negyedik

Tulajdonképpen tudja, hogy tökéletesen mindegy, égnek a szemei, és karikásak is, de a legrosszabb a fejgörcs, bár megszokhatta volna ennyi év alatt. Vár, üresek a gondolatai, valami ritmikus sámánének dobol a koponyáján, valamit tenni kell, enni, felkelni, legalább egy kicsit összébbrendezni, kosz van, és káosz, és be kell mennie. Csak tárcsáznia kellene a számot, és beszólni, hogy nem, de tudja, hogy mindenki talpon van, felülni is nehéz, furdalja a lelkiismeret, annyira nyomorult egy élet ez, hagyja a miérteket, funkciótlanok, tudja, ma különösen cinikus lesz, érzi, hogy valakit vérig fog sérteni, inkább nem szól senkihez, a legjobb az lesz. Gyerünk, csak egy nyomorult óra, másfél, utazással kettő, és érzelgős kollégák, meg kiskutyaszemek, na ne. Összekapkodja magát, de nem az igazi, nem is érdekli, ma biztos nem,farmer, blúz, smink, mert a karikák, napszemüveg, mert a karikák, azt se tudja milyen évszak van, hogy milyen kabát legyen, cipő, szétesik, tudja, nem kellene vezetnie, de bevergődik, folyik az idő, kerüli a kollégákat amennyire teheti, de néhány részvétteljes pillantást elkap, vagy fene tudja milyen pillantás, a részvét nem a legjobb szó, nem akar beszélni senkivel, beviharzik az előadóba, darálja az anyagot, nem kérdez, csak mondja. Gyorsan pakol, kerüli a szemkontaktust, azt hitte, sosem lesz vége, hogy lehet ilyen pokolian hosszú másfél óra, mikor máskor el is tud repülni? A kezével támasztja a homlokát, lefelé bámul az asztalra, ne jöjjön ide senki, nem, ne jöjjön ide az egyébként szimpatikus ikerpár egyik fele, akinek nem is tudja a nevét, de szégyelli bevallani, egyszerűen csak kerüli a megszólítást, a saját témavezetettjei nevét se tudná most felsorolni, csak menne haza, ürülget a terem, csendesedik, észre sem veszi az ajtón bekukkantó arcot, csak akkor eszmél, mikor egészen közelről hallja a saját nevét, összerezzen. Elküldené a fenébe, de nincs ereje, ott ácsorog, soványan és betegesen, de a sose szűnő irritáló jelenlétével, nem szól, nem kérdez, csak áll, egyre feszültebb, az asztalon dobol ujjaival, végre nyitja a száját. Ne haragudj, voltaképp csak azért jöttem, hogy meggyőződjek arról, hogy semmi bajod. Persze, semmi baja, mi baja lenne, csak takarodna el végre, és húzhatna haza… Minden ok, ellenben mennék, feláll, a sovány alak lép felé, ő hátrál, a tekintete üzen, nemet üzen, menekül a kényszeröleléstől, ki is mondja a nemet, de a közeledés egyre riasztóbb, és a csontos karok átfonják a vállát, egyből felébred benne a nőkemény amazon, de nem működik ma a kontroll, hatalmas lendülettel csap a férfi arcába, üvölteni tudna mellé, érzi, hogy a vér a fejébe ömlik, izomból vágja be maga után az ajtót és nem szól vissza hogy te szánalmas rohadék. Nem tudja, hogy ér haza, de bezuhan az ajtón, és zokog mint már nagyon régen, és még a cipőt sem rúgja le, az ágyon nyüszít, a párnájába harap, és őszintén nem érti, mi az, ami ennyire fáj. Lassan nyugszik meg, felül, nem tudja meddig ül az ágy szélén, de feláll, kimegy a konyhába, szétnéz, és már tudja. Kicsit nevet is, mint általában nagy bőgések után, és előpakol. Huszonegynéhány volt, pontosan nem emlékszik, akkor találkoztak először valami kurzuson, aztán sokáig nem, aztán megint. Nem tudja, miért szerette annyira meg, elbűvölően érzéketlen volt, de valahol irtó vicces is, de főleg azt nem tudja, hogy hogyan lett ennyire üres minden, ami utána maradt, nem mintha sok minden maradt volna azokon a ritka szombat esti beszélgetéseken kívül, de akkor mindig könnyesre nevette magát, ő azt hitte, neki nem fontosak az emberek. Észrevétlenül állt össze a keze alatt a tészta, de most nem ez a lényeg, nem is az undorító disznóháj (a szó is undorító), amitől normál esetben bizonyosan felfordulna a gyomra, és milyen irtó rég állt már a fagyasztóban, mert mindig majd megsüti, majd megcsinálja, hanem ami ezután jön, a nyújtódeszka, meg a sodrófa, és végre nekiáll, és hagyja, hogy kirobbanjon minden belőle, ez a tor lényege, nem? elengedni, elterelni a figyelmet, fizikai munkát, fizikait, nem mentálisat, nyújtani, hajszálvékonyra nyújtani az összes lapot, hideg helyen pihentetni, vagy  mit tudja, mit csinálni, jobban sajog a bicepsze, mint egy kemény edzés után, érzi, hogy megizzad közben, de ez jó, most kell. Sosem volt elegáns, vagy csinos, mindig olyan zavarbaejtően természetes volt, lepleket hordott, ezen poénkodott, leplek, mert azok takarnak, mindent eltakarnak, eltakarták végül a mellek hiányát is, hát istenem, ez egy ilyen biznisz, kicsit belefájdul a szíve, de inkább elmosolyodott, mikor szóba jött. A szűkös kis kávézóban mindig olyan idétlenek voltak a fények és rohadt hangos az ócska jazz, de hozzászoktak, így alakult, minden barátságnak kell egy törzshely, ami lehet akármilyen olcsó és szánalmas, kell, és kész, ezen nincs mit magyarázni. A sütemény lapjai tökéletesek lettek, pont jól véknyak, nem veszi észre, hogy a sütőhöz ér az ujja, egy pillanat az egész, figyel, feszülten koncentrál, méreget, bevillan neki, hogy megütötte azt a nyomorult kis jószágot az egyetemen, igazán nem kellett volna, fel kéne hívnia, de valahol annyira megérdemelte, hogy még akár büszke is lehetne magára, de akkor is necces volt. Tuti nem fogja felhívni, gőze nincs róla merre van a fon, nem akar gondolkodni, meg semmit igazából, akkurátusan szeletelget, töltöget, mintha legalább is valakinek fontos lenne, csodálatos, olyan fáradt mintha egész nap dolgozott volna, el kéne menni futni, de nem fog, az egészen biztos, régen még eljárt, nem is tudja miért, motiválatlan volt,de ment, minden sikerül, csak hízik, de nem vészesen, inkább kikerekedik, csinosabb lesz tőle, ha szed magára, amúgy nagyon csontos, elpakol, káosztalanít, bedob egy bogyót, mert felrobban a feje,megszórja cukorral, félrerakja a süteményt, mert ennek puhulnia kell, összepuhulnia, gyors zuhany, és bezuhan, és másnap reggel is ugyanannyira rossz, és nem megy be, és sírdogál a konyhaablakban, egyszer vitt be süteményt, valami egyszerűbbet emlékei szerint, és nagyon várta a véleményt. Ez a süti olyan, mint az élet. Nem értette kristálytisztán, de valami jóleső boldogság kezdett benne bomladozni, ő ugyan utálta a nagy hasonlatokatmetaforákat minden ilyen baromságot, de ez jól esett amíg. Pont annyira szar. Kínjában vihog, belekóstol a sütibe, isteni, és az egészet a szemétbe borítja. 

Hájas sütemény, abból a fajtából, amit a nagymamák készítenek.
Babrás, fárasztó (fizikailag is, valóban), sertéshájat beszerezni kész művészet, de ha valaki rászánja magát, egészen bizonyosan nem bánja meg. 

Hozzávalók:

1 kg liszt
70 dkg háj
3 tojás sárgája
2 dl sós víz
2 dl bor
1 citrom leve
2 evőkanál ecet

A hájat ecetes, forró vízben jól kiáztatjuk, majd szárazra töröljük. Ledaráljuk, majd 20 dkg liszttel, a citromlével és ecettel alaposan összedolgozzuk.

A maradék 80 dkg lisztet a többi hozzávalóval + 1 kávéskanál cukorral rétestészta keménységűre gyúrjuk.

Ezután a hájas masszát 2 részre osztjuk és egyik részét az elnyújtott tésztára kenjük.

Összehajtogatjuk a tésztát, majd fél óra pihentetés után (hideg helyen pihentetés) megismételjük az előző műveletet.

Harmadszorra nyújtjuk, 5-6 cm nagyságúra feldaraboljuk, tetszés szerinti töltelékkel (lekvárral, dióval) töltjük, majd forró sütőben sütjük.
Hagyhatjuk összepuhulni, de nem fontos. És ne dobjuk ki. 

harmadik

Nem akarsz valami újat kipróbálni? Nem tudja, elbambult, és közben átmelengeti minden sejtjét a jóleső bizsergés, várakozás. Ott ücsörög a székben, most veszi csak szemügyre a szalont, olyan kellemes, na meg amúgy is, nyomul a tavasz, na, annyira nem erőszakosan, mint néhány hónapja a karácsonyi ragyogás, ez sokkal cserfesebb, és ezért imádja. Na, mi van veled, rég láttalak ilyen vidámnak. Nem válaszol, csak vigyorog, a saját szemeibe bámul, tényleg bujkál benne valami. Szóval legyen-e valami új, vagy ne legyen? Mit bánom én, végighúzza az ujjait egy rövid, barna tincsen, szereti a régit, maradhatna akár. A fejbőrén érzi a meleg kezeket, mindig bizalmatlan, nem annyira érti a kérdéseket, vagy hát nem érdekli, na, de miért érdekelné, mikor ezerfelé szaladnak ma a gondolatai, mint az a fakó gyöngysor, amit az ovis ballagásán kitépett a nyakából az a kislány, kicsit pityergett utána, de valami fagyival kárpótolták, hatéves volt és babaarcú. Nem, nem akar más színt, nem, nem unja a barnát, nem, nem érdekli, hogy jól állna neki, ez marad, és kész. Még csak fél tizenegy, de már legalább ötvenszer átgondolta, átrágta, hogy hogy is lesz. Nem akar most válaszolgatni, szinte sziruposan imádja a mai napot, meg mindent, ami történni fog, legszívesebben belekiabálná mindenki arcába, hogy ő most boldog, de tényleg, és igazán. Persze, hogy jó lesz, több, mint tökéletes, már tűkön ül, ezért nem is kér semmi extrát, nem kell lakk, sem hab, így jó lesz, úgyis beáll magától, kapkod, cuccol, elejt, vihorászik, fizet, beletúr, kilép, süt a nap, szereti, szereti, siet, örül, hogy nem magassarkúban bukdácsol, gyalogol, mert hülye aki nem sétál ebben a varázslatos márciusban. Azért fegyelmezett, nem bámul kirakatokat, nem tapogat zöldségeket, voltaképp menetel, mint egy katonanő, csak annyira nem mereven. Ott zsong a fejében az a telefonhívás, vagy inkább annak a foszlányai, meg az édesen teátrális mondatok, mint a legfontosabb nő az életemben, meg a többi szuperlatívusz. Olyan komikus, hogy bedől ennek, de ez valami huncut kis paktum, ilyenkor tavasszal meg miért ne hihetné el, mellesleg annyira azért nincs tavasz, befúj a szél a vékonyka kabát alá, egy pillanatra megbánja, hogy nem vett fel sálat. Ma nem improvizál, mármint a konyhában semmiképpen, nagyon akarja, hogy a lehető legjobb legyen amit készít, bár olyan sokszor nem lő mellé, leszámítva… mindegy is, most ezekkel nem fontos foglalkozni, ma legyen csak finom minden. Mindig nevet magán, mikor ennyire bezsong, egyszer nagyjából hétévesen olyan izgatott volt egy kirándulás előtt, hogy lefejelte a hűtőt, aztán belelépett a rejtélyes körülmények között padlóra került süteménybe, persze megint majdnem hangosan vihog, ahogy eszébe jut, a nyelvére harap, a nyílt utcán vihogni azért mégsem méltó. Olyan lendülettel nyitja az ajtót, hogy majdnem beesik rajta, szalad a lifthez, bár legszívesebben felrohanna a lépcsőkön. Türelmetlenkedik, bezuhan a lakásba. Most nem is kong annyira, sőt, majdnem hogy zsúfoltnak tűnik. Próbál lassulni, és próbálja higgadtan átgondolni azt a receptet. Kicsit szorongatja a tény, hogy most ügyelni kell a mennyiségekre, az időre, de annyi baj legyen, kezet mos, kötény fel, és belemerül, koncentrál, mint a doktori védése előtt, pontosan mér, nem változtat, nem hagy ki, de boldog, mert napsárga a tojás, a citrom valószerűtlenül friss és illatos, a mazsola épp olyan nagy szemű, mint amilyenre kislánykorából emlékszik, a túró pergős, a vanília édes. Olyan szép, jól sikerül, mielőtt a sütőbe tenné még megnézi újra, nem is emlékszik, sütött-e valaha már, hiába, na, tehetséges, ezen megint elmosolyodik. Tíz perc, húsz perc, már csak a legutolsó simítások, a legszebb, amikor a cukor kicsi gyöngyökké áll össze a tetején, mindig le akarta szedegetni, kicsit még most is. És még valaki szerint a sütés-főzés nem művészet. Kikapja a sütőből, természetesen megsüti a kezét, ezen sem magyarázni, sem csodálkozni nincs mit, hidegvíz alá, aztán villámgyors mosogatás, pakolászás, a lakás ragyog, ő is ragyog, és vár. A szobában álldogál, a kisebbikben, kikönyököl az ablakon, jó illat van a lakásban, most kifejezetten jó, citromos-vaníliás, ma hagyja a parfümöt, a sminket sem kapja túl, majdnem mindegy az is, hogy mit visel, a haja még mindig jó, ugrálna, de nem. Megugrik a pulzusa, amikor megszólal a kaputelefon, bele se szól, csak magára kapja a vékony kabátot, és lerohan a lépcsőkön. Kilép a tavaszba, megjelenik a várva-várt arc, és már öleli, el se akarja engedni. Olyan rég látta már, fürkészi a vonásokat, a melegbarna szemeket, végigsimít a rövid hajon, megcsapja a jellegzetes illat. Boldog. Együtt indulnak fel a lakásba, csak ketten vannak végre, annyi mindent mondana, de inkább csak hallgat, a felgyűlt élményeket, mindenfélét. A hatalmas szemek kutatják a szobákat, a süteményre pillantanak. Szinte felrobbantja a lakást az életöröm, minden új ritmust kap, lassacskán eluralkodik a rendetlenség, nehezen fogja vissza magát, de tudja, hogy az ő kezében kell lennie a kontrollnak, de hogy a fenébe vehetné magára a fegyelmezett professzor szerepet, mikor végre itt rohangál ez a kis öt és fél éves gombóc, aki megállás nélkül szövegel az oviról, meg a macskájáról? Megállapítja, hogy csodaszép kölyök, aztán rögtön azt, hogy ő meg elfogult, utána meg azt, hogy a húgára hasonlít, aki mindig sokkal, sokkal szebb volt, mint ő. Aztán azt, hogy egy cseppet sem bánja.  A totális káosz kirobbanása előtti pillanatban veti be az adu ász kérsz sütit kérdést. Persze, hogy kér, ő meg szeletel, behozza kistányéron. Leülnek, és ő csak figyel, és vidámságot lát, meg őszinteséget, meg lelkes rácsodálkozást. Elmeséli, hogy egyszer eltaposott egy egész tepsi rákóczi túróst, a kissrác teli szájjal kacag, és elmeséli cserébe, hogy a macska belemászott néhány hete a kocsonyába. A téli depressziót csak legendának gondolta, de amint elmúlik, ő mindig helyrebillen, és mitől, ha nem a napfénytől, meg a folyamatos madárcsicsergéstől, meg zöldüléstől, úgyhogy mégse olyan baromság ez a tél téma, elkalandozik kicsit, jó, nagyon elkalandozik, mikor visszaeszmél már a szőnyeget könnyű hab, meg mazsola borítja, és a kicsi száj erősen lefelé görbül, de küszködik, mert már szégyellne síni. Nevetne, de az olyan tapintatlan, így vigasztalni próbál, ebben teljesen pocsék, mit mondjon, hogy az a szőnyeg úgyis nagyon ocsmány, vagy hogy tökmindegy mert még egy csomó süti maradt, esetleg hogy mindenkivel előfordul, ezek annyira nagy klisék, inkább vigyorog, és papírtörlőt hoz, és együtt nekifognak takarítani. Az ő kistányérján még ott díszeleg a süti fele, fogja a kezében az egészet, megcsörren a telefon, felugrik, belecsicsereg, de hallja, hogy ez most indokolatlan volt, érzi, hogy elsápad, egyre erősebben szorítja a készüléket, csoda, hogy nem roppan össze, de összeroppan, csak hebeg-habog valami perszeértemet, és elszédül, elgyengül, és a kezéből lassan kicsúszik a tányér, és a sütemény a habos részével a kárpitra zuhan, csoda, hogy ő nem zuhan utána, nagyon tompán hallja csak a kisfiú kacagását, forog a szoba, sírni tudna, hogy nem érdemel meg egyetlen napnyi tiszta boldogságot. 

Rákóczi túrós:

Tészta:

30 dkg liszt, késhegynyi szódabikarbóna

15 dkg vaj

2 tojás sárgája, 10 dkg kristálycukor

1 kanál tejföl, pici só

Töltelék:

1/2 kg túró

15 dkg kristálycukor,
2 tojássárgája
1 cs. vanília
1 dl tejföl

1 kanál búzadara

kevés mazsola, citromhéj, pici só.

A tésztát összeállítom, tepsi nagyságúra nyújtom, belerakom a tepsibe. A töltelék hozzávalóit turmixgéppel összekeverem, rárakom a tésztára és az előmelegített sütőbe teszem. (kb. 150-175 fokon sütöm) Közben 4 tojás fehérjét 10 dkg kristálycukorral kemény habbá verem és a félig sült tésztára terítem. Visszateszem a sütőbe és barnás pirosra sütöm. (És már elővigyázatosságból nem teszem a padlóra  hűlni...)

Ibolya

Viola szobája éppen az apjáé mellett volt. Éjszaka néha áthallatszott hozzá a férfi egyenletes szuszogása. Reggelente is hallotta készülődni, két papucsba bújtatott láb csoszogása jelezte útját, ahogy a lakás egyik végéből a másikba támolygott. Péter nehezen szokta meg, hogy ketten maradtak, az első hónapokban reggelihez néha még három főnek terített. Egy különösen szomorkás novemberi reggelen Viola nagy csörömpölésre ébredt. A konyhába belépve látta, hogy a porcelán étkészlet nagy része a földön hever, darabokra törve. Péter csak két mélytányért hagyott meg, két laposat és két csészét, jelezve, hogy itt már nincs harmadik, akinek teríteni kéne. Viola látva az apja arcán rángatózó ideget minden szemrehányás nélkül felseperte a tálak és csészék maradványait.

A hetek kínos lassúsággal teltek. Viola napról napra, apránként törődött bele, hogy anyja elhagyta őket, és még csak látni sem kívánja többé. Viola tizenhat évesen, éppen a kamaszkor közepén tudta, milyen erős és kérlelhetetlen érzés a szerelem, mégsem értette hogyan késztetheti anyját ilyen felelőtlen lépésre. Ibolya mindig halk szavú, türelmes nő volt, kötelességeit sosem mulasztotta el. Halkan járt és végezte a dolgát amióta Viola csak az eszét tudta. Halkan élt, éppen ezért hatott hangrobbanásként rövid levele, amelyet a konyhaasztalon hagyott.

Hiányzott Ibolya csendje. Az új csend nyomasztó volt, el kellett fedni valamivel. Péter barkácsolni kezdett, gyakran még éjfél után is hallani lehetett a kopácsolást. Viola rákapott a zenehallgatásra, késő estig bömböltette a CD lejátszót. A szomszédok tapintatból nem szóltak nekik, de az utcán már csak elvétve köszöntek. Étkezések alatt bekapcsolták a tévét, és mindketten úgy meredtek a képernyőre, mintha sosem látott érdekességeket sugározna a helyi adó. Péter túlórázni kezdett, Viola szakkörökre járt. Apja unszolására csatlakozott az iskolai Biológus Körhöz is, bár rettenetesen unta a természetjárást, az út menti gizgazok vizsgálgatását és beazonosítását. Péter még egy növényhatározó könyvecskét is vett, amit Viola udvariasan, tettetett örömmel fogadott, és a ruhásszekrénye legaljára rejtett. 

Viola észrevette, hogy apja titokzatoskodik, és rejtélyes útjai, elintéznivalói megszaporodnak. Mivel arra gondolt, hogy talán egy másik nő lehet a dologban, nem faggatta apját. Péter sokszor csak azután ért haza, hogy Viola már lefeküdt. A lány figyelte az óvatos lépteket, melyek nehézkesnek hatottak, mintha apja valamit cipelne. Néha furcsa zörejeket is hallani vélt, egyszer pedig apja leejtett valamit, káromkodott egyet, de mire Viola felült az ágyban már újra csend telepedett a házra. Tíz perc sem telt el, és hallotta apja megnyugtató szuszogását a falon túlról. Ilyenkor mély levegőt vett. Apa hazajött. Elmúltak a rettegés jeges percei. Ő még itthon van. Alszik. Violának éjszaka már nem kellett tettetnie, hogy mennyire erős nagylány. Másik oldalára fordult, és csendesen álomba sírta magát. 

Péter születésnapjára Viola rántott karfiolt készített, apja egyik kedvencét. A TV két napja szervizben volt, így nyomasztó csend borult apára és lányára. Péter néhány percig bírta csupán, felpattant az asztaltól, elnézést kért, és kiment a mosdóba. Olyan lendülettel rántotta ki a fürdőszoba ajtaját, hogy a huzat belökte a férfi szobájának ajtaját, mely most valami oknál fogva nem volt kulcsra zárva. Viola felállt, hogy becsukja az ajtót. Nyúlt a kilincs után, mikor bódító virágillat csapta meg az orrát. Belépett a hálószobába. Amerre csak nézett, minden lila volt. Az ablakpárkányokat és a polcokat Viola apja telepakolta cserepes ibolyával, még az éjjeliszekrényen is volt belőlük. Viola lábujjhegyen közelebb merészkedett az ágyhoz, és látta, hogy a pokróc alól kilóg anyja egyik hosszú, virágmintás nyári szoknyája. Az ágy továbbra is két személynek volt megágyazva. Hát hiába volt az a műsor az edényekkel. 

Viola hátrafordulva szemben találta magát apjával. Arca vörös volt, mint egy gyermeknek, akit rajtakaptak valami tiltott dolgon. Percekig álltak még némán, mikor Viola végre elsírta magát, és apja válla is rázkódni kezdett. Átölelték egymást, és versenyt szipogva engedték tüdejükbe az ibolyaillattól elnehezült levegőt. 

Tudtátok, hogy az ibolya is ehető? Nem érdemes viszont túlzásba vinni a fogyasztását, mert felkavarhatja a gyomrotokat, ahogy Violáék életét az anya és feleség távozása.

Viola nem sok ételt tudott még elkészíteni, de a rántott karfiol hibátlanul ment neki. A titka: a karfiolt mindenképp jó vegetás vízben előfőzni, különben megeshet, hogy nem sül át! A mártogatós szerintem hozzátartozik ehhez az ételhez, ha tartármártáshoz nincs is meg minden hozzávalótok otthon, legalább tejfölből, majonézből és ízlés szerint plusz fűszerkeverékből megéri kikavarni egy keveset. :)

Zabkeksz

Ügyetlenül egyensúlyozott a tálcával és a virággal felfelé a lépcsőkön. Nem bírt a szorongástól szabadulni, hiába tette már meg ezt az utat többszázszor, mindig ugyanilyen jegesre hűlt a keze, ugyanezt a gombócot érezte a hasában. De most próbálta ezt azzal a mással magyarázni, hiába tudta egészen biztosan, hogy ennek ahhoz köze sincs. Húzni akarta az időt, de nem volt már mire bámulni, régebben tele volt pakolva a lépcsőház mindenféle növénnyel, pálmákkal, amelyeket ő hatalmasnak látott kiskorában. Aztán a pálmák eltűntek, eltűnt minden (jaj, hogy eltűnt minden!), elvigyorodott a nosztalgián, hogy már ő is, mennyire komikusnak tartja a bezzegazénidőmbent, aztán most a valahavolt pálmákon mereng. Máté biztos lecsapná ezt a poént, Pál, mákon? Már miért merengene Pál mákon? Nem olyan érdekes az… De ő szedi tovább a lépcsőket, és sajnos felér a harmadikra. A süti jó illatú, reménykedik, hogy talán most, bár eddig soha még. Ilyet soha korábban, de azóta oda kell figyelnie az étkezésre, elvégre most ez egy fontos időszak, és igyekszik könnyebbé, élvezhetőbbé tenni. Vesz egy mély levegőt, és bekopog, kicsit bízva abban, hogy valahogy elfeledték a meghívást, hogy véletlenül esetleg nincsenek itthon, esetleg nem hallják meg a kopogást, bármi, akármi. Fél perc sem telik bele és máris ott áll az ajtóban két mosolygós arc, bár cseppet sem melegítik fel a mosolyok, inkább belefagynak az előre kigondolt szavak, ölelne, de nem tud, a tálca a kezében, ügyetlenül nyújtja átveszik, semmi, nyújtja a virágot, semmi. Beinvitálják, jön a menetrendszerű régenláttunk, miújságvan. Olyan suta, nem is tudja, mit válaszoljon, tulajdonképpen igyekszik jól lenni, de ez nem annyira egyszerű, a teste akadályozza, nem akar mesélni az átforgolódott éjszakákról, a fájdalmas elalvásokról, az émelygésekről – még nem.

 - És, mi van a munkáddal? – ha akarná sem tudná elrejteni a hangjából a rosszallást, de érezhetően nem is akarja, hiába magyarázta meg ezerszer, hogy nincs nőies meg férfias munka az atyai szív hajthatatlan, egy férfi, az legyen férfi, legyen katona, vagy rendőr, az anya arcán a miért kell bántani a gyereket, ezen már ezer éve túl vagyunk homlokráncolása. Erre mit lehet mondani, ez mindig izgalmas, meg fájdalmas…

 - Jól megy. Nagyon szeretem. Most egy nagyobb versenyre készülünk a lányokkal, két hét múlva indulunk, elég fontos, szuper lenne, hogyha… – félbehagyja, látja a viszolygást. Nem tudja folytatni, nem is akarja folytatni, elhallgat, csendben ücsörög egy darabig. Nagyon szomjas, várja, hogy megkínálják vízzel.

  - Köszönöm a csokrot, gyönyörű, hol vetted? – csoda, hogy a mennyiért lemaradt, tudja, hogy ez a leglényegesebb momentum, hisz mi lehetne fontosabb valaminek az áránál? Mondja, ne mondja? Nem bír hazudni, nem tudja, milyen idióta komplexus ez, egyszerűen kiköpi ilyenkor az igazságot. Nem kéne.

 - Én kötöttem. Mostanában érdekel…a virágkötés.

Az anya menteni próbálja a helyzetet, villámgyorsan terít, rámol, hordja az asztalra az ételeket, már kész lakoma gyűlt össze. Szereti az illatokat, de most nem lehet enni, csak hogy szóljon erről…

 - És a jog nem kezdett el érdekelni? – soha nem fogja elmondani, hogy a jogi karra is felvették volna. Nem tudja, hogy mennyit segítene, hogyha tudnák, hogy ő maga választotta ezt a munkát, hogy igenis őszerinte ez csodálatos dolog, és hogy van benne lehetőség, van hová fejlődni. A kolléganőit nagyon kedveli, szuper csapatban dolgozik, és ez általában elég neki ahhoz, hogy erősen higgyen abban, hogy nem hozott rossz döntést. A jog érdekes, de messze nem annyira, mint az a rengeteg szín, anyag, amellyel ő dolgozik. Elmosolyodik, ahogy rágondol. A tányérjába bámul, szólni sincs ideje, és máris csordultig van levessel a tányér, túl zsíros, nem lehet ennie belőle, csak kavargatja, de szólni nem tud.

 - Nem vagy éhes?

 - Kicsit fáj… a hasam. Azt hiszem… a levest ma kihagynám, de biztos vagyok benne, hogy isteni, mint mindig. Ugye nem gond?

De, gond. Az anya a sértettségét sosem tudta jól palástolni, dacosan cserél terítéket, de a második is csupa zsíros hús, és ő enne belőle, enne, mert szereti, kívánja is, de a teste megint közbeszól, és ő hallgat rá. Néhány villával eszik, kedvetlen, mondaná a görcsöket, mondaná a hírt, ami annyira banális, hogy akár telefonon is elmondhatta volna. Tudta, hogy nem fogja őket érdekelni, de remélte, hogy a személyes jelenlét helyrebillenti a dolgokat. Néhány villával eszik a másodikból is, bárcsak ehetne rendes adagot. Az atya feláll, leemeli a fóliát a sütiről.

 - Ez meg mi? Már sütsz is? – tudja, hogy csak azért nem kérdezte, hogy ez mi a szar, mert ételre ilyet sosem, mert az étel szent, főleg amikor jó zsíros, és kiadós.

 - Zabkeksz. Cukor nélkül.

 - Akkor mi van benne?

 - Zabpehely, banán. Meg némi áfonya.

 - Zabpehely?

 - Nem muszáj enned belőle.

 - Diétázol? Mondjuk rád fér, az igaz. Sportolhatnál is…

Néhány kínkeserves percig még marad. A keksz érintetlen, semmiről nincs szó, mindenki feszült, mindig megfogadja, hogy nem jön, ha nem nagyon muszáj. A hazaúton csak azért nem sír, mert tömegközlekedésen igen nagyon kellemetlen. Kicsit gyűlöli azt a fiatal lányt, aki a húgát szállítmányozza haza, annyira boldogok, és a lánynak tökéletes a haja, a színe nyilván eredeti, dús, és éppen eléggé göndör, milyen szerencsés! Máté várja otthon, nyugodtan, kiegyensúlyozottan, mint általában. A szenzorjai működnek, látja, hogy valami baj van, valami más baj is van. Közelebb lép hozzá, a hasára teszi a kezét. Majd feljebb csúsztatja, a mellkasára.

- Melyik fáj?

- Mindkettő. – már majdnem sír.

- Kaptál néhány epés megjegyzést?

- Olyan hülye vagy. – és az egyetlen fix pont a kavargó mindenségben. 

A zabkeksz ilyen volt, némi áfonyával felturbózva. Annak ellenére, hogy kevés összetevős (vagy épp ezért :-) érdemes kipróbálni, akár kevésbé diétásan, csokidarabokkal. 

A leves tényleg nagyon finom lehetett, a gulyásleves ezerféle változatából egy.  A második fogást a zöldbab dobta (volna) igazán fel, de sajnos ezek semmiképpen nem férnek bele az epediétába.

Babérlevél

Kimegy az erkélyre cigizni. Bejön. Felteszi a kávét. De még mielőtt lefőne, újra kimegy. Az arcát rejtegeti előlem, de nem elég gondosan. Az étkező falán lógó, antik mintákat mímelő keretű tükörből látom. A homloka, az a sűrűn ráncolt, barázdás felület most tükörsima, a szeme messziről is ragyog, mosolya széles. Mióta hazajött ez már a negyedik szál. 

- Megfázol – kiálltok utána, mintha érdekelne.

- Nagyon kellemes az idő – válaszol szinte rögtön, hangjából is előbugyog a visszafojtott, gyermeteg öröm.

Kérdezzek rá, ne kérdezzek rá?  Még várok. Nem is kell sokáig várni.

- Milyen napod volt? – kérdezi. Újra bent van, és a kávéval babrál, hátat fordít nekem.

- Fárasztó. 

- Ma vagy a mesterszakosokkal?

- Aha. Az ember azt hinné, hogy a csapatot már eléggé megszűrték, mire hozzám kerülnek. Hát, baromira nem. 

- Ne is törődj velük – legyint, még mindig háttal. A másik keze ujjai már dobolnak a pulton.

- És a cégnél? Van valami?

- Áh, semmi fontos. Csak apróságok… – halkul el, és már tudom, hogy mi következik. – Például az új lánnyal. Hát nem semmi egy jelenség!

- Miféle új lány?

- Ne mondd, hogy nem emlékszel rá! Dóráról már ezerszer beszéltem neked – hadarja türelmetlenül, és végre felém fordul.

- Ja, hogy Dóra. Így már tudom. Csak az zavart meg, hogy új lánynak hívtad.

- Még csak fél éve van itt, szerintem az elég új. 

- Jól van, de akkor is… lány?

- Miért lovagolsz a szavaimon? Lány, nő, asszony? Melyik tetszik? Hölgy? 

- Hát nekem mindegy. Nyilván nem emlegetheted „az elvált asszony” néven.

- Látom, ez nem nagyon tetszik neked.

- Mi? 

- Hát hogy elvált. 

- Nekem aztán tökmindegy. Na, meséled már?

- Mit?

- Az apróságot, ami történt.

- Persze, csak megkavartál ezekkel a keresztkérdésekkel. Na, hát csak annyi volt, hogy bejött reggel az irodámba, és közölte, hogy a jövő héten lesz harminckét éves, és szeretne meghívni minket is ebből az alkalomból vacsorára. Azt ígérte, hogy nem lesz túl nagy banzáj, csak néhány kedves ismerőst hív.

- Ez nem túl nagy történet. Ő főz?

- Hát mit tudom én. Gondolom. Ha nem ő főz, akár étterembe is hívhatná a csapatot.

- És, elmész?

- Éppen ezt akarom kérdezni.

- Mit kell ezen kérdezni? Ha nincs más dolgot, akkor elmész.

- De én arra gondoltam, hogy velem jöhetnél. Azt mondta, nyugodtan hozzalak el téged is.

- Biztos vagy benne, hogy akarod, hogy menjek?

- Már miért ne akarnám? 

- Melyik nap?

- Kedden.

- Hatig tanítok.

- Komolyan?

- András, lassan fél éve minden kedden hatig van órám. Tudhatnád.

- Teljesen kiment a fejemből. Nem hagyhatnád ki? Nem érünk oda, ha olyan későn végzel.

- Tudod, hogy nem hagyhatom ki. 

- Mindegy, akkor hagyjuk – halkul el, és leszegi a fejét. Baromi rosszul alakítja a csalódottat.

- Menj csak egyedül. 

- Nem zavarna?

- Engem ugyan nem.

- Hát jól van, akkor majd szólok Dórának, hogy eggyel kevesebb terítékkel készüljön – mondja, és igyekszik olyan hangon beszélni, mintha hidegen hagyná őt az egész vacsorameghívás. – Azért ha meggondolod magad, időben szólj.

***

Válogatok a zakók között. A feketék túl ünnepinek hatnak, ráadásul mindkettő feszül is a hasamnál. Barnát veszek fel végül, és fehér inget, farmernadrággal. Eszter még nincs itthon, nem is ér haza az indulásom előtt. Még iszom egy kávét, aztán beülök a kocsiba, és elindulok Dóra lakására.

Korán érkezem, persze szándékosan. Hétre hívta a vendégeket, most pedig még csak hat óra tíz perc van. A csengetés után talán egy teljes percet kell várnom az ajtóban, mire megjelenik. Elkerekedett szemekkel néz rám, de kedvesen beinvitál.

- Remélem nem haragszol, hogy hamarabb érkeztem… valahogy így jött ki a lépés.

- Dehogyis, Bandi, nagyon örülök, hogy eljöttél! Sajnálom, hogy a feleséged nem ért rá, szívesen megismertem volna – mondja mosolyogva, és elkéri a kabátom.

- Áh, tudod, folyton dolgozik. Amikor nem, akkor meg fáradt – mondom, és odaadom a kabátom. Közben összeér a kezünk.

- Annyira izgatott vagyok! Már hónapok óta nem hívtam vendéget, nemhogy egyszerre hetet! A vacsora kész, megkóstolod? Ha már ilyen korán érkeztél…

- Nagyon szívesen! Ételkóstolásban jó vagyok! 

- Azt látom – néz a hasamra, és bájosan nevet. Alig tudok nyugalmat parancsolni a vonásaimra.

A konyha tágas és rendezett. A vacsora ott illatozik egy asztalkára téve. Dóra kanalat és villát ad a kezembe, és bátorítólag az asztalkára mutat. Mindenbe belekóstolok egy kicsit. Sűrűn dicsérem a fűszerezést és a húsok lágyságát. Valójában semmi különleges nincs az ételekben, nem rosszak, de sokszor ettem már jobbat. Kicsit kiábrándít, hogy az étel nincs összhangban Dóra különleges szépségével. Mióta megjelent a cégnél, nem tudom kiűzni a gondolataimból ezt az arcot. Bájos szabálytalanság, rakoncátlanul göndörödő, dús, barna haj, ragyogó mosoly: az egész nő ragyog, duzzad az életerőtől. Vannak megközelíthetetlen nők, azt mondják. Szerintem nincsenek. Ő pedig különösen könnyű prédának tűnt, mégsem merek túl gyorsan lépni. Kétszer hívtam már meg vacsorázni, persze nem haza. Étterembe. Néhányszor kávézni is voltunk. Mindig igent mondott, és jól szórakoztunk. Most is kávéval kínál, elfogadom, bár ma már hármat ittam. Beszélgetni kezdünk a csészék felett.

- Szeretnél a cégnél maradni? 

- Nagyon szeretnék. Sok helyen dolgoztam már, de ez eddig számomra a legkedvesebb. Minden olyan nyugodt, mindenki kedves velem, jobbat nem is kívánhatnék.

- Hát, sok múlik a jó vezetőségen – mondom, és rákacsintok. – Még nem is kérdeztem, hogy miért jöttél el az előző helyről. Már ha nem vagyok indiszkrét…

- Dehogy. A volt férjem a munkatársam volt. Csapatban dolgoztunk, és a válás után nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettük volna. Rontottuk egymás teljesítményét. Jobbnak láttam, ha magamtól megyek. Ha döntésre kerül a sor, a főnök úgyis őt választotta volna. 

- Sajnálom, hogy úgy alakult. Illetve dehogy. Mert rettenetesen örülök, hogy most itt vagy – mondom, nyúlok a keze után, ő pedig épp akkor ejti az ölébe karjait. Belepirulok, mint egy kamasz.

- Te valami irtózatosan édes vagy, Bandi! Nem is kívánhatnék jobb főnököt nálad! – a legbarnább szemekkel néz rám, és mintha végigsimítana a karomon, de csak a zakóm fölött néhány milliméterrel  húzza el a kezét. – Milyen szép ez a zakó! Szuper az anyaga. De igazán nem kellett volna kiöltöznöd.

Dórán az a ruha van, ami napközben is, mégis olyan, mintha az előbb kapta volna magára a virágmintás blúzt és a barna szoknyát.

- Kicsit összeöltöztünk – jegyzem meg bután.

- Ja igen, a barna… – mosolyodik el újra. – Az a kedvenc színem.

És mesél még egy csomó mindenről, de alig hallom. Válaszolgatok is pedig, egészen az agyam egy józanabb pontjára vagyok bízva, ami elég éber a válaszadáshoz. Ahányszor összeszedem a bátorságomat, és próbálom megérinteni, ő hátradől, elfordul, vagy felpattan, és rendezget valamit a konyhapulton. Egy alkalommal ismét csak milliméterek választanak el minket egymástól, de fürgébb nálam, a tarkójához emeli a kezét, és lazán megrázza a fürtjeit. Ettől a mozdulattól csak még intenzívebben érezni a parfümje illatát. Azt hiszem, megőrülök. Már csak percek vannak hét óráig, amikor elhatározom: lépnem kell.

- Van valami baj? – kérdezi tőlem. Ennyire látszik rajtam, hogy izgatott vagyok?

- Csak… szeretnék mondani valamit… nos, én még csak fél éve ismerlek, de egészen biztos vagyok abban, hogy te… te igazán csodálatos vagy.

- Bandi, zavarba hozol! – nevet fel, azt hiszem gyanútlanul.

- Nem, nem, ez így van. És én már nagyon régóta gyűjtöm a bátorságot, hogy…

Nagyon közel ül hozzám. Hirtelen ötlettől vezérelve a derekára teszem a kezemet. Egy pillanat alatt megmerevedik. Ha nem tudnám, hogy az előbb még mozgott, járt a keze, nevetett a szája, apró rugókként ugráltak a tincsei, azt hihetném, hogy egy szobor ül mellettem. Megrémülök, de a kezemet nem tudom levenni a derekáról. Képtelen vagyok elengedni. Dóra arca is ijedt, egészen átrendeződtek a vonásai. Sajnos így sem kevésbé szép. Közel hajolok hozzá, és ebben az odahajolásban minden bátorságom, minden reménységem benne van. 

- Bandi… nem kellene…

- Ellent mondasz a főnöködnek? Hát így viselkedik egy beosztott? Pár perce volt csak, hogy megdicsértelek… – mondom, és igyekszek olyan laza lenni, amilyen csak tudok.

- Ne rontsuk el, jó? 

Ő már elrontotta a pillanatot. De még mindig fogom a derekát. Nem csalhattak meg az érzékeim. Hiszen hetek óta érzem azt a különös bizsergést, mikor együtt vagyunk… 

- Neked feleséged van, én pedig… ma este akartam bejelenteni, hogy eljegyeztek – a szavai, mint a puskapor, egyenként robbannak fel bennem.

- Megint? – szalad ki belőlem, és elengedem a derekát.

- Péterrel – magyarázza a földet bámulva –, a másik munkacsoportból.

- Azt hiszem, hogy akkor én… – mondom, és közben semmit nem hiszek. De felállok, ezt is el kell viselni. Két hét van még a próbaidejéből, nem fogjuk sokáig kerülgetni egymást.

- Nem kell elmenned, én… nem haragszom, nem tudhattad. Ne haragudj, Bandi, egyszerűen…

- Köszönöm a kávét, Dóra. Nagyon finom volt – préselem ki magamból. 

Felállok, és az ajtóhoz tántorgok. Ehhez a pár lépéshez is Dóra remegő hangjából merítek erőt. Ő többet veszített. Feláll, de mintha földbe gyökerezett volna a lába a szék mellett, nem mozdul. Magamnak nyitok ajtót.

***

Nyílik az ajtó. Hét óra tizenöt perc.

- András, te vagy az?

- Ki lenne? – dörmögi.

- De hát… a vacsora? 

- Dóra sajnos odaégette az egészet. Egy darabig szabadkozott, aztán felajánlotta, hogy… hogy rendel kínait. De tudod, hogy én azt nem szeretem. Nem akartam, hogy miattam problémázzon. Inkább eljöttem.

Na, ez nem lehetett valami sikeres hódítás. Tulajdonképpen meglep, az a Dóra nem olyannak tűnik, mint aki bárkinek is ellenállni tudna. És persze ismerhette a munka hírét is: nem egy elődje végezte András ideiglenes trófeájaként. 

- Így voltál, egy szál ingben? – kérdezem, és végigsimítom András jéghideg alkarját. 

- Ja, a zakót… azt ott felejtettem.

Tulajdonképpen sajnálom. Tulajdonképpen szeretem. Valahogy összemosódik bennem a kettő. 

- Éhes vagy?

- Mi van itthon?

- Ami tegnap. Krumplifőzelék. Milyenek voltak a vendégek?

- Kedvesek. Megismerkedtem Dóra vőlegényével is. 

- Komolyan? Na, nem semmi. Mikor is vált? Nem húzza az időt – mondom fanyalogva, és mosolygok az orrom alatt. Ezt az őzikét valaki gyorsabban levadászta…

- Hát, nem.

- És, kedves fickó?

- Ja. Neked milyen napod volt?

- Átlagos. Bár még mindig szánalmasnak tartom, hogy mesterszakosoknak memoritert kell feladni ahhoz, hogy rávegyem őket az olvasásra. Némelyiket öröm volt hallgatni, komolyan… „lámnema-kartál-lennia-nőmmé, fámléssz-hátezután”. Na, akkor kérsz krumplifőzeléket vagy sem? Hogy tudjam, mennyit melegítsek.

- Kérek. 

- Mehet bele babérlevél is?

Dóra bőségtálat készített a meglepetés-eljegyzésre meghívottaknak. Talán jobb lett volna, ha rendel valahonnan, a vendégeket nem kápráztatta el konyhaművészetével... maga Péter is jól bevacsorázva érkezett menyasszonyához, biztos ami biztos.

Eszter viszont egy igazán finom krumplifőzeléket készített, ezt melegítette meg Andrásnak este. A recept triviális: a krumplikat meghámozzuk, felkarikázzuk, feltesszük főni (a víz éppen csak lepje el a krumplikat!), fűszerezzük, s miután megfőtt, a tejfölben elkevert liszttel behabarjuk. Ezután újra felforraljuk. Az András-féle férfiaknak feltétlenül babérlevéllel tálaljuk! ;)