Költözés

Mindenütt dobozok. A lakás irtó kicsi, nos, még annál is kisebb, mint ahogy gondolta, pláne így, a bútorokkal. Mozdulni is alig lehet.

- Nem fognak elférni a könyvek – csóválja a fejét Márton is. – A mappákat a dolgozószobába vidd majd!

- Marcica – nevet fel Juli –, csak egy szobánk van.

Márton arca egy pillanatra elkomorul, aztán újra mosolyog, azt mondja, ezentúl az irodájában hagyja a munkát. Juli polcot akar szerelni. Ilyen későn?  Márton a konyhába megy, hogy főzzön egy teát. Persze semmit nem talál. Juli közben elkezd kipakolni.
- Irtó hülye időpontot választottunk ám, ugye tudod? – kiabál ki a konyhába Mártonnak.
- Ne haragudj, semmit nem volt időm átgondolni. Csak este értek rá Tomiék kocsival. Nekem már…
- Tudom, tudom. Nehogy félreérts. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített. Kocsi nélkül sokkal nehezebb lett volna megoldani.
- Szerettem, olyan kényelmes volt.
- Majd lesz másik. Kicsit összeszedjük magunkat, és vehetsz egy másikat. Megígérem – mondta Juli olyan hangon, ahogy az édesanyák suttogják a lázas gyerekek fülébe: minden rendben lesz.

A hetek gyorsan teltek, a konyha egyik sarka makacsul penészedni kezdett, Márton rendszeresen elkésett az előadásokról, konzultációkról, és Juli is folytonos rohanásban volt. A disszertáció sehogy sem akart összeállni, a lakás velük együtt szaladt, Márton pedig nem bírta megállni, hogy haza ne vigye a munkát: az ágyneműtartóban hevertek a tanulmányok, hallgatói dolgozatok, elbírálandó pályázatok anyagai. Szóval, nem lett rendben minden.
Még mindig voltak kipakolatlan dobozok, de a polcok már roskadásig tele voltak. Márton nem volt hajlandó semmitől megválni, Julinak már nem maradt mit feláldoznia. Közös képükön kívül minden fotót eltett már, és még az ékszeres dobozát is a fürdőszobaszekrényben tárolta, hogy legyen hely Márton okleveleinek, az ajándékoknak, amiket a lányától kapott, és annak a hat órának, amelyeket a dédapjától örökölt. Egyik sem járt már, de érinthetetlen emlékek voltak, néhány a sok közül. Juli leszorult a polcokról, a szekrényekbe vonult.

Azok is szűkösnek bizonyultak. Márton szükségesnek tartotta, hogy a lánya néhány ruhája náluk legyen, ha épp ott töltené a hétvégét. És persze pár játék is. Juli már a vállfás ruháit is összehajtogatta, és reggelente vasalta őket. Korán kelt, kávét főzött, ha ott aludt a kislány, akkor neki kakaót. A mackós bögréjébe töltötte. És reggelit készített, az Esztike részére fenntartott tálcára tette a katicapöttyös tányért, a mesefigurás szalvétát és a cicafejben végződő evőeszközöket. Ha Esztike ott aludt, ő a kanapéra költözött. Gyakran fél éjszaka nézte, azaz inkább látni vélte az ágyon a két foltot: apát és lányát. Nehezen jött a szemére álom.

Esztike anyja sokat utazott, így Esztike majdnem minden hétvégét velük töltött. A névnapjára azt kérte, hadd rajzolhasson a falra valamit. Azt mondta, hogy otthon is szabad, a szobájában. Márton Julira nézett, várta a szokásos megadó pillantást. Megkapta ismét, aztán újra és újra és újra. Vettek egy hörcsögöt, mert Esztike nagyon szeretett volna, de az anyja allergiás a szőrre. Ahányszor valamire rábólintott, Juli mindig kapott egy puszit Mártontól a szája jobb sarkára. Szinte égett a szája széle, mikor ezredjére is elkapta Márton jól begyakorolt kiskutyatekintetét.

Márton szülinapján Esztike épp kirándulni ment az osztállyal. Juli hamarabb eljött az egyetemről, egy jó nevű boltban gyönyörű bőrtáskát vett neki, a régit még a feleségétől kapta, de a fülét alig tartotta valami, kopott és megviselt darab volt. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, a szíve hevesen vert izgatottságában és örömében: végre kettesben Mártonnal! A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, csak be kellett löknie. És meglátta. Tekintete idegesen ugrált a polcokról Mártonra, Mártonról a volt feleségre, aztán vissza a falra, a szamárra, amit Esztike az ő és Márton közös képe alá rajzolt. Újra Márton. A nő keze. Bizseregni kezdett a szája széle. Még mindig nem vették észre. Igencsak el voltak foglalva egymással. Az asztalon ebéd maradékai, valami hús meg köret. Ezek még ettek is előtte. Juli mellett a könyvespolc lapult a falhoz feszesen és részvéttelenül. Rajta az órák. Az egyiket – nem gondolkodott a választáson – megragadta, és a szemközti falhoz vágta. A volt feleség felsikított, a hörcsög riadt, sípoló hangot hallatott, Márton pedig elkerekedett szemekkel nézett az óra után. Egy pillanatra teljes csend lett. Aztán tik-tak, tik-tak, tik-tak…

Márton volt felesége egy közeli étteremből hozatta közös kedvencüket, a baconbe göngyölt gombás csirkemellet, sült krumplival. Otthon is elkészíthette volna, de biztosra akart menni. Egyébként művészettörténészként dolgozik, ha kívülről szemléli, biztosan komikusnak tartotta volna Esztike rajzát a falon, ebben a kontextusban. 

nyolcadik

Figyel. Néha tán még bólogat is, próbálja a konstans szorongását legyőzni legalább arra az időre, amíg beszélgetnek, igazából neki ez eddig jól ment, ő szerette az embereket régebben, vagy ha nem is szerette őket, azért szívesen beszélt velük, amúgy a napsütés mindig bekúszik az irodába, és ez nem tesz jót a kommunikációnak, figyel ő, figyelne, de azért oda-odapillant az ablakra, elmenne sétálni, de az a helyzet, hogy sokkal inkább egyedül. Ez a lány tehetséges, és nem tudja, hogy örüljön-e, néha ilyenkor érzi azt a fellobbanó féltékenységet, amit amúgy meg elnyom, nem viseli jól, amikor a tanítvány túlnövi a mestert, na, nem mintha ő nem igyekezett volna így cselekedni. Tanakszik a dolgon, nem tudja, érdekli-e még a saját nevének megítélése a szakmában, meg az idézettség, ráadásul figyeli az időt is, mert az a borzalom, az nemsokára elkezdődik, késni utál, zárja-e rövidre, vagy hagyja kibontakozni, tulajdonképpen már az első néhány mondat után világos volt számára a koncepció, van benne újdonság, végül azt javasolja, hogy várják meg azt a szeptemberi konferenciát, aztán majd eldől, érdemes-e. Biztos régebben lelkesebb lett volna, de mostanában olyan furcsa, mostanában elvágyódik, és mostanában magányos itt, no, nem az irodamagány a baj, az jó, az nyugis, csak mostanában nem néz be senki releváns, senki jófej, de ez jó hely, és ez jó meló, odapillant az asztala fölötti polcra halmozott szakirodalomra, az úgy megnyugtatja, elvan vele egy darabig, a lány még ott ül a széken, nem maradt mondanivalója, neki meg eleve nincs, de ha volna se mondaná, most, így biztos nem, ennek a lánynak biztos nem, érdeklődni nem akar, feláll pakolászni, és megindul kifelé, a lány meg kilép mögötte, esetlenül búcsúznak el, nem jó ez, mintha a vesztőhelyre indulna már megint, aggasztóan gyakran érzi mostanában ezt. A kollégák ilyenkor mindig olyan idegenek, na, amúgy sem kedves ismerősök, csak szimplán kollégák, de ilyenkor még távolabbra sodródnak valahogy, csak azért nem nyomkodja az okost, mert még ahhoz is túl feszült, hogy előszedje, szinte biztos benne, hogy ma valami katasztrófa üt be, a leghátsó részre húzódik, és várja a végét, pedig még el se kezdődött. Végül odahúzódik hozzá valaki, néhány szót váltanak, ez jó, ez mindig jó, nem érti ezt a köztes állapotot, ha kommunikál, akkor olyan jól megy neki, csak rávenni magát nehéz, pedig amúgy bír csacsogni, visszakívánja azt a csacsogós énjét, ami mostanában valahol kószál, ki tudja hol, valami útravált, de a diskurzus hamar félbeszakad, mert elkezdődik ez a borzalom, és pereg a vetítőn a statisztika, a diagram, nem igazán koncentrál, sejtegeti, hogy a helyzet annyira nem káprázatosan fényes, mint amit reprezentálni szeretnének, ezt mindenki sejtegeti, csak nincs róla szó, vagy van, csak ő nem részese, nem jó ez a valamikészül érzés, és gyanakszik, hogy itt már mások tudják, hogy mi készül, ő viszont értetlenkedik, a szót átveszi az az ember, akit véletlenül sem akart ma sem látni sem hallani, és jó bőbeszédűen beszámol a tapasztalatairól, de rohadt sejtelmes, neveket nem emleget, csak baromságokat dobál, persze egy mondatot nem tud összerakni anélkül, hogy belebonyolódna, de többnyire pozitív tapasztalatokról beszél, meg egyesek hibáira utalgat, és persze hasznos és fontos tapasztalatnak tartja ezt a hetet, mielőtt. Vannak pillanatok, amikor annyira szédül, hogy hiába ül, vagy fekszik, akkor is azt érzi, hogy másodpercek múlva kidől, és ez véletlenül éppen egy olyan pillanat, ő ugyan sose volt terhes, de átérzi az émelygést, ilyenkor elsápad, meg minden, bár ezt minden bizonnyal senki nem veszi észre, mert nem egyszerű tovább sápadnia, de ő érzi, és alig hall, de a többiek sem vigyorognak túlzottan, ez egy teljesen átgondolatlan és totál nonszensz döntés volt, és ő speciel nem nagyon tudja, hogy innen merre kellene lépni, mert minden irány szánalmasan rossznak tűnik. Amikor egy eleve öntelt ember kap hatalmat, az nagyjából egyenlő a pokollal, és ez az eset igencsak effélének tűnik, szóval megkapta közvetlen főnökéül azt az embert, azt a barmot, mintha eddig nem lett volna elég undorító, minden bizonnyal fontos volt tovább rontani az amúgy is szar helyzeten. Nagyszerű, legszívesebben kiugrana az ablakon, de olyan csodálatosan fegyelmezett, hogy igazából büszke is magára. Kattog rajta, hogy ki a fenét hívjon fel, de mivel a baráti köre igen szűkös, így nem marad sok lehetőség, régebben összeültek néha, régebben családiasabb volt, meg volt egy mag, de közülük már nemigen van itt senki, szétszóródtak, de miért hagyták, hogy szétszóródjanak, mindegy, most nem ezen kellene kattogni, szóval max. a húgát hívja fel, át, régebben lehet hogy edzeni ment volna, vagy valami, de most semmi nem fog segíteni úgy tűnik… Szóval van egy új főnöke, ő meg már azt hitte, hogy a múlt heti nyafogás egy egész évre elég volt, és hogy onnan nincs lentebb, sose okul: mindig van lentebb, csak innen már nehéz elképzelni. Valahogy megoldja, erősebb ő ennél, szóval nem zuhan inkább össze, bár ő is tudná nem komolyan venni magát, de nem megy ez jól, még mindig nem megy jól, mellesleg úgy szorítja a szoknya, hogy levegőt alig kap, a helyzet kezd tényleg, de igazán eldurvulni, de mit lehet ilyenkor csinálni a kajáláson kívül, őszintén, mit lehet? Már hallja a húga hangját szinte: futni, táncolni, sétálni, zenélni, satöbbi satöbbi. Észrevétlenül akar kislisszolni a teremből, de az új főnök utána szól, soha nem utálta még ennyire a nevét, megfordul, visszalép, nem is gratulálsz? gratulálok (te barom, de ezt csak fejben), máshogy szokás gratulálni, nem gondolod? nem és kisétál, és őszintén nem érti, hogy minek köszönheti ezt a zseniális rámászást, és gratulál magának, hogy ilyen ügyes volt, és nem rúgta fejbe azt a barmot, gyakorlatilag ez lett a sajátosságjelölő neve, bár nem illik rá, szegény, szegény haszonállatok, na, jó, szóval ahogy előhúzza a font, az azonnal megcsörren, és meg sem tud szólalni, annyi infó zuhan rá, de sajnos nem nagyon fogja, csak hogy palacsinta, a második, hogy előléptet, meg ilyesmi. Aztán ott ülnek az asztalnál ketten, a húga, meg ő, és az asztalon egy nagy rakás palacsinta, ő beszélni akart, de most csak tátog, mint egy hal, igazából annyira nem akar beleszólni, hogy inkább megeszik egy csomó palacsintát, inkább nem érdekli ma a szoknya mégsem, a húga lenyűgözően sokat dumál ma, olyan infantilis, de valahol olyan aranyos, és nagyjából fél órán belül leesik neki, hogy valami nem oké, és rá is kérdez, és lenyugszik, és figyelőfejet vág, ezt nagyjából oviban fejlesztette ki, azóta tökugyanolyan, és az ötévesnek is alakul már. Szóval mégis csak elsorolja az ikerlányt, meg a barmot, meg a nyomulást, meg hogy elege van, és ahogy a hasa egyre nehezebbé válik, a lelke úgy válik egyre könnyebbé, és búcsúzóul megöleli a húgát, olyan kis vékonyka, még most legalább is, de örül, boldog, és ez így is van jól. Ő nem örül, és nem boldog, de jobban van, egészen addig a pillanatig jobban van, amíg ki nem lép az utcára, és.       

A palacsinta megunhatatlan. A legjobb benne talán az, hogy egy csomó fajtája van, sós, édes, gyümölcsös, stb. Akad, aki szerint az eredeti tésztában nincsen cukor, én személy szerint mégis ezt a variánst preferálom. Mindenféleképpen érdemes kipróbálni a franciás verziót, és természetesen az amerikait is. Végül pedig egy igazán dekoratív és minden bizonnyal istenifinom palacsinta: csíkos kakaós. 

Kétségtelen, hogy azt a dilemmát nem oldja meg egyik sem, hogy vajon etikus-e előléptetést elvállalni abban az esetben, ha éppen a második kisbabáját várja az ember, sem azt, hogy érdemes-e egy jó munkahelyen maradni, hogyha a főnök egy barom, de mindenesetre az eddigi tapasztalataim szerint sok problémára jó. Akinek van nővére süssön ma neki egy adagot... :-)

Pocak

- Tisztában vagy vele, hogy abban mennyi zsír van? Jobb is ha nem mondom meg, mert biztosan lefordulnál a székről! Persze cukros löttyöt is iszol hozzá – teszi hozzá Rita.
Ottó a homlokát ráncolja, és jobb kezével a tarkóját dörzsölgeti.

Hosszú hallgatás. Rita percekig elmélyülten nézegeti a jegygyűrűjét, forgatja, igazgatja. Ottó a rántott húson rágódik, és fel sem néz a tányérból. Szinte kínzó a hőség, talán neki is jobb lett volna valami könnyűt rendelni… de azért sem. Amióta Rita megtalálta álmai menyasszonyi ruháját – a hozzá illő szmokinggal, persze –, na azóta nincs egy étkezés sem, ami vita nélkül zajlana. A kölcsönzőben mindössze egy-egy van a ruhákból, a tulajdonos nem enged semmiféle átalakítást rajtuk, kényes anyag, sok esküvőt megért már, ilyesmiket hadart. Ottóra egy kissé nagy volt a szmoking a karjánál, a hasán viszont feszült, mikor először felpróbálta. Ritára csak combközépig jött fel a csipkés-csillogó szálas csoda, ezért persze még aznap megfogadta, hogy 42-es méretéről 38-ra fogy. Sírás és önsanyargatás, Rita lassan de biztosan poroszkált a magának kijelölt úton, Ottó pocakja azonban makacsul trónolt a helyén, és semmi hajlandóságot nem mutatott a távozásra.
- Van a környéken egy jó kis edzőterem – törte meg a csendet a lány. – Elmegyünk? Az első alkalom ingyenes.
Ottó hümmögött, és jókora húsdarabot tűzött a villára..
- Te nem is akarsz lefogyni – mormogta lemondóan Rita.
- Én csak szeretnék normális kajákat enni, és nem úgy viselkedni, mint egy önképzavaros tinédzser – mondta teli szájjal és nem minden indulat nélkül Ottó.
- Szóval szerinted én úgy viselkedem? Olyan nagy bűn, hogy szeretnék jól kinézni az esküvőnkön?
Ottó letette a kést és a villát, megtörölte a száját, majd meglepően higgadtan, a székben hátradőlve válaszolt.
- Az esküvőnkről beszélsz, de engem semmiről nem kérdeztél. A ruháról sem, az időpontról sem. Szerintem ez csak a te esküvőd, és nem a miénk.
- Amikor megkérted a kezem, azzal nem azt akartad kifejezni, hogy elvennél feleségül? Vagy én vagyok naiv?
- Türelmetlen vagy.
- Két éve jegyeztél el!
- Lilivel három évig jártunk jegyben.
- Baromira leszarom Lilit! Azt is, hogy még mindig vele lennél, ha nem hagyott volna el! De elhagyott, és most én vagyok a menyasszonyod, úgyhogy ne gyere nekem Lilivel!

Mielőtt Ottó bármit is mondhatott volna, Rita felpattant az asztaltól, és elviharzott. Ottó még befejezte az ebédet, aztán a szállodába ment, azonban nem tudott bejutni, mert a kulcsok Ritánál voltak; a reggeli sietségben nem adta le őket a portán. Ottó nem aggódott, arra jutott, hogy biztos elment az edzőterembe, hogy kifussa magából az ideget. Késő délutánig sétálgatott, aztán újra próbálkozott a szállodában. A kulcs még mindig nem volt sehol, és a telefonját sem találta a zsebében. Talán kieshetett valahol. Vagy nem is vitte magával? Visszament a partra, rugdosta a homokot, egy pocsék könyvet olvasott. Este hét felé újra megéhezett, és bár az időjárás még mindig valami könnyűt diktált volna, ő megpillantott egy lángosos bódét nem messze. Az elhaló fényekből ítélve éppen zárni készültek. Odakocogott, és ujjával megkopogtatta a már lehúzott ablakot abban a reményben, hogy némi borravalóért még kaphat enni. A bódé nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek a távolból tűnt, talán 3x3-as kis helyiség lehetett, szerény felszereléssel. A kopogtatásra egy addig háttal álló, szőke hajú, törékeny lány fordult hátra, és meredt rémülten Ottó arcába.

Lili volt az. A haját egészen rövidre vágatta, egy olajfoltos, bő, fehér póló volt rajta, és egy fehér rövidnadrág, melyből kiálltak pipaszár lábai, sápadt volt és nagyon fáradtnak tűnt, de ő volt az. Elhúzta az ablakot.
- Ottó – suttogta, mintha attól tartana, hogy bárki meghallja őket.
- Hát te?
- Dolgozom. Illetve épp zárok.
- Olyan… más vagy.
- Beteg voltam, de már gyógyulgatok. Csak a kezelés került sokba, úgyhogy meg kell fognom minden forintot… - mondta Lili és mosolygott, vonásai újra időtlenné váltak.
- Segíthetek… pakolni?
- Egyedül vagy itt?
- Egyedül – vágta rá Ottó.
A bódéban büdös volt, olajszag. Sötét is; a nap szokatlan igyekezettel tért nyugovóra. A szél eléggé feltámadt, de ebből keveset éreztek odabenn. Minden nagyon gyorsan történt. Ottó azóta sem érti, hogy fértek el a rengeteg vödör, kosár és a gurulós tálalók között. Bárhol ért hozzá Lilihez, a bőre száraz volt, a csontjai szúrtak. Rövid haja csapzottan lapult a fejére, tekintete fáradt, éhes, szomorú. Sosem volt vele ilyen azelőtt. Az éjszakát a bódé mocskos padlóján töltötték. Egy szemhunyásnyit sem aludtak. Lili óráknak tetsző, hosszú percekig simogatta Ottó fel-le hullámzó hasát. Ottó elégedettnek érezte magát, és teljesen üresnek. Ötkor Lili feltápászkodott, kiment egy kis időre, aztán valamivel tisztábban, nedves pólóban és még vizesebb hajjal visszajött.
- Nemsokára nyitok.
Ottó bólintott. Felállt, kiment, és ő is megmosakodott a vízben, amennyire csak tudott. Mire visszatért volna a bódéba, már kulcsra volt zárva az ajtó, és hiába kocogtatta az üveget, Lili nem nyitott ajtót. A földön ülhetett, vagy egy kosár mögött, mert Ottó bárhogyan hunyorgott, nem tudta kivenni a lány alakját.

Egy ideig még ácsorgott a bódé előtt, aztán visszaindult a szállodába. Sok tervet kigondolt. Hogy mindent elmond Ritának, összeszedi a cuccait, és visszatér a bódéhoz. Hogy nem mond semmit, csak összepakol és elmegy. Hogy mond valamit… de mit?
Rita a szállodában volt. Az ágy szélén ült, kisírt szemmel, de mosolyogva. Ottó nagy levegőt vett, de Rita megelőzte.
- Ne haragudj rám. Miattam kint kellett éjszakáznod valahol a homokban… Tegnap olyan elviselhetetlen voltam. Annyit aggódtam a súlyom miatt, hogy bele se gondoltam, miért nem tudok fogyni mostanában… kisbabát várok, Ottó! Lesz egy kisbabánk! Volt egy megérzésem, és… van a közelben egy patika, elmentem tesztért, gondoltam… és tényleg!
Ottó úgy hallgatta a szavakat, mintha nem is neki szólnának. Szóval kisbaba. Megint közbelép egy harmadik, aki helyette dönt mindenről. Szó nélkül leült az ágy szélére. Rita melléhúzódott.
- Zuhanyozz le, édesem! És ne haragudj rám, kérlek! De a baba mindent megmagyaráz. Hogy miért voltam feszült…
- Mindent – bólintott rá Ottó, és megsimogatta Rita hasát.
- Hamarosan nekem is pocakom lesz! – lelkendezett Rita. – Mitől van ilyen olajszagod?
- Ettem egy lángost. Bocsáss meg, nagyon megkívántam.

Az igazi balatoni lángos rekonstruálására sokan vállalkoztak már, nos, próbálkozni lehet... a lángos ízéhez bizonnyal hozzátesz a napfény, a meleg és a nyaralás emlékei is.
Ez az Ottó számára mindenképp emlékezetes nyári kaland nem maradhatott ennyiben. Azaz: ennyiben is maradt, meg nem is. Ritát elhagyta, mikor a nyolcadik hónapban járt. Sokáig volt bűntudata miatta, pedig nem kellett volna: az apa nem ő volt. Ezt azonban soha nem tudta meg. Lilit sem sikerült megtalálnia. Néhány nővel próbálkozott még, aztán ötvenévesen vett egy balatoni nyaralót, közel a parthoz. Viszonylag fiatalon vitte el egy szívroham. Hiába, nagyon zsírosan étkezett...

hetedik

Megesik, hogy az idő gusztustalansága már tökmindegy, mert a napi program önmagában elég gyomorforgató ahhoz, hogy az embernek még felkeni se legyen kedve. Na igen, éppen így aznap is, az amúgy egész hétvégén ragyogó idő helyett szürkeség, meg mocskosul eső eső, halálvágy, na jó,enyhe túlzás, u-tál-ja, de igen nagyon ezt az egészet. Kicsit nyiszog magának a paplanmelegben, kávét akar, de ki kellene ahhoz menni, inkább már nem akar kávét, félkómában a telefonját tapizza, megnézi újra azt a borzalmas ímélt, meg hogy van-e valami még, bár semmi extrára nem számít, és mégis, a hátezmegki után azonnal leesik neki, hogy az a fele az ikerpárnak, amelyik érdeklődőbb. Nem nagyon megy most neki ez a gondolkodás dolog, igazából mégis kellene az a kávé, és le is dobja a telefont, kivánszorog a konyhába, és kínlódik a kávéval. A háromazegyben azért jóval egyszerűbb, na de az legfeljebb az ízélmény miatt fogyasztandó, semmiképpen sem a koffein miatt, úgyhogy várja, míg lekotyog az a kis szerencsétlen kávé, és tanakszik azon, hogy jó ötlet volna-e beteget jelenteni… Ma létjogosultságot nyer a mitvegyekfel dilemmája, jó lehetőség nem igazán van, próbálja megszülni a legsemmilyenebb összeállítást, ha már így. Inkább nem megy be, inkább mondjuk eltűnik a föld színéről, és mindenki csudaboldog lesz, főleg ő, és soha többet nem tér ide vissza. Micsoda túlkapós, nyafogós, nyomorodott nap ez, nem esik jól mégse a kávé, félretolja, bambul ki az ablakon, csigalassan meg át a fürdőbe, fogat sikál, még kontaktlencsét se tesz be, sminkről meg szó se lehet, csak hátratűzi az unalmasbarna haját, és örül, hogy sosem fogadja el a fodrász extrém ajánlatait. A szemüveg fantasztikusan hülyén néz ki rajta, nem dob a helyzeten cseppet sem ez a félovális fazon, talán mégis be kellene rakni azt a lencsét, lencse berak, már egész rutinosan, de a sminkelés tényleg elmarad, beletuszkolja magát a kissé szűk farmerbe, fél éve még nem feszült ennyire, az igaz, de még épp elmegy egy napra, annyira sokat úgyse ücsörög. Fekete felső, meg kardigán, és akkor tán észrevétlen marad annyira, amennyire szeretne, nem, nem, és nem, ő ezt nem hagyja, vele nem lehet ezt megcsinálni, inkább elhúzna tényleg a francba. Nem tudja, hogy nyugodjon-e le, a feje kicsit fáj, de csak tompán, behuppan a kocsiba, de ez nem az a könnyed huppanás, hanem az a dühös huppanás, amikor majdnem visszapattan az ülésről. Amíg vezet, addig nem pattog a nap szarságain, de ez nem tart túl sokáig sajnos, enyhe hányingerrel lép be a kicsit túl modern épületbe, ma nem köszön oda senkinek úgy dönt, beviharzik az irodájába, már annyira sikerült felszívnia magát, hogy annyira bevágja az ajtót maga mögött, hogy majdnem megreped a fal. Tán kissé vehemens az utóbbi hetekben, de megvan az oka rá, ő nem robban ok nélkül, ugye tényleg nem robban ok nélkül? Az iroda olyan szép, ebbe szeretett bele, pici és otthonos, a világoszöld falakat akár haza is vinné, és legalább csend van, már amikor nem özönlenek be a nemkívánt emberek. Lehuppan a székre és rendezgeti a holmiját. Inkább nem is gondol arra, milyen lelkes volt az elején, inkább csak arra koncentrál, hogy túlélje ezt, és máris kopogás, benyitás, ajtózárás, és próbál fegyelmezett maradni. Ezt a férfit fel tudná rúgni, de már így is mennyire ment a múltkor, maga mellé szorítja a kezeit, és előveszi A Kimért eszköztárat, az tele van mindenféle visszafogott mozdulattal, meg tartalmatlan sablonmondattal. Próbál finoman utalni rá, hogy igen, olvasta az ímélben, hogy ez az idióta beül egy előadására, mert újabban megteheti, mert bárkit ellenőrizhet, ugyanis síkhülye, viszont cserébe profin helyezkedik, de azt már nem fejti ki, hogy tulajdonképpen minden pillanatban le tudná fejelni. A férfi közelebb lép, és monologizálni kezd, de nem figyel rá oda, mantrázza, hogy nyugi, csak elkap olyasmit, hogy mint tudod kijelöltek erre a feladatra meg hogy kiöltöztél a tiszteletemre? erre aztán kikerekedik a szeme, mert ő aztán rohadtul nem öltözött ki, és ma tényleg nem, és megesküszik rá, hogy egyetlen másodpercig sem sugallta azt, hogy neki ez a nyomoronc minimálisan is szimpatikus lenne. Hűvösen megkéri, hogy hagyja már el a rohadt irodáját, mert felrobban az agya, ha még egy fél percig hallgatnia kell. Még tíz perce maradt ráhangolódni az előadásra, inkább átkopog a szomszéd irodába és ráömleszti sirámait az ott falatozó ötvenes, nevetős arcú nőre. Folyton eszik, és olyan gömbölyű, mint egy alma, mindemellett tipikus nagymama természet, imádja a „friss” unokáját. A munkáját kevésbé, de ki is imádna egy ilyen adminisztrálós munkát, frusztráló lehet Az Oktatók között mindenesnek lenni, de azért nagyon szerethető kolléga, persze tudja, hogy őtőle semmi vigasztaló szóra nem számíthat, de ő volt a legközelebb, így meg nem mehet órát tartani. Nagyjából három percben kinyígja magát, aztán vissza az irodába, a cuccait felkapja, és megy oktatni. Tudja, hogy nem eleve nem jó pont, hogy összesen kábé tizenöten jelennek meg eme nagyszerű előadáson, de talán még ez a legkevesebb, a férfi azzal az undorító vigyorával méregeti, és leül az első sor szélére, ő meg megtartja élete legszánalmasabb óráját, mert ideges, a férfi ráadásul nem bírja kussban hallgatni, folyton belepofázik, ő meg egyre türelmetlenebbül magyaráz meg evidenciákat. Az ikerlányok értetlenül néznek össze, tulajdonképpen mindenki értetlenül néz, és ő megsemmisülten áll a katedrán amikor letelik az idő. Az emberek kiszállingóznak, odaszól neki az ikerlány, hogy akkor jövő héten? rábólint, és hagyja, hogy még megalázóbbá váljon ez a helyzet. Hát, lássuk be, kedvesem, hogy ez nem ment túl jól. De ne aggódj, ez maradhat a mi kis titkunk. Mondjuk eljössz velem vacsorázni. Hidd el, megér egy misét. A cérna mégis elszakad. Basszus, legfeljebb egy gyászmisét. Hazafelé csak magában puffog, ő nem hódol be, nincs az az isten. Kajakómára vágyik, legszívesebben annyi csokit tömne magába, mint az ötéves húsvétkor. A táskája tartalmát az ágyára borítja, ilyet nagyon ritkán csinál, de elege van. Kidobálja blokkokat, zsebkendőket, mindenféle fölösleges papírfecnit. Tanácstalan, de most tényleg az. Ledöglik a tévé elé, és várja a megvilágosodást, belecsörren a fon, és beleüvölt a cuki ötvenes kolléganő, egyik kedves szokása, hogy üvölt a telefonba, de ez most nem fontos. Csak azért hívlak, hogy túlélted-e. Sajnálom ezt a kipécézést, de ne aggódj, majd túllendülsz rajta, aztán helyreáll a rend itt nálunk. Átlátom én a helyzetet, nehogy azt hidd, hogy nem. Mindenesetre van egy nagyszerű új receptem. Van a közeledben papír meg toll? Leírja a receptet. Jól esett a hívás, de nem érez nagy megkönnyebbülést. Gyűrögeti maga előtt a papírt, ma biztos nem süt, már attól is hányingere van, hogy a jövő heti értekezletre gondol, eszébe jut az ikerlány is, lehet, hogy mégsem kellene belemenni. Először úgy gondolja, vacsora nélkül fekszik le, de tudja, hogy ez egyáltalán nem az ő műfaja, inkább teleszedi a legnagyobb tányérját maradék töltött paprikával, megszórja cukorral, két nagy szelet kenyérrel megeszi, és arra gondol, hogy így legalább majd lesz mire fogni az éjszakai nyűglődést…

Mielőtt bárki elvész a történetben, csak kattintson, és böngéssze az előzményeket:

első

második

harmadik

negyedik

ötödik

hatodik

A töltött paprika elkészítésének módja a következő: fél kg darált húsba 1 pohár rizst beleöntünk, 1 kis fej vöröshagymát belereszelünk, pici paprikával, sóval, borssal megszórjuk, 1 tojást ütünk hozzá,majd összekeverjük. Beletöltjük a kicsumázott paprikákba. 1/2 kanál zsírban l kanál lisztet megpirítunk, a megtöltött paprikákat belerakjuk, vízzel felöntjük és megfőzzük. Ezután a paradicsomlevet ráöntjük, pici sóval és cukorral összefőzzük. 

A "nagyszerű új recept" egyelőre maradjon csak titok, a későbbiekben talán fény derül majd rá. :-)

hatodik

A homlokát támasztja a kezével, és a vihogását igyekszik szolidan és diszkréten elrejteni, mert nem ér, hogy többen is igyekeznek az ötévest nagy erőkkel megfegyelmezni, ő meg csak kacarászik, mit tudja ő, sose nevelt gyereket, neki vicces, neki kedves minden rosszaság. Most épp vegetáriánus (az ő szabad interpretációjában vegetárijános), és nem fasírt, meg nem sonka, nem csirke, semmi hús, csak zöldség, meg füves krumpli, meg satöbbi, tudja, hogy bizonyára az ő tisztje lesz belediktálni valami húsfélét, és meggyőzni arról, hogy vegetárijánosnak lenni nem laza dolog. Az elviselhetőnél sokkal több könyörgő szempár pislog felé, egységesen azzal az üzenettel, hogy beszélj már a kölyökkel, de még kicsit jól esik hallgatnia szócsatát, miszerint ’de húsvét van’ ’nagyanyádnak igaza van, a nevében is benne van HÚSvét, vegyél húst, oszt egyed’ ’de nem akarom’ ’de hús, egyél már, visekedjél’ kicsit inkább viselk-egyél, de marha vicces, felnevet és elszánja hát magát cselekvésre ’én sem eszem húst’ és kivesz a tányérjára három darab fasírtot, meg egy (a nagyi szerint) kirántott húst, szed mellé nyugiban pürét, meglepő, a nagyi mindig különlegeskedik ünnepekkor, most valamiért visszatért a tradicionális ételekhez, semmi körtés-pisztáciás rizspuding, szóval elkezdi eszegetni a fasírtot, az ötéves odasündörög ’te eszel húst’ dehogy eszik ő húst, a fasírt nem hús, a fasírt az fasírt, na de a rántott hús? az nem is az, hanem rántott szelet, szóval nem hús, de fincsi, s ezzel a probléma megoldódni látszik, mert a törpeember is ugyanazt kezdi rágcsikálni, és meg is eszik egy kis szelet rántott húst, meg két fasírtot, és nagy pihegések közepette várja a desszertet, vagyis desszerthegyeket. Még senki nem bír enni semmiből, összenevet a húgával, aki megint ragyog, régen nagyon utálták a családi kajálásokat, annyira unalmas és rettentő hosszú, és jöttek az egyperegyes rokonok (egy évben egyszer látós) és folyton hülyeségeket kérdeztek, túl a tipikus mi a kedvenc tantárgyad rémségeken. Amikor a manó megszületett, akkor sokkal jobb lett, így lehet feltámasztani a döglött ünnepeket, csak a locsolkodós részt nem, az feltámadásra képtelen, s talán arra nem is érdemes epizód, de tudják a lányok, hogy tökmindegy, hogy tiltakoznak, a három főből álló férfirészleg minden egyes évben ugyanazt a merényletet hajtja végre, már nem is öltöznek soha ünnepibe, úgyis mindig a fregolira aggatva végezte, otthoniban ünnepelnek, annak úgyis hótmindegy, és a vigasz,hogy a kútvíz kevésbé kellemetlen szagilag, mint bármiféle pacsuli, igaz, veszett hideg, de most jó meleg a tavasz, inkább túlesnek rajta, szokás szerint kivonulnak a fiúk, aztán az ötéves beüvölt, hogy menjen ki mindenki, de máris, azonnal, elindulnak, és igen, végre, összeborzonganak a víz hidegsége miatt, mekkora baromság ezért még bármiféle jutalmat adni, de komolyan. A férfirészleg röhög, a női meg minden évben bosszút esküszik, de azért szeretik ezt, bizarr, hogy ez Az Ünnep, jobb helyeken a karácsony szokott lenni a fő közösségformáló, ők karácsonykor sosem ülnek össze, biztos emiatt van mindig érvagdosós hangulatban akkortájt, az ötéves nyíg neki, mesét követel, nincs mese, mert nincs vájfáj,nincs leptop, sem telefon, és ma nem is lesz egész nap, egész egyszerűen azért, mert nem akarja. Jól tudja, hogy feltúrná az agyát a sok bejövő mindenség, inkább a családra szűkül, de csak korlátozottan, mert még van meló bőven, este úgyis folytatja, nem szereti, hogy mégiscsak beszivárgott a fejébe a gondolat, de hosszú pihenő sosincs. Az ötéves már rohangál, és egymás után pusztítja a csokitojásokat, tuti, hogy cukormérgezést fog kapni, ha így folytatja, de hagyják inkább, az udvar gyönyörű, ámde néhány másodperc múlva már az ötéves legörbülő szájjal menekül a szomszédból átlógott tyúk rohamától, ő meg már megint nem bírja ki, és teljesen gátlástalanul vihog, hát, ezt nem lehet kibírni, halálos rekeszizomláz garantált. Úgy elkúszik az idő, az ötéves csokikómában fetreng a hintaágyban, a macska kvázi a fején ül, ők meg beszélgetnek minden semmiről, mindenről, csak nem a munkáról, hajdani nyaralások idéződnek meg, kirándulások, lassacskán kopik a süti a tálcáról, és lassacskán már nem melegít annyira a nap, ébredezik a kismanó, újabb csokit követel, a nagyapa nemes egyszerűséggel elutasítja ’már így is fosni fogsz a sok csokitól’, persze kapja a szúrós tekinteteket, a hogy beszélsz a gyerek előtt tekinteteket, olyan fájdalmas a hazaindulás, annyira jó lenne állnia kicsit az időnek ilyenkor, egy icipicikét csak. Az ipari mennyiségű elcsomagolt étel két hétig is simán kitart, majd fagyaszt belőle, hacsak úgy nem, a búcsúzkodás nehezen elszakadós, de vége szakad a húsvétosdinak, hazafelé vigyorog a rádióműsoron, úgy teleszívja magát ilyenkor élménnyel, meg napfénnyel, tuti hamarosan meglátszik a karján a vörösség, ami csodálatosan le fog hámlani, de nem bánja. A hazaút hosszú, de gyorsan szalad el, ez egy ilyen pergős nap, a táj olyan, mint mindig, a szokásos helyre parkol be, kiássa a kocsiból a csomagolt holmit, és felbattyog vele a lakásig, nincs kedve most liftezni, így van idő akklimatizálódni, pakolászik a hűtőbe-fagyasztóba, de csak bekucorodik a fotelba, és bekapcsolja a leptopot, ímélt csekkol, öt másodperc múlva megbánja, és a leghalványabb fogalma sincsen arról, hogy mi a fenét is kellene tennie…     

Nálunk nincs ötéves, csak három, de ő is balhézott ám a húsvéti ebédnél, végül persze sikerült belediktálni némi eleséget, és bevágott egy kinder-nyuszifület is. Szeretném felhívni a figyelmet a körtés-pisztáciás rizspudingra, ami tökéletes választás annak, aki szeret kísérletezgetni az ízekkel. A húsvéti menü receptjeit nem osztom meg, mert úgy sejtem,mindenkinek van tuti receptje fasírtra, rántott húsra, ámde néhány fotót mellékelek a mi húsvéti menünkről és a dekorációról. Jó étvágyat utólag is (mármint az ételekhez. Nem a dekorációhoz).