órás találkozó alatt három kávét ivott meg feketén, mégis úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban el tudna aludni. Mikor mindent megbeszéltek már, az üzletfél még kiszaladt elintézni egy telefont, Lennát pedig a szobában hagyta. A nő unottan állt az ablaknál, András odasétált mellé, és a kilátást kezdte dicsérni. Lenna először a találkozó kezdete óta elmosolyodott, és megjegyezte, hogy Jeffrey is a bore too, but you are beyond my expectations.⁶ András csak egy pillanatra jött zavarba, aztán feltette a kérdést: So, do you enjoy running?⁷

Ez három hónapja volt. Azóta András minden reggel korán kel, és futni megy. A Népligetben találkoznak Lennával. Néha véletlenül, de általában megtervezik. Jeffreyt Kínába szólították az üzleti ügyek, Lenna pedig megunta az utazgatást, és hajlandónak mutatkozott Magyarországon maradni néhány hétig, hónapig. Nem szoktak beszélgetni, csak futnak egymás mellett. András néha káromkodik, Lenna nevet rajta, és ennyi. Futás után leülnek egy padra, és megisznak vagy másfél liter vizet. Hétvégente előfordul, hogy kis pihenő után újra tesznek néhány kört. Általában csak bólintással búcsúznak, de Lenna néha megpróbálja kimondani András nevét, aztán megköszöni a futást. Általában undress-ként hangzik, néha undrász, de András szereti hallani. Össze sem hasonlítható Berni dühödt Bandiiiiiijával, a nagymama Bandikámjával. Tulajdonképpen csak akkor érzi szépnek a nevét, ha Lenna mondja ki. 

Most is reménykedik, hogy hallani fogja. Hátha ismét jó napja van. Mikor találkoznak a megszokott helyen, Lenna fintorog egyet, végül mosollyá rendezi megránduló ajkait, és szó nélkül nekiiramodik. András követi, de párszáz méter után úgy érzi, nem bírja tovább. Szédül, izzad, görcsös köhögés tör rá, szerencsére a közelben éppen van egy pad, lerogy rá, minden testrésze hullámzik, ha lenne valami a gyomrában, azt minden bizonnyal kihányta volna már. Lenna visszafordul, mikor feltűnik neki, hogy nem hallja a jellegzetes szuszogást a háta mögött. Kényelmesen sétál oda a padhoz, a hangjában mégis aggodalom bujkál, mikor megkérdezi Andrástól, jól van-e. András bólogat, aztán megpaskolja maga mellett a padot. Lenna leül. Isznak, és hallgatják a madárcsicsergést. András sokáig zihál, Lenna megpróbálja viccekkel szórakoztatni. Feláll, és eljátssza az anyját, hogy hogy beszélt vele, mikor dühös volt. Aztán az öccsét, aki hiperaktív volt. András nagyon jól szórakozik, most már a nevetéstől nem kap levegőt. Megkérdezi Lennát, hogy hol van most az anyja, és az öccse. Both dead8, válaszol Lenna tárgyilagosan. András feltápászkodik, és hirtelen ötlettől vezérelve végigsimít Lenna fenekén. Lenna nem mozdul, de az arca visszamerevedik olyanná, amilyen azon az első reggelen volt, a tárgyalóteremben. András szabadkozni kezd, aztán összezavarodik, mindenféléről beszél. Jeffreyt is felhozza, hogy milyen undorító alak. Hogy Lenna többet érdemel. Lenna azonban hátrál két lépést.

- I see no difference between you and him⁹ - mondja érzelemmentesen.

- But I love you! I am gentle!¹⁰

- Mum had a wise saw: gentleman is just a wild animal with patience. Thanks for the run.¹¹

Harminc perccel később András már a konyhában ül, otthon. Dühös, csalódott, és kövér. Három hónapja először érzi magát kövérnek. Gépiesen keni a zsíros kenyereket, egyiket a másik után. Nem is érzi az ízét. Azonos önmagával, és ez megnyugtatja, majd kétségbe ejti. Vajon amikor futott, akkor is önazonosnak érezte magát? Képtelen visszaemlékezni rá, pedig két óra sem telt el a legutóbbi alkalom óta. Azt hiszi, boldog volt a Népligetben Lennával. Többnyire. De biztosan nem volt önmaga. Ő egy erős férfi, mondogatja magának. Lenna pedig egy önérzetes nő. Nem férnek össze. És mi még ő? Hát zsír, temérdek zsír. Hagymát karikáz, megkönnyezi. Arra jut, hogy sokkal kevésbé veszélyes magát táplálnia, mint a vágyait.

1: Milyen undorító!

2: Elnézést a késésért. A lift nem működik, és a lépcsőzés elég nagy kihívást jelentett. Tudják, az elhízás örökletes jellegzetesség a családban.

3: Azt hiszem inkább a mozgáshiány a jellegzetes a családjában.

4: Mondj valamit magyarul, Len!

5: A „Lenna” elég rövid így is.

6: Jeffrey is egy unalmas alak, de maga felülmúlta az elvárásaimat.

7: Szóval, szeret futni?

8: Halottak.

9: Nem látok különbséget maguk között.

10: De én szeretem! Udvarias vagyok!

11: Anyának volt egy bölcs mondása: az úriember is csak egy türelmes vadállat. Kösz a futást.

A zsíros kenyér receptjével azt hiszem senkinek sem fog meggyűlni a baja, azért akit érdekel, hogy milyen a tökéletes zsíros kenyér, megnézheti itt.

Vakarcs

A magányra pompásan be lehet rendezkedni. Ezt anyám mondta, amikor legutóbb rám csapta a telefont. Nem tudom, miről beszélt. Még az egyetem alatt is otthon laktam, a lányok szép sorban férjhez mentek, én maradtam egyedül otthon. Vakarcsnak becéztek, utáltam. A legidősebb nővérem aneszteziológus lett, látod, meg tudta csinálni a gyerek mellett is, a fiatalabb védőügyvéd, és látod, ikreket szült mégis. A legfiatalabb egyszerű bróker, gyereke ugyan még nincs, de ő is férjhez ment, csak én nem, én Isten verése, ahogy nagyapám hívott. Szóval június óta rendezkedek be pompásan a magányra. Kölyök koromban szerettem az iskolát. Olyannyira szerettem, hogy első osztályban eldöntöttem, hogy tanítani akarok, és hősiesen ellenálltam, mikor próbáltak lebeszélni. Alig akadt valaki, akinek nem tetszett a dolog leszámítva a család egészét, az én akkori tanáraimat, és a barátaimat… Nagyika csendesen örült, aztán nagyapám rárivallt, oszt azzal mire mentünk hogy te is ott bohóckodtál a kölykök előtt, de nagyika hitt az oktatás misztériumában, és ő talán még bennem is egy kicsit. Csak az én diplomaosztómon nem volt nagy buli, sőt, amikor anyámékat kérdezték, hol végeztem, ó, ő csak tanár, de a legnagyobbik, na, ő orvos, a múltkor is mesélte, volt az az esete… Szóval most a tükör előtt állok. Azt hiszem, lehetne rosszabb, de nem vagyok benne biztos. Ha lenne legjobb barátnőm, most felhívhatnám, hogy inkább nézzek ki úgy az első napomon, mint egy múlt századi vidéki tanítónő, vagy mint egy normális ember… Nem bírok reggelizni, aggódom. Ha becsukom a szemem a szokásos brainstorming indul be: falevél, narancssárga, papír illat, táblafilc, krétapor, fapadló, satöbbi. Összefonom a hajam, de nem tudom, kibontom, feltekerem, felcsatolom, úgy hagyom, kerülnöm kellene a feltűnést, igazából az volna ennek a leghatásosabb módja, ha be se mennék, nézem a tükörképem, anyámat látom, minimálisan sminkelek. A gyerekek kegyetlenek, tudom, mert mi is azok voltunk anno, miért tűnik ilyen távolinak? A többiek már mindenre felkészítettek, de szorongok. Mély levegő mielőtt a terembe lépnék, igyekszem a lehető legmagabiztosabbnak tűnni. Kicsit jó, hogy rám figyelnek. Kérem a kiscetliket a nevekkel, és őszintén remélem, hogy sikerül megjegyeznem, persze, becenév is lehet, tökmindegy, ahogy akarod, hogy hívjalak. Az egyetemi másfél órákhoz képest gyorsan reppennek a negyvenöt percek, nem rossz, de nem otthonos, az iroda nagy, és mindenki bent ül, és mindenki panaszkodik, hogy mennyire unja. Sikeresen túlélem az első napot, és az első gondolatom amikor kilépek, hogy éhen pusztulok, szégyellek enni mások előtt, ez ilyen komplexus szokta mondani az aneszteziológus nővérem pszichiáter férje, biztos az, szoktam erre válaszolni én, aki nem értek hozzá. Nagyika telefonál nekem, hogy nála lebzsel a banda egy része, csatlakozhatnék, ha van kedvem. Van kedvem, mert még nem tudtam a magányra berendezkedni. Az ügyvéd nővérem diszkréten félrehív amikor megérkezem, és félig szégyenkezve hadarja, hogy nem igazán megy az egyiknek ez a  nyelvtan dolog, hálás lenne, ha. Elvigyorodok. Megérkeznek aneszteziológusék is, így vagyunk tízen az apró házban, Nagyika telepakolja az asztalt mindenfélével, legalább háromféle húst készít mindig, nem ritka, hogy nála eszik a család, az ikrek válogatnak, még csak harmadikosok, aneszteziológusék kicsije még csak négy múlt. Nagyika behoz valami olyasmit, amit emlékeim szerint gyerekkoromban készített utoljára, kis lapos lepényféle, lecsóval, a lecsót még a kertből mentett paprikákból, paradicsomokból főzte, mindenki lecsap rá, a húsok nem fogynak. Még a kicsik is eszegetnek belőle, gyanítom, már mindenki unja a hústhússal, Nagyika arcán huncut vigyor, ezt a bróker nővérem örökölte, imádnivaló, mint egy kisgyerek. Mellettem  ül, és látom, hogy dagad a büszkeségtől. Tuti, hogy valamire készül. Majd mesélek neki az iskoláról, de most uralja a társalgást a pszichiáter. Őszintén szólva fogalmam sincs, miről beszél. A jogász nővérem ráun. Nagyika, mi ez a lepény? Emlékszem kiskorunkban csináltál ilyet, olyan finom. Nagyika még jobban kihúzza magát, büszkén felém néz. Hát vakarcs. Mint ez, ni. 

A mi családunkban is emlegették ezt a vakarcs nevű kenyérféleséget, azt hiszem vakaró néven. De ezernevű, bodag, cigánykenyér, stb. Egyszerű elkészíteni:
- 40 deka liszt

- 1 tk só

- 2,5 dl víz (lehet némi tej)

- 2 dkg disznózsír

- 1 kk szódabikarbóna

Ezeket összegyúrjuk, a platnyin (felénk így mondják) megsütjük (ennek hiányában egyéb lapos felületen, vagy serpenyőben esetleg), és kész is.

A lecsó sem túl komplikált:
szalonnát pirítunk, a zsírjába karikázzuk a hagymát, paprikát, puhára főzzük, a végén paradicsomot teszünk bele, sózzuk, összefőzzük. Apukám így főzi, de rengeteg variációja létezik, egyik említésre méltó a francia verzió, a rataouille, amiben padlizsán és cukkini is van. 

tizedik

Az az egy hónap nem tudja, hogy telt el, de ez a legutolsó vizsgáztatás, és utána legalább egyhónapnyi semmi. A semmi jó, bár nemigen leli a helyét mostanában, mióta a húga, meg a baba, na jó, hagyjuk, ez a legutolsó vizsga, és koncentrálni igyekszik, mintha ő maga vizsgázna, ő nem az a segítős típus, de nem is a masszívan kínzós fajta, ő a csendben figyelős, igazából jó oktatónak tartja magát, vagy csak mázlija van a hallgatóival, de simán, gördülékenyen szoktak menni a vizsgák, tudja, hogy van aki megszenved ezzel, ő sose bővít, nincs rá szükség. Szóval semmire nem számít, csak hagyja, hogy történjenek a dolgok, bejön, húz, kidolgoz, elmondja, rendben van, nem kínszenvedés, egyszerűen csak nem jó, nem jó ilyen helyzetbe kerülni a hallgatókkal, nem jó, mert túl közel ülnek, mert közvetlenek próbálnak lenni, de nem annyira hagyja, legszívesebben napszemüvegben vizsgáztatna. Olyan egyformák ezek az emberek, olyan jelentéktelenek, pedig tehetségesek, motiváltak is vannak közöttük, de valahogy nem akarja őket beengedni. Utóvizsga ide vagy oda, egy-kettő ha van, aki megbukott korábban, de akad mindig aki ezért-azért nem készül, nem is számít, miért, nem is annyira érdekli, hogy miért, másodjára úgyis felkészülnek. Indokolatlanul elegánsak, ő ezt sose várta el, de nem bánja, ő nem öltözi túl, egyberuhát visel, de nem maxi, nem mini, csak úgy van, és csak azért, mert elviselhetetlen a meleg, de az a helyzet, hogy ő nem tudja, de irtó csinos, mindig az, talán jobb is, hogy nem tudja, az biztos nem tenne jót neki. Ő nem gondolkodik azon, hogy mennyire másképp látja magát, mint mások őt, beleszorult valami buborékba, amiből nem tud kiszabadulni, egyszerűen vak a külvilágra, de legalább ezt már érzi, és így már nem olyan statikus, nem olyan nyomasztó, nem olyan rémisztő. Délre végez, mindenki boldog, ő is boldog, felmegy a vizsgateremből az irodába, és bepötyögi a jegyeket, közben csipeget abból az isteni otthoni kekszből, csokis, mert máshogy mit sem ér, és igazából fel se tűnik neki, hogy az egyik ikerlány nem jött el vizsgázni, csak akkor tűnik fel, amikor bekopog az irodája ajtaján, bátortalanul benyit, és mielőtt magyarázkodni kezdene, megnyugtatja, hogy még hivatalosan tart a vizsga, csak már mindenki elpárolgott. Látja, hogy a lány nincs éppen topon, látja, hogy valami bazi nagy baj van, tudja, hogy várja, hogy megkérdezze, de nem kérdezi meg, erre nincs kapacitása, csak kipakolja ott az irodában a tételsort, nem annyira megfelelő helyszín, ámde biztosan nem cuccol le újra, csak darálja le gyorsan a lány, aztán legyen már végre strandidő. És a lány húz, kidolgoz, és egy darab mondatot nem tud összerakni az egészből, de vár, türelmes, és nem megy, egyszerűen semmi nem megy az egészből. Akkor már kérdezget, hogy hátha, de semmi, totális üresség, pedig végigülte az órákat, duplán, triplán kellemetlen, most mi a túrót csináljon, ez az utolsó alkalom, de ez így nem fog menni. Ideges, de nem kérdez rá, hogy mi a baj. Tudja, hogy az olyan, mint egy kártyavár alapját megbolygatni, akkor már ő is tartozni fog egy vallomással, és ez semmi esetre sem történhet meg vele, úgyhogy inkább csak megkérdezi, hogy csináljon-e egy kávét, a lány szipogva bólint, ő meg gyorsan kutyul egyet, meg odapakol elé két kekszet is az otthoniból, kicsit megsimogatja a vállát, attól hátha jobb lesz, és épp ekkor nyit be a barom, aki persze azonnal megakadályozza, hogy bármiféle nyugalom költözzön az irodába, azon gondolkodik, hogy vajon ha kulcsra zárná, akkor az nagyon udvariatlan gesztus lenne… Odamordul egy most nem alkalmast, de tudja, hogy csak veszíthet, odadob a lánynak egy kedvesnek szánt azonnaljövököt, aztán kiviharzik az irodából, a barom meg utána, és a folyosón folytatják a virágzó diskurzust, te mit csináltál, ha nem vagyok indiszkrét, vizsgáztattam, te mindig ölelgetetd vizsga közben a hallgatókat, nem ölelgettem, a helyedben kicsit visszavennék ebből, de kivételesen elnézem neked, ha eljössz velem valahova, ha már úgyis ilyen jól nézel ki, kár lenne, ha nem látnának minket együtt. És a hetek óta többé-kevésbé lenyelt feszültség ott, és akkor felrobbant, és kiszakadt egy te idióta seggfej, nem hiszem el, hogy nem veszed észre, hogy rohadtul nem érdekelsz, nem akarok veled sehova menni, nem akarlak látni, amikor nem nagyon muszáj, és ez nem fog változni, akármennyire undorítóan is nyomulszban. Ugye tudod, hogy bármikor kirúghatlak, ugye tudod, hogy egy rohadék vagy, és visszafut az irodába, és úgy bevágja az ajtót, hogy összerezzen az ikerlány, de vesz egy mély levegőt, és nem beszél neki az odakint történtekről. Leül a forgószékre, nézi a lányt, csendben fogy a kávé meg a süti, hogy semmi intim téma ne röppenjen fel, biztosítja a lányt, hogy semmi gáz, jövőre majd abszolválja valahogy ezt a kurzust, megesik az ilyen. A lány vár, ő meg már küldené el, nehézkesen indul el, látja, hogy mindjárt elpityeredik, de nincs ereje most semmire. Amikor kisétál a lány a szobából összepakolja a cuccát, és nem is tudja, merre lépjen. Ha nem lenne ilyen kényelmes a helyzet, azonnal lelépne. Túl szűk a komfortzónája, de ezt csak félhangosan mondja ki, kicsit bambul a tükörbe, de csak a fejét látja, kissé pipacsszínű, de sajnos nem a napfénytől, miért nincs ezen az ajtón egy rohadt zár, a kezében szorongatja a maradék kekszet, és a reformkonyhára, meg a xilitre gondol. Aztán arra, hogy mennyire nem érdeklik ezek a dolgok. Aztán arra, hogy nagyjából ez a keksz az egyetlen fixen jó dolog az életben.   

A vajat a cukrokkal és a tojásokkal jó habosra keverjük. Belereszeljük a citromhéjat, hozzáadjuk a vanília aromát. Általában így kezdődnek a tökéletes, isteni kekszek receptjei. Az biztos, hogy ez tényleg egy fixen jó dolog az életben. Például ez az amerikai csokis keksz komoly vigaszt nyújthat, ha nem volt túl fényes napja az embernek. 

Buborék

Mikor beköltöztünk az  új lakásba, vajmi keveset törődtünk a szomszédokkal. Aztán kiderült, hogy nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Három nyomasztó és huzatos emelet, mindenki ismer mindenkit. Túl barátságos nyugdíjasok, és túl barátságtalan családok.

Előbbiek csak idegesítőek. A tekintetük. Ahogy figyelik a szatyrodat. Belepillantanak a szemeteszsákodba. A kérdéseik. Ahogy megállnak az ajtód előtt, és félhangosan beszélgetnek rólad. Mikor bekopogtatnak egy mondvacsinált indokkal, és nem értik, miért nem invitálod beljebb őket. Katika néni, aki kérdés nélkül letegez, hiába vagy huszonkilenc éves.

A családok viszont jóval keményebb diók. Az ajtón sietve lépnek ki, hogy gyorsan bezárhassák maguk mögött. Soványak és sápadtak. Az Anyák szünet nélkül cigiznek. Az Apák szinte soha nincsenek otthon. El sem lehet képzelni, hogy férnek el annyian ezekben a két embernek is szűkös lakásokban. Az ember nem tud nem erre gondolni, mikor félszegen köszön az Anyáknak. Az Anyák mindig otthon vannak. Boltba se láthatod kimenni őket. Csak a folyosóra, cigizni. A Legkisebbel a karjukban. A Legkisebb félszeg, szép arcú kis lény. Nyugodtnak és ártatlannak tűnik, de az Anyák folyton rángatják és ordibálnak vele. Ne menj oda a korláthoz, te idióta! Nem bírod ki hugyozás nélkül fél percig? Az embernek nincs egy szabad pillanata. Újra és újra visszatérnek a sorok, az Anyák hintáznak a talpukon előre-hátra, ringatják magukat. Felém villan a szemük. N. azt mondja, húzzam el a függönyt.

Van ebben a helyben valami hátborzongató. Persze ez nézőpont kérdése. A lakásban minden átlagos, átlagosan pocsék nyílászárók, kopott és nyöszörgő parketta. Átlagos veszekedések, elmosogatásra váró tányérok, odakozmáló pörköltek. A tudat, hogy átmeneti az egész. A hétvégi ünnepélyes lakáskeresések a neten. Aztán havonta végignézni, ahogy elkelnek az álomlakások, és leolvadnak a forintok a bankkártyáról. Elmerülni az átmenetiségben. Élvezni és félni tőle egyszerre. Ha időnként mélyen megmártózom benne, az állandóság boldogító illúziója jár át. Ide Jehova Tanúi se járnak. Biztonságban vagyok.

Naponta változik a véleményem az ismerkedésről. Mikor becuccoltunk, még nagy tál süteménnyel készültem végigjárni az emeletet. Aztán a zöldesszürke arcok, a kiszűrődő káposzta-és vizeletszag elvette a kedvemet. Tudtam, hogy pocsékul állunk. Tudtam, hogy mi állunk a legjobban a lakók közül. A sütiket végül este együtt ettük meg, és megegyeztünk a lehető legnagyobb mértékű közöny fenntartásában. Mint a tapasztalt átutazók.

Mi vagyunk a tévé nélküli lakók. Bármilyen kis szobába tömörültek is be a családok, mindenhol van tévé. Mindent bejár a hangja, ha este kimegyek teregetni a folyosóra, beszélgetés helyett hírműsorok és akciófilmek különös elegye verődik vissza a falakról. Lehet, hogy a lakók beszéde is hallatszik néha, de képtelenség kiszűrni. Katika néni háromszor is megkérdezte, hogy mi a kedvenc műsorunk. Mikor azt mondtuk, hogy nincs tévénk, értetlen arcot vágott. Másnap egy tévészerelő névjegykártyáját találtuk a lábtörlőn. Olyan nem létezik, hogy nincs tévé. Hogy folyamatosan nincs. Ha elromlott, hát meg kell javítani. Tessék, kérem, csatlakozni az esti koncertekhez, olvastam ki Katika néni gondolatait a névjegykártya írógépelt sorai közül. De mi tartjuk magunkat, és egymásnak olvasunk fel esténként. Napról napra halkabban. Félünk, hogy a szomszéd meghallja.

A Legkisebbek mutatják a legnagyobb érdeklődést felénk. Mi is velük találkozunk legszívesebben a lakók közül. Sajnos ők mutatkoznak a legritkábban. Kedvencem, a kis szőke egyszer utána nyúlt a kabátom suhogó szélének. Az Anya olyan erővel rántotta el a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Azt mondtam, a lehető legőszintébb mosollyal, hogy semmi baj nem történt. Az Anya undorodva elnyomta a csikket, és berángatta a lakásba a még mindig mosolygó Legkisebbet.

Egy apró, kiteregetett ruhából jöttem rá a nevére: a rózsaszín pólón a Niki név állt. Az i betűkön apró szívecskék pont helyett. Megkerestem a naptárban. Odaírtam a szeptember tizedikei rubrikába, hogy Niki. Aztán visszalapoztam júniushoz, és betettem a húst a sütőbe. Aznap minden nagyon jól sikerült. A hús mennyei lett, N. előléptetés hírével tért haza.

Aztán teljesen elfelejtettem a dolgot. Szeptemberben jutott csak eszembe, mikor fordítottam a naptáron. Volt mit csinálnom aznap, a lakásban eluralkodott a káosz, N. pedig temetésre utazott el a hétvégére. Mégis leszaladtam a boltba. Fél óráig nézegettem a csokoládékat. A boltosnak már gyanússá váltam, körülöttem ténfergett, méregetett, köhécselt. Ez nem segített a választásban. Már-már feladtam, mikor a pénztárnál megláttam a buborékfújókat. Meglepően nagy volt a választék, a dobozok színét illetően, de itt már gyorsan döntöttem, felkaptam egy pirosat, és fizettem. A lépcsőházban szinte futottam felfelé, mintha adott idő alatt kéne teljesítenem egy feladatot.

Megálltam az ajtajuk előtt. Nappal volt és világos, de égett a villany. Toporogtam a lábtörlőn, de nem tudtam a következő lépést. Aztán meghallottam a nő hangját, kiküldte az egyik lányt a kint felejtett mobiljáért. És tényleg, ott volt a párkányon. Reménykedtem, hogy a Legkisebb jön ki. Ő volt. Alig nyitotta résnyire az ajtót, alig villant fel a mosolya, máris zavartan a kezébe nyomtam a telefont és a buborékfújót, elsuttogtam egy boldognévnapotot, aztán hátat fordítottam, és besiettem a lakásba.

Estig nem mozdultam ki. Takarítottam, és el-elmosolyodtam közben, mint a meglepetést rejtegető kisgyermek. Látni akartam Nikit és a buborékokat, de türtőztettem magam. Olyan nyugodt és boldog voltam, hogy délután elnyomott az álom. Csak este hat körül ébredtem, félhomályban. Odakintről szirénázó mentőautó zaja szűrődött be, és tévé helyett a lakók nyüzsgése, feszült, fojtott hangja. Köntöst vettem, és kimentem, hogy lássam, mi történt. Mindenki a korlátnál állt, és lefelé bámult, egyedül Katika néni és egy rendőr húzódtak hátrébb, közel az ajtónkhoz. Katika néni azt mondta, ő látta, ahogy ugrik. Nem is ugrott, kapaszkodott fölfelé! Ő ilyet még nem látott. Mintha léghajóba akart volna szállni. Mire egyet sikkanthatott volna, a kölyök már nem volt sehol. Szörnyű dolog. Hirtelen elhallgatott, és rám meredt. Vagyis csak azt hittem, hogy rám. A lábam elé mutatott, ott hevert a piros henger, körülötte apró tócsa. Az volt a kezében, az ni, az ott, az a piros, mutogatott Katika néni. Arrébb álltam. Alig lehetett rálátni az anyára. Az ajtó előtt ült, és ringatta magát. Pár pillanatig nézhettem csak, aztán Katika néni hangja magára vonta a figyelmemet. Maga látta a kis Vivient? Csak meresztgettem a szememet. Jaj, hát a kis szőkét, a kis apróságot, a hatos lakásból. A Legkisebbet.

A narrátor csokis-áfonyás linzerrel járta volna körbe a szintet, ha meg nem eszi végül azon az estén. Vivien imádta a csokit, talán azt kellett volna kapnia a névnapjára is - ami azonban december másodikán van. De ki az a Niki? Szerintetek? És a narrátor? Vajon ott maradt a házban N.-nel? Ti hogyan tálalnátok?