kilencedik

Csak csendesen tanakszik azon, hogy vajon véletlen-e a végre és a vége egymásra rímelése, nem foglalkozik azzal, hogy különben sejti, hogy a nyelvben nem működik a véletlen kategóriája, mindenesetre ez egy végrevége értekezlet, már csak a vizsgáztatások, a maradék felgyűlt munka továbbgörgetése a strandszagú nyárban, a csendben kutatgatás a teazöld irodában, de minden hallgatómentesen és kontrollmentesen, már ha… Az új főnököt kvázi mindenki utálja, így kellemetlen a közös munka, ámde kellemesebb elcsendesedve tűrni a szarságokat, nem érdemes pattogni, hol van már az az időszak, amikor ő szembeszállt volna A Hatalommal, ő régen olyan volt, olyan amazonos, maradt belőle mára is, csak fáradt, csak arra nincs ereje, hogy don quijote-féle harcokat vívjon, inkább csendben ül megint a sarokba kucorodva, és várja a végrevége végét. A barom mindig ilyen rohadványosan sokat beszél, szereti hallani a hangját, ő utálja hallani a hangját, tulajdonképpen ez sokkal nehezebb, mint amire számított, valahol dilemma, el kellene mennie arra a vacsorára, de közben inkább kitalálna valamit, talán inkább hazamehetne, talán. Nem tudja, van-e valami, amit jobban gyűlöl annál, mint ha valaki gyengének látja, inkább elmegy vacsorázni, úgyis mindenki megy, ott aránylag biztonságban lehet a baromtól, majd igyekszik félrehúzódni, és csendesen vigyorogni magában, mint aki jól van, alulöltözött, mint látja, de már így is túlteljesített, a lányok, a többi lány, olyan fiatalok, olyan csinosak, olyan magabiztosak, és annyira, de annyira idegenek. Amikor elhangzik az utolsó utáni mondat végén a pont, akkor felpattan, és elhúzza a csíkot, amilyen gyorsan csak tudja, még kell egy kis pihenő, egy kis magány, a színészek is készülődnek, neki nincs sminkese, fodrásza éppen, de azért felrak egy maszkot, olyan irreálisan látja magát, talán szürreálisan is, a tükör is idegen, olyan szétfolyós az idő, mint dalínál, ül az egyszem fotelben a szék helyett, és bambul a semmibe, komolyan elgondolkodik azon, de elhessegeti, aztán megint felmerül, megint rövidre zárja, olyan nincs, az nem lehet, kibírja, sokat kibírt eddig is. Nem tudja, de nyugtalan, de nem a vacsora miatt, csak nyugtalan, izegmozog, vizet tölt magának, imádja azt a bögrét, nézegeti, mindig nézegeti, mindig nosztalgiával nézegeti, és amikor a barom feltépi az ajtót egyetlen határozott mozdulattal önti magára, és két másodperc alatt tudatosul benne, hogy sajnos még mindig nem lett jobb ember, és nem múlt el aziránti vágya, hogy újra behúzzon neki egyet. Szinte várja a gusztustalan poénkodást ééés érkezik, kezdve a forró levegőre való célozgatástól a vizespóló intézményének emlegetéséig, fogja a fejét, tudja, hogy jobb, ha nem szól, de ANNYIRA DE ANNYIRA UTÁLJA. Végül biztosítja a barmot arról, hogy elmegy a vacsorára, és igyekszik utalni rá, hogy örülne, hogyha távozna, ugyanis így már nem ártana hazamenni átöltözni,és akkor baromi gyorsan el kell indulnia, a barom ezzel megelégszik és vigyorogva kisétál, ő meg összerámolja a cuccait, és hazarohan, átvesz egy még semmilyenebb felsőt, sose volt még azon a helyen, nem tudja, mennyire elegáns, gyanítja, hogy csak mérsékelten, utálja, amikor sültszagú lesz a ruhája, a haja, de amúgy régen evett már nem otthon, még várná is egy kicsit, ha nem így kellene, ha nem lenne kötelező. Kicsit korábban érkezik és kicsit beszélget a többiekkel, és annyira nem is rossz, annyira nem is idegen, elkezd valahogy jó lenni, olyan, mint kábé tíz éve volt, a közös ellenség mindig összehozza a közösséget, lám csak, van ebben is kellemes, de túl hamar érkezik meg a barom, és akkor elcsendesednek, akkor már csak ő hallatja a hangját, bevonulnak, nincsenek túl sokan, nincsenek kevesen sem, ő beül két kolléga közé, bebiztosítja magát, de ez nem akadályozza meg a barmot abban, hogy szembeüljön, igazából már csak nevet rajta, és próbálja befogadni az irdatlan mennyiségű egoizmust. Még akkor sem kapja fel különösebben a vizet, amikor a barom biztosítja arról, hogy ő azért iszik ananászlevet, mert az afrodiziákum, és érdeklődik, hogy ugye ismeri a szó etimológiáját, pedig ezt már mindenféle tiszta gyűlölet nélkül durva tolakodásnak érzi, elkerekedik a mellette ülő lányok szeme is, ő hűvös marad és hárít, amíg nem hozzák a kaját a jobbján ülő lány felajánlja, hogy menjenek ki cigizni, ő kapva kap az alkalmon, kimennek, végre levegő, hálálkodik a lánynak, a lány nevet, ő mondja, hogy amúgy nem dohányzik, a lány mondja, hogy tudja, és ő se, csak ki akarta menekíteni. Meglepődik, majd még jobban meglepődik, mikor a lány olyan természetességgel kezd mesélgetni, mintha tényleg jó barátnők lennének, diszkréten kérdezi meg, hogy hogy bírja a barmot, és olyan őszinte csodálatot lát a szemében, hogy már-már gyanakszik, de nem tart sokáig a diskurzus, visszamennek, kicsit éhes, kicsit nyűgös, de az a legnagyobb baj, hogy csak nem szűnik az a feszültség, az a reggel óta tartó. Kihozzák a tálakat, a jobbján a lány megelőzi a katasztrófát, és jó hangosan kijelenti, hogy majd ők osztoznak azon a tálon, kétszemélyes, a barom felveti, hogy egyszerűbb lenne, hogyha a szemben ülők kapjanak egy tálat, de nem, ezt már nem engedi el, szívből hálás annak a lánynak, tulajdonképpen nem is érti, hogy eddig hol volt, hogy nem vette észre. A tál túl bő, ez abban a pillanatban látszik, amikor a pincérnő lerakja eléjük, de kicsit megjön hozzá a kedve, a lánnyal a cigimentes cigiszünet alatt kétségkívül megkötöttek valamiféle szövetséget, így azért jobb, bár nincs lehetőség most nagy közeledésre, a felszínen mozognak, de kellemes ez, jól van így. Állítólag a közös evés segít kialakítani a szeretetköteléket, amúgy nem mintha nem szégyellne így enni, ez valahol intim, valahol nem nagyközönség elé való, neki vannak ilyen komplexusai, minden falat határátlépés, idegesíti, hogy a barom figyeli, először csak néhány szál krumplit szed, meg valami különös rántott dolgot, ez a rántott dolgok veszélye, ha nem gomba, vagy karfiol, akkor nehéz felismerni, de pont emiatt érdekesek is, mondjuk ezt karfiolnak saccolta, de kettévágva zöld, igen, így működik az egész élete nagyjából, kicsit megmosolyogja, de olyan jó, kicsit oldódik, a következő ellopott tízpercben elmeséli a lánynak azt a múltkorit, amikor a húgától az utcára kilépve belefutott a baromba, aki valahogy véletlenül éppen arra járt, olyan tehetségesen teszi tönkre a napjait, a lány érti,látszik, hogy érti, valamennyire át is érzi, aztán visszamennek a desszerthez, masszívan reménykedik, hogy a barom nem osztja meg a fagylalttal kapcsolatos asszociációit, de megosztja, és ez a pillanat az a pillanat, amikor tényleg betelik a pohár, de csak félhangosan taplózza le, de tulajdonképpen jó este volt, talán visszatalál a többiekhez, talán egy kicsit ha jobban nyitna, talán  még nem vesztek el ezek a barátságok, valaki más veszett el, valahogy máshogy veszett el, de ezt már csak akkor tudja meg, amikor hazaér, és fehérebbre sápad, mint a klimt-lányok a leptop háttérképén…

A bőségtál mindig nyerő étel, az a legjobb, amikor osztozni kell a finomságokon. Otthon is működőképes, ha vendégek jönnek, de étteremben is abszolút nyerő, én csak Debrecen környékieket ismerek, nálam Ők készítik a nyerő tálat, isteni, és tényleg nagyon bő. Házilag utoljára húsvétkor készítettünk, annak a legkellemesebb tanulsága az volt,hogy a rántott hús nagyon finom hidegen is, hogyha erősebben fűszerezzük a bundáját (borssal, sóval, vegetával) :-)

A fagylalt ideje is itt van, évről évre egyre több ízesítésűt ehetünk, hogyha kész finomságra vágyunk, de magunk is készíthetünk jeges desszerteket. Érdemes böngészni a 11 édesen frissitő sorbet és granita receptjét, és otthon is kísérletezni ilyesféle frissítőkkel. 

Macaronok

Egyszer jártunk Pesten, akkor is minek? Emlékszem a csupa-rohanás napra, hogy ha már ott vagyunk, nézzünk meg mindent, persze céltalan kószálásról szó sem lehetett, percre betáblázva loholtuk végig a várost, a Kölyök persze az első két hősiesen végiggyalogolt óra után feladta, és legörbülő szájjal bámult rám. Aztán jött a nyakamba, mint rendesen. Nem panaszkodom, aranyos kis görcs a maga hatalmas zöld szemeivel, meg a szőke fürtjeivel, nemsokára hétéves lesz, és irtó büszke erre. Dögmeleg nyári nap volt, Nagyapa vezette a csapatot, Nagyi meg dirigált, a Kölyök nem értette az egészet, csak megnézte, amire felhívták a figyelmét. Csendes gyerek, de azért okos. Én sem voltam lenyűgözve, már indulás előtt sem, tudom, hogy szánalmas, de Anya halálán kattogok folyton, nem tudom, mennyi idő kell még, hogy ne legyen ennyire fájó a hiánya, de már saját magamat is idegesítem. Én is csendes vagyok mostanában, Nagyi folyton korhol emiatt, de ha semmi mást nem tudnék, csak bőgni, akkor asszem jobb a csend. Már a vége felé járt a nap, tán még egy legutolsó múzeumba, templomba,múzeumtemplomba akartak még ellátogatni Nagyapáék, amikor beütött a katasztrófa. A Kölyök felüvöltött a nyakamban, mert meglátott egy cukrászdát. Bíztam benne, hogy ez nem következik be, sajnos tisztában voltam az anyagi korlátainkkal, de nem akarok álszent lenni, én is baromi éhes voltam, reggelire csak egy-egy almát ettünk, ebédre otthonról hozott zsíros kenyeret, és nem is tudom, mikor ettünk utoljára cukrászsüteményt, de inkább nem is próbálom felidézni, mert az biztos, hogy még anya is ott volt. Lekönyörögte magát a nyakamból, és megbabonázva bámult be az ajtón. Nagyapa persze kapva kapott az alkalmon, és elejtette azt a borzasztóan humorosnak szánt közlést, hogy itt régen ő volt a főnök. A Kölyök szemei kikerekedtek, és megeredt a szava, nekem már zúgott a fejem a nagypapa, kérlek, nagyon légyszi menjünk be, csak egy sütit vegyél, mutasd meg, légyszi, nagyapától… Nagyi arca lefagyott, és kiült rá a hamisítatlan te idióta kifejezés. Felajánlottam, hogy majd én beviszem, veszek neki egy süteményt, abba egyikünk se hal bele, de neki meglesz a boldogsága. Bent minden francia: a zene, a színek, az illatok, és szerintem a kiszolgálólány is, franciafehér, franciább nem is lehetne már ez a hely. Végignézek a süteményeken, a tortaszeletektől kezdve a kis kerek süteményekig minden nagyon gusztusos, én se tudnék egyszerűen választani. Végül egy rózsaszín süteményt választ, kifizetem, és szégyellem, hogy nem kérünk mást. Kint Nagyi felnyársal a tekintetével, és odasziszegi, hogy elvertem a fél nyugdíját ilyen lószarra. Még jobban szégyellem, és szégyellem azt is, hogy a franciafehér kiszolgálólány látja-hallja az egész jelenetet. Hazafelé csendben ülök a vonaton, Nagyapa rizsázik egész úton, mesél a cukrászmúltjáról, jó hallgatni, a Kölyök teljesen le van nyűgözve, Nagyi tüntetően bámul ki az ablakon. Na, azóta a Kölyök macaron, clafutis, tarte tatin, croissant bűvöletben él, és követeli tőlem, hogy olvassak fel neki recepteket minden este, mese helyett. Nagyapa lett a példaképe. Születésnapjára egy kötényt kért, amit Nagyi varrt meg Nagyapa régi munkásruhájából. Senkinek nincs szíve letörni a lelkesedését. Franciául akar tanulni, de nehéz elhitetni vele, hogy még én sem tudok franciául… Egy kicsit én is akarok franciául tanulni. Egy kicsit engem is elkezdett érdekelni ez az egész, de szégyellem ezt is. Jó neki, hogy ő még kicsi, bár az oviban nem értik, ott a lányok szoktak sütnifőzni, a fiúk meg mit tudom én, de meggyőztem, hogy tökmindegy, amíg ő jól érzi magát így, és ezt kivételesen komolyan is gondoltam, néha eljátszom a gondolattal, hogy híres cukrász lesz, ha felnő, én meg… Hát én meg talán leérettségizek. Kitalálta, hogy Nagyapa születésnapjára süt igazi francia macaront, de én majd segítek neki. Nagyi utálná az ötletet, a macaron gyakorlatilag habcsók, sok cukor kell bele, meg mandula, ami szerinte haszontalan luxus, de Nagyapának évente egyszer van szülinapja, szerdai nap, otthon maradok a Kölyökkel, a suli megvár, fontosabb ez most nekünk. A Kölyök kérdi, hogy rózsaszín lesz-e, mondom, hogy nem, de ételfestéket szerezni nem tudok, meggylevet önthetünk bele, akkor majd rózsaszín lesz. Édes Istenem, annyira béna vagyok, nekem ez ismeretlen terep, a Kölyök is otthonosabban mozog, mint én, nézegetem a receptet, a gimiben nyomtattam ki, a Kölyök olyan izgatott, és boldog, és felnéz rám a kis szaros, nem vallom be, hogy én nem örököltem a Nagyapa nemlétező cukrászgénjeit. Borzasztóan sok kínszenvedéssel és irreálisan sok órával később betoljuk a sütőbe az édességet. Szerintem nem elég sűrű, szerintem ez macaronlepény lesz legfeljebb, és tuti, hogy a meggylé nem kellett volna bele, de a Kölyök ugrál a sütő előtt, annyira boldog, hogy ő süt. Nagyon amorfok, nagyon csúnyák, nagyon cukrosak, de elkészültek, már csak meg kell tölteni őket. Nagyi kivégez, ha elhasználom a lekvárját, de ez így nem megfelelő gasztroajándék (ezt egy blogon olvastam, elég menő dolog, a kicsinek is megtanítottam ezt a szót, imádja), úgyhogy vállaljuk a kockázatot, és a nyeszlett kis korongokat megkenjük eperlekvárral. Azért is ennyire nyomingerek, mert zacskóból nyomkodtuk őket, és félmenetben kiszakadt, utána már csak kanállal halmoztuk… Végül megalkotunk öt és fél macaront. Büszkék vagyunk rá mind a ketten, nézegetjük, szimatoljuk. Hát, nem tudom. Hagytuk mi állni, meg minden, de valahogy nem az igazi. A Kölyök szerint gyönyörűek. Várunk. Melegítek ebédet, paprikás krumpli még tegnapelőttről. A Kölyök lelkesen mesél a terveiről: megtanul főzni és sütni, megtanul franciául, kimegy Párizsba, saját étterme lesz, saját cukrászdája, de engem is visz, mert én vagyok az egyetlen, és ezzel együtt legkedvesebb családja. Délután négy körül fut be Nagyi és Nagyapa. Amikor Nagyi meglát minket, kikel magából, és afféléket üvölt, hogy mit képzelünk magunkról, pláne én, hogy nem járunk iskolába/óvodába, síkhülyék maradunk egész életünkre, soha nem visszük semmire, meg amúgy is, mi ez a bűz a lakásban… Nagyapa csitítja. Elmagyarázom az esetet. Nagyi tovább ordibál, a Kölyök a sírás szélén áll, Nagyapa kiáll mellettünk, elküldi Nagyit melegebb éghajlatra, jó, igazából csak beküldi a szobába. A Kölyköt az ölébe ülteti, próbálja vidítgatni, megköszöni a süteményt, de nem eszik belőle. Vacsora után sem kóstol bele, Nagyi ezt is lószarnak titulálja, mint a bolt macaront, minket meg taplónak titulál. Ülünk a sötét szobában, a Kölyök szipog. Nagyapa ágya mellett egy tányéron ott csücsül mind az öt és fél félig rózsaszín, túlédes, túl folyós macaron. Én is bőgni tudnék…

A történet folytatása (ráfoghatjuk) vidámabb. Nagyapa halála után a szekrényében egy dobozban megtaláltam kettőt a macaronokból. Sose árulta el, hogy cukorbeteg, nekünk meg akkoriban nemigen tűnt ez fel. A Kölyök megtanult sütni, olyannyira megtanult, hogy – bár saját üzletet nem sikerült még nyitnia – a város egyik legjobb cukrászdájában dolgozik. 

En ce qui me concerne: francia magánórákat tartok olyan elveszett kis álmodzóknak, amilyen én is voltam anno. 

Francia desszertek

Francia macaron

A cukrászda

Költözés

Mindenütt dobozok. A lakás irtó kicsi, nos, még annál is kisebb, mint ahogy gondolta, pláne így, a bútorokkal. Mozdulni is alig lehet.

- Nem fognak elférni a könyvek – csóválja a fejét Márton is. – A mappákat a dolgozószobába vidd majd!

- Marcica – nevet fel Juli –, csak egy szobánk van.

Márton arca egy pillanatra elkomorul, aztán újra mosolyog, azt mondja, ezentúl az irodájában hagyja a munkát. Juli polcot akar szerelni. Ilyen későn?  Márton a konyhába megy, hogy főzzön egy teát. Persze semmit nem talál. Juli közben elkezd kipakolni.
- Irtó hülye időpontot választottunk ám, ugye tudod? – kiabál ki a konyhába Mártonnak.
- Ne haragudj, semmit nem volt időm átgondolni. Csak este értek rá Tomiék kocsival. Nekem már…
- Tudom, tudom. Nehogy félreérts. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített. Kocsi nélkül sokkal nehezebb lett volna megoldani.
- Szerettem, olyan kényelmes volt.
- Majd lesz másik. Kicsit összeszedjük magunkat, és vehetsz egy másikat. Megígérem – mondta Juli olyan hangon, ahogy az édesanyák suttogják a lázas gyerekek fülébe: minden rendben lesz.

A hetek gyorsan teltek, a konyha egyik sarka makacsul penészedni kezdett, Márton rendszeresen elkésett az előadásokról, konzultációkról, és Juli is folytonos rohanásban volt. A disszertáció sehogy sem akart összeállni, a lakás velük együtt szaladt, Márton pedig nem bírta megállni, hogy haza ne vigye a munkát: az ágyneműtartóban hevertek a tanulmányok, hallgatói dolgozatok, elbírálandó pályázatok anyagai. Szóval, nem lett rendben minden.
Még mindig voltak kipakolatlan dobozok, de a polcok már roskadásig tele voltak. Márton nem volt hajlandó semmitől megválni, Julinak már nem maradt mit feláldoznia. Közös képükön kívül minden fotót eltett már, és még az ékszeres dobozát is a fürdőszobaszekrényben tárolta, hogy legyen hely Márton okleveleinek, az ajándékoknak, amiket a lányától kapott, és annak a hat órának, amelyeket a dédapjától örökölt. Egyik sem járt már, de érinthetetlen emlékek voltak, néhány a sok közül. Juli leszorult a polcokról, a szekrényekbe vonult.

Azok is szűkösnek bizonyultak. Márton szükségesnek tartotta, hogy a lánya néhány ruhája náluk legyen, ha épp ott töltené a hétvégét. És persze pár játék is. Juli már a vállfás ruháit is összehajtogatta, és reggelente vasalta őket. Korán kelt, kávét főzött, ha ott aludt a kislány, akkor neki kakaót. A mackós bögréjébe töltötte. És reggelit készített, az Esztike részére fenntartott tálcára tette a katicapöttyös tányért, a mesefigurás szalvétát és a cicafejben végződő evőeszközöket. Ha Esztike ott aludt, ő a kanapéra költözött. Gyakran fél éjszaka nézte, azaz inkább látni vélte az ágyon a két foltot: apát és lányát. Nehezen jött a szemére álom.

Esztike anyja sokat utazott, így Esztike majdnem minden hétvégét velük töltött. A névnapjára azt kérte, hadd rajzolhasson a falra valamit. Azt mondta, hogy otthon is szabad, a szobájában. Márton Julira nézett, várta a szokásos megadó pillantást. Megkapta ismét, aztán újra és újra és újra. Vettek egy hörcsögöt, mert Esztike nagyon szeretett volna, de az anyja allergiás a szőrre. Ahányszor valamire rábólintott, Juli mindig kapott egy puszit Mártontól a szája jobb sarkára. Szinte égett a szája széle, mikor ezredjére is elkapta Márton jól begyakorolt kiskutyatekintetét.

Márton szülinapján Esztike épp kirándulni ment az osztállyal. Juli hamarabb eljött az egyetemről, egy jó nevű boltban gyönyörű bőrtáskát vett neki, a régit még a feleségétől kapta, de a fülét alig tartotta valami, kopott és megviselt darab volt. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, a szíve hevesen vert izgatottságában és örömében: végre kettesben Mártonnal! A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, csak be kellett löknie. És meglátta. Tekintete idegesen ugrált a polcokról Mártonra, Mártonról a volt feleségre, aztán vissza a falra, a szamárra, amit Esztike az ő és Márton közös képe alá rajzolt. Újra Márton. A nő keze. Bizseregni kezdett a szája széle. Még mindig nem vették észre. Igencsak el voltak foglalva egymással. Az asztalon ebéd maradékai, valami hús meg köret. Ezek még ettek is előtte. Juli mellett a könyvespolc lapult a falhoz feszesen és részvéttelenül. Rajta az órák. Az egyiket – nem gondolkodott a választáson – megragadta, és a szemközti falhoz vágta. A volt feleség felsikított, a hörcsög riadt, sípoló hangot hallatott, Márton pedig elkerekedett szemekkel nézett az óra után. Egy pillanatra teljes csend lett. Aztán tik-tak, tik-tak, tik-tak…

Márton volt felesége egy közeli étteremből hozatta közös kedvencüket, a baconbe göngyölt gombás csirkemellet, sült krumplival. Otthon is elkészíthette volna, de biztosra akart menni. Egyébként művészettörténészként dolgozik, ha kívülről szemléli, biztosan komikusnak tartotta volna Esztike rajzát a falon, ebben a kontextusban. 

nyolcadik

Figyel. Néha tán még bólogat is, próbálja a konstans szorongását legyőzni legalább arra az időre, amíg beszélgetnek, igazából neki ez eddig jól ment, ő szerette az embereket régebben, vagy ha nem is szerette őket, azért szívesen beszélt velük, amúgy a napsütés mindig bekúszik az irodába, és ez nem tesz jót a kommunikációnak, figyel ő, figyelne, de azért oda-odapillant az ablakra, elmenne sétálni, de az a helyzet, hogy sokkal inkább egyedül. Ez a lány tehetséges, és nem tudja, hogy örüljön-e, néha ilyenkor érzi azt a fellobbanó féltékenységet, amit amúgy meg elnyom, nem viseli jól, amikor a tanítvány túlnövi a mestert, na, nem mintha ő nem igyekezett volna így cselekedni. Tanakszik a dolgon, nem tudja, érdekli-e még a saját nevének megítélése a szakmában, meg az idézettség, ráadásul figyeli az időt is, mert az a borzalom, az nemsokára elkezdődik, késni utál, zárja-e rövidre, vagy hagyja kibontakozni, tulajdonképpen már az első néhány mondat után világos volt számára a koncepció, van benne újdonság, végül azt javasolja, hogy várják meg azt a szeptemberi konferenciát, aztán majd eldől, érdemes-e. Biztos régebben lelkesebb lett volna, de mostanában olyan furcsa, mostanában elvágyódik, és mostanában magányos itt, no, nem az irodamagány a baj, az jó, az nyugis, csak mostanában nem néz be senki releváns, senki jófej, de ez jó hely, és ez jó meló, odapillant az asztala fölötti polcra halmozott szakirodalomra, az úgy megnyugtatja, elvan vele egy darabig, a lány még ott ül a széken, nem maradt mondanivalója, neki meg eleve nincs, de ha volna se mondaná, most, így biztos nem, ennek a lánynak biztos nem, érdeklődni nem akar, feláll pakolászni, és megindul kifelé, a lány meg kilép mögötte, esetlenül búcsúznak el, nem jó ez, mintha a vesztőhelyre indulna már megint, aggasztóan gyakran érzi mostanában ezt. A kollégák ilyenkor mindig olyan idegenek, na, amúgy sem kedves ismerősök, csak szimplán kollégák, de ilyenkor még távolabbra sodródnak valahogy, csak azért nem nyomkodja az okost, mert még ahhoz is túl feszült, hogy előszedje, szinte biztos benne, hogy ma valami katasztrófa üt be, a leghátsó részre húzódik, és várja a végét, pedig még el se kezdődött. Végül odahúzódik hozzá valaki, néhány szót váltanak, ez jó, ez mindig jó, nem érti ezt a köztes állapotot, ha kommunikál, akkor olyan jól megy neki, csak rávenni magát nehéz, pedig amúgy bír csacsogni, visszakívánja azt a csacsogós énjét, ami mostanában valahol kószál, ki tudja hol, valami útravált, de a diskurzus hamar félbeszakad, mert elkezdődik ez a borzalom, és pereg a vetítőn a statisztika, a diagram, nem igazán koncentrál, sejtegeti, hogy a helyzet annyira nem káprázatosan fényes, mint amit reprezentálni szeretnének, ezt mindenki sejtegeti, csak nincs róla szó, vagy van, csak ő nem részese, nem jó ez a valamikészül érzés, és gyanakszik, hogy itt már mások tudják, hogy mi készül, ő viszont értetlenkedik, a szót átveszi az az ember, akit véletlenül sem akart ma sem látni sem hallani, és jó bőbeszédűen beszámol a tapasztalatairól, de rohadt sejtelmes, neveket nem emleget, csak baromságokat dobál, persze egy mondatot nem tud összerakni anélkül, hogy belebonyolódna, de többnyire pozitív tapasztalatokról beszél, meg egyesek hibáira utalgat, és persze hasznos és fontos tapasztalatnak tartja ezt a hetet, mielőtt. Vannak pillanatok, amikor annyira szédül, hogy hiába ül, vagy fekszik, akkor is azt érzi, hogy másodpercek múlva kidől, és ez véletlenül éppen egy olyan pillanat, ő ugyan sose volt terhes, de átérzi az émelygést, ilyenkor elsápad, meg minden, bár ezt minden bizonnyal senki nem veszi észre, mert nem egyszerű tovább sápadnia, de ő érzi, és alig hall, de a többiek sem vigyorognak túlzottan, ez egy teljesen átgondolatlan és totál nonszensz döntés volt, és ő speciel nem nagyon tudja, hogy innen merre kellene lépni, mert minden irány szánalmasan rossznak tűnik. Amikor egy eleve öntelt ember kap hatalmat, az nagyjából egyenlő a pokollal, és ez az eset igencsak effélének tűnik, szóval megkapta közvetlen főnökéül azt az embert, azt a barmot, mintha eddig nem lett volna elég undorító, minden bizonnyal fontos volt tovább rontani az amúgy is szar helyzeten. Nagyszerű, legszívesebben kiugrana az ablakon, de olyan csodálatosan fegyelmezett, hogy igazából büszke is magára. Kattog rajta, hogy ki a fenét hívjon fel, de mivel a baráti köre igen szűkös, így nem marad sok lehetőség, régebben összeültek néha, régebben családiasabb volt, meg volt egy mag, de közülük már nemigen van itt senki, szétszóródtak, de miért hagyták, hogy szétszóródjanak, mindegy, most nem ezen kellene kattogni, szóval max. a húgát hívja fel, át, régebben lehet hogy edzeni ment volna, vagy valami, de most semmi nem fog segíteni úgy tűnik… Szóval van egy új főnöke, ő meg már azt hitte, hogy a múlt heti nyafogás egy egész évre elég volt, és hogy onnan nincs lentebb, sose okul: mindig van lentebb, csak innen már nehéz elképzelni. Valahogy megoldja, erősebb ő ennél, szóval nem zuhan inkább össze, bár ő is tudná nem komolyan venni magát, de nem megy ez jól, még mindig nem megy jól, mellesleg úgy szorítja a szoknya, hogy levegőt alig kap, a helyzet kezd tényleg, de igazán eldurvulni, de mit lehet ilyenkor csinálni a kajáláson kívül, őszintén, mit lehet? Már hallja a húga hangját szinte: futni, táncolni, sétálni, zenélni, satöbbi satöbbi. Észrevétlenül akar kislisszolni a teremből, de az új főnök utána szól, soha nem utálta még ennyire a nevét, megfordul, visszalép, nem is gratulálsz? gratulálok (te barom, de ezt csak fejben), máshogy szokás gratulálni, nem gondolod? nem és kisétál, és őszintén nem érti, hogy minek köszönheti ezt a zseniális rámászást, és gratulál magának, hogy ilyen ügyes volt, és nem rúgta fejbe azt a barmot, gyakorlatilag ez lett a sajátosságjelölő neve, bár nem illik rá, szegény, szegény haszonállatok, na, jó, szóval ahogy előhúzza a font, az azonnal megcsörren, és meg sem tud szólalni, annyi infó zuhan rá, de sajnos nem nagyon fogja, csak hogy palacsinta, a második, hogy előléptet, meg ilyesmi. Aztán ott ülnek az asztalnál ketten, a húga, meg ő, és az asztalon egy nagy rakás palacsinta, ő beszélni akart, de most csak tátog, mint egy hal, igazából annyira nem akar beleszólni, hogy inkább megeszik egy csomó palacsintát, inkább nem érdekli ma a szoknya mégsem, a húga lenyűgözően sokat dumál ma, olyan infantilis, de valahol olyan aranyos, és nagyjából fél órán belül leesik neki, hogy valami nem oké, és rá is kérdez, és lenyugszik, és figyelőfejet vág, ezt nagyjából oviban fejlesztette ki, azóta tökugyanolyan, és az ötévesnek is alakul már. Szóval mégis csak elsorolja az ikerlányt, meg a barmot, meg a nyomulást, meg hogy elege van, és ahogy a hasa egyre nehezebbé válik, a lelke úgy válik egyre könnyebbé, és búcsúzóul megöleli a húgát, olyan kis vékonyka, még most legalább is, de örül, boldog, és ez így is van jól. Ő nem örül, és nem boldog, de jobban van, egészen addig a pillanatig jobban van, amíg ki nem lép az utcára, és.       

A palacsinta megunhatatlan. A legjobb benne talán az, hogy egy csomó fajtája van, sós, édes, gyümölcsös, stb. Akad, aki szerint az eredeti tésztában nincsen cukor, én személy szerint mégis ezt a variánst preferálom. Mindenféleképpen érdemes kipróbálni a franciás verziót, és természetesen az amerikait is. Végül pedig egy igazán dekoratív és minden bizonnyal istenifinom palacsinta: csíkos kakaós. 

Kétségtelen, hogy azt a dilemmát nem oldja meg egyik sem, hogy vajon etikus-e előléptetést elvállalni abban az esetben, ha éppen a második kisbabáját várja az ember, sem azt, hogy érdemes-e egy jó munkahelyen maradni, hogyha a főnök egy barom, de mindenesetre az eddigi tapasztalataim szerint sok problémára jó. Akinek van nővére süssön ma neki egy adagot... :-)

Pocak

- Tisztában vagy vele, hogy abban mennyi zsír van? Jobb is ha nem mondom meg, mert biztosan lefordulnál a székről! Persze cukros löttyöt is iszol hozzá – teszi hozzá Rita.
Ottó a homlokát ráncolja, és jobb kezével a tarkóját dörzsölgeti.

Hosszú hallgatás. Rita percekig elmélyülten nézegeti a jegygyűrűjét, forgatja, igazgatja. Ottó a rántott húson rágódik, és fel sem néz a tányérból. Szinte kínzó a hőség, talán neki is jobb lett volna valami könnyűt rendelni… de azért sem. Amióta Rita megtalálta álmai menyasszonyi ruháját – a hozzá illő szmokinggal, persze –, na azóta nincs egy étkezés sem, ami vita nélkül zajlana. A kölcsönzőben mindössze egy-egy van a ruhákból, a tulajdonos nem enged semmiféle átalakítást rajtuk, kényes anyag, sok esküvőt megért már, ilyesmiket hadart. Ottóra egy kissé nagy volt a szmoking a karjánál, a hasán viszont feszült, mikor először felpróbálta. Ritára csak combközépig jött fel a csipkés-csillogó szálas csoda, ezért persze még aznap megfogadta, hogy 42-es méretéről 38-ra fogy. Sírás és önsanyargatás, Rita lassan de biztosan poroszkált a magának kijelölt úton, Ottó pocakja azonban makacsul trónolt a helyén, és semmi hajlandóságot nem mutatott a távozásra.
- Van a környéken egy jó kis edzőterem – törte meg a csendet a lány. – Elmegyünk? Az első alkalom ingyenes.
Ottó hümmögött, és jókora húsdarabot tűzött a villára..
- Te nem is akarsz lefogyni – mormogta lemondóan Rita.
- Én csak szeretnék normális kajákat enni, és nem úgy viselkedni, mint egy önképzavaros tinédzser – mondta teli szájjal és nem minden indulat nélkül Ottó.
- Szóval szerinted én úgy viselkedem? Olyan nagy bűn, hogy szeretnék jól kinézni az esküvőnkön?
Ottó letette a kést és a villát, megtörölte a száját, majd meglepően higgadtan, a székben hátradőlve válaszolt.
- Az esküvőnkről beszélsz, de engem semmiről nem kérdeztél. A ruháról sem, az időpontról sem. Szerintem ez csak a te esküvőd, és nem a miénk.
- Amikor megkérted a kezem, azzal nem azt akartad kifejezni, hogy elvennél feleségül? Vagy én vagyok naiv?
- Türelmetlen vagy.
- Két éve jegyeztél el!
- Lilivel három évig jártunk jegyben.
- Baromira leszarom Lilit! Azt is, hogy még mindig vele lennél, ha nem hagyott volna el! De elhagyott, és most én vagyok a menyasszonyod, úgyhogy ne gyere nekem Lilivel!

Mielőtt Ottó bármit is mondhatott volna, Rita felpattant az asztaltól, és elviharzott. Ottó még befejezte az ebédet, aztán a szállodába ment, azonban nem tudott bejutni, mert a kulcsok Ritánál voltak; a reggeli sietségben nem adta le őket a portán. Ottó nem aggódott, arra jutott, hogy biztos elment az edzőterembe, hogy kifussa magából az ideget. Késő délutánig sétálgatott, aztán újra próbálkozott a szállodában. A kulcs még mindig nem volt sehol, és a telefonját sem találta a zsebében. Talán kieshetett valahol. Vagy nem is vitte magával? Visszament a partra, rugdosta a homokot, egy pocsék könyvet olvasott. Este hét felé újra megéhezett, és bár az időjárás még mindig valami könnyűt diktált volna, ő megpillantott egy lángosos bódét nem messze. Az elhaló fényekből ítélve éppen zárni készültek. Odakocogott, és ujjával megkopogtatta a már lehúzott ablakot abban a reményben, hogy némi borravalóért még kaphat enni. A bódé nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek a távolból tűnt, talán 3x3-as kis helyiség lehetett, szerény felszereléssel. A kopogtatásra egy addig háttal álló, szőke hajú, törékeny lány fordult hátra, és meredt rémülten Ottó arcába.

Lili volt az. A haját egészen rövidre vágatta, egy olajfoltos, bő, fehér póló volt rajta, és egy fehér rövidnadrág, melyből kiálltak pipaszár lábai, sápadt volt és nagyon fáradtnak tűnt, de ő volt az. Elhúzta az ablakot.
- Ottó – suttogta, mintha attól tartana, hogy bárki meghallja őket.
- Hát te?
- Dolgozom. Illetve épp zárok.
- Olyan… más vagy.
- Beteg voltam, de már gyógyulgatok. Csak a kezelés került sokba, úgyhogy meg kell fognom minden forintot… - mondta Lili és mosolygott, vonásai újra időtlenné váltak.
- Segíthetek… pakolni?
- Egyedül vagy itt?
- Egyedül – vágta rá Ottó.
A bódéban büdös volt, olajszag. Sötét is; a nap szokatlan igyekezettel tért nyugovóra. A szél eléggé feltámadt, de ebből keveset éreztek odabenn. Minden nagyon gyorsan történt. Ottó azóta sem érti, hogy fértek el a rengeteg vödör, kosár és a gurulós tálalók között. Bárhol ért hozzá Lilihez, a bőre száraz volt, a csontjai szúrtak. Rövid haja csapzottan lapult a fejére, tekintete fáradt, éhes, szomorú. Sosem volt vele ilyen azelőtt. Az éjszakát a bódé mocskos padlóján töltötték. Egy szemhunyásnyit sem aludtak. Lili óráknak tetsző, hosszú percekig simogatta Ottó fel-le hullámzó hasát. Ottó elégedettnek érezte magát, és teljesen üresnek. Ötkor Lili feltápászkodott, kiment egy kis időre, aztán valamivel tisztábban, nedves pólóban és még vizesebb hajjal visszajött.
- Nemsokára nyitok.
Ottó bólintott. Felállt, kiment, és ő is megmosakodott a vízben, amennyire csak tudott. Mire visszatért volna a bódéba, már kulcsra volt zárva az ajtó, és hiába kocogtatta az üveget, Lili nem nyitott ajtót. A földön ülhetett, vagy egy kosár mögött, mert Ottó bárhogyan hunyorgott, nem tudta kivenni a lány alakját.

Egy ideig még ácsorgott a bódé előtt, aztán visszaindult a szállodába. Sok tervet kigondolt. Hogy mindent elmond Ritának, összeszedi a cuccait, és visszatér a bódéhoz. Hogy nem mond semmit, csak összepakol és elmegy. Hogy mond valamit… de mit?
Rita a szállodában volt. Az ágy szélén ült, kisírt szemmel, de mosolyogva. Ottó nagy levegőt vett, de Rita megelőzte.
- Ne haragudj rám. Miattam kint kellett éjszakáznod valahol a homokban… Tegnap olyan elviselhetetlen voltam. Annyit aggódtam a súlyom miatt, hogy bele se gondoltam, miért nem tudok fogyni mostanában… kisbabát várok, Ottó! Lesz egy kisbabánk! Volt egy megérzésem, és… van a közelben egy patika, elmentem tesztért, gondoltam… és tényleg!
Ottó úgy hallgatta a szavakat, mintha nem is neki szólnának. Szóval kisbaba. Megint közbelép egy harmadik, aki helyette dönt mindenről. Szó nélkül leült az ágy szélére. Rita melléhúzódott.
- Zuhanyozz le, édesem! És ne haragudj rám, kérlek! De a baba mindent megmagyaráz. Hogy miért voltam feszült…
- Mindent – bólintott rá Ottó, és megsimogatta Rita hasát.
- Hamarosan nekem is pocakom lesz! – lelkendezett Rita. – Mitől van ilyen olajszagod?
- Ettem egy lángost. Bocsáss meg, nagyon megkívántam.

Az igazi balatoni lángos rekonstruálására sokan vállalkoztak már, nos, próbálkozni lehet... a lángos ízéhez bizonnyal hozzátesz a napfény, a meleg és a nyaralás emlékei is.
Ez az Ottó számára mindenképp emlékezetes nyári kaland nem maradhatott ennyiben. Azaz: ennyiben is maradt, meg nem is. Ritát elhagyta, mikor a nyolcadik hónapban járt. Sokáig volt bűntudata miatta, pedig nem kellett volna: az apa nem ő volt. Ezt azonban soha nem tudta meg. Lilit sem sikerült megtalálnia. Néhány nővel próbálkozott még, aztán ötvenévesen vett egy balatoni nyaralót, közel a parthoz. Viszonylag fiatalon vitte el egy szívroham. Hiába, nagyon zsírosan étkezett...