Buborék

Mikor beköltöztünk az  új lakásba, vajmi keveset törődtünk a szomszédokkal. Aztán kiderült, hogy nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Három nyomasztó és huzatos emelet, mindenki ismer mindenkit. Túl barátságos nyugdíjasok, és túl barátságtalan családok.

Előbbiek csak idegesítőek. A tekintetük. Ahogy figyelik a szatyrodat. Belepillantanak a szemeteszsákodba. A kérdéseik. Ahogy megállnak az ajtód előtt, és félhangosan beszélgetnek rólad. Mikor bekopogtatnak egy mondvacsinált indokkal, és nem értik, miért nem invitálod beljebb őket. Katika néni, aki kérdés nélkül letegez, hiába vagy huszonkilenc éves.

A családok viszont jóval keményebb diók. Az ajtón sietve lépnek ki, hogy gyorsan bezárhassák maguk mögött. Soványak és sápadtak. Az Anyák szünet nélkül cigiznek. Az Apák szinte soha nincsenek otthon. El sem lehet képzelni, hogy férnek el annyian ezekben a két embernek is szűkös lakásokban. Az ember nem tud nem erre gondolni, mikor félszegen köszön az Anyáknak. Az Anyák mindig otthon vannak. Boltba se láthatod kimenni őket. Csak a folyosóra, cigizni. A Legkisebbel a karjukban. A Legkisebb félszeg, szép arcú kis lény. Nyugodtnak és ártatlannak tűnik, de az Anyák folyton rángatják és ordibálnak vele. Ne menj oda a korláthoz, te idióta! Nem bírod ki hugyozás nélkül fél percig? Az embernek nincs egy szabad pillanata. Újra és újra visszatérnek a sorok, az Anyák hintáznak a talpukon előre-hátra, ringatják magukat. Felém villan a szemük. N. azt mondja, húzzam el a függönyt.

Van ebben a helyben valami hátborzongató. Persze ez nézőpont kérdése. A lakásban minden átlagos, átlagosan pocsék nyílászárók, kopott és nyöszörgő parketta. Átlagos veszekedések, elmosogatásra váró tányérok, odakozmáló pörköltek. A tudat, hogy átmeneti az egész. A hétvégi ünnepélyes lakáskeresések a neten. Aztán havonta végignézni, ahogy elkelnek az álomlakások, és leolvadnak a forintok a bankkártyáról. Elmerülni az átmenetiségben. Élvezni és félni tőle egyszerre. Ha időnként mélyen megmártózom benne, az állandóság boldogító illúziója jár át. Ide Jehova Tanúi se járnak. Biztonságban vagyok.

Naponta változik a véleményem az ismerkedésről. Mikor becuccoltunk, még nagy tál süteménnyel készültem végigjárni az emeletet. Aztán a zöldesszürke arcok, a kiszűrődő káposzta-és vizeletszag elvette a kedvemet. Tudtam, hogy pocsékul állunk. Tudtam, hogy mi állunk a legjobban a lakók közül. A sütiket végül este együtt ettük meg, és megegyeztünk a lehető legnagyobb mértékű közöny fenntartásában. Mint a tapasztalt átutazók.

Mi vagyunk a tévé nélküli lakók. Bármilyen kis szobába tömörültek is be a családok, mindenhol van tévé. Mindent bejár a hangja, ha este kimegyek teregetni a folyosóra, beszélgetés helyett hírműsorok és akciófilmek különös elegye verődik vissza a falakról. Lehet, hogy a lakók beszéde is hallatszik néha, de képtelenség kiszűrni. Katika néni háromszor is megkérdezte, hogy mi a kedvenc műsorunk. Mikor azt mondtuk, hogy nincs tévénk, értetlen arcot vágott. Másnap egy tévészerelő névjegykártyáját találtuk a lábtörlőn. Olyan nem létezik, hogy nincs tévé. Hogy folyamatosan nincs. Ha elromlott, hát meg kell javítani. Tessék, kérem, csatlakozni az esti koncertekhez, olvastam ki Katika néni gondolatait a névjegykártya írógépelt sorai közül. De mi tartjuk magunkat, és egymásnak olvasunk fel esténként. Napról napra halkabban. Félünk, hogy a szomszéd meghallja.

A Legkisebbek mutatják a legnagyobb érdeklődést felénk. Mi is velük találkozunk legszívesebben a lakók közül. Sajnos ők mutatkoznak a legritkábban. Kedvencem, a kis szőke egyszer utána nyúlt a kabátom suhogó szélének. Az Anya olyan erővel rántotta el a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Azt mondtam, a lehető legőszintébb mosollyal, hogy semmi baj nem történt. Az Anya undorodva elnyomta a csikket, és berángatta a lakásba a még mindig mosolygó Legkisebbet.

Egy apró, kiteregetett ruhából jöttem rá a nevére: a rózsaszín pólón a Niki név állt. Az i betűkön apró szívecskék pont helyett. Megkerestem a naptárban. Odaírtam a szeptember tizedikei rubrikába, hogy Niki. Aztán visszalapoztam júniushoz, és betettem a húst a sütőbe. Aznap minden nagyon jól sikerült. A hús mennyei lett, N. előléptetés hírével tért haza.

Aztán teljesen elfelejtettem a dolgot. Szeptemberben jutott csak eszembe, mikor fordítottam a naptáron. Volt mit csinálnom aznap, a lakásban eluralkodott a káosz, N. pedig temetésre utazott el a hétvégére. Mégis leszaladtam a boltba. Fél óráig nézegettem a csokoládékat. A boltosnak már gyanússá váltam, körülöttem ténfergett, méregetett, köhécselt. Ez nem segített a választásban. Már-már feladtam, mikor a pénztárnál megláttam a buborékfújókat. Meglepően nagy volt a választék, a dobozok színét illetően, de itt már gyorsan döntöttem, felkaptam egy pirosat, és fizettem. A lépcsőházban szinte futottam felfelé, mintha adott idő alatt kéne teljesítenem egy feladatot.

Megálltam az ajtajuk előtt. Nappal volt és világos, de égett a villany. Toporogtam a lábtörlőn, de nem tudtam a következő lépést. Aztán meghallottam a nő hangját, kiküldte az egyik lányt a kint felejtett mobiljáért. És tényleg, ott volt a párkányon. Reménykedtem, hogy a Legkisebb jön ki. Ő volt. Alig nyitotta résnyire az ajtót, alig villant fel a mosolya, máris zavartan a kezébe nyomtam a telefont és a buborékfújót, elsuttogtam egy boldognévnapotot, aztán hátat fordítottam, és besiettem a lakásba.

Estig nem mozdultam ki. Takarítottam, és el-elmosolyodtam közben, mint a meglepetést rejtegető kisgyermek. Látni akartam Nikit és a buborékokat, de türtőztettem magam. Olyan nyugodt és boldog voltam, hogy délután elnyomott az álom. Csak este hat körül ébredtem, félhomályban. Odakintről szirénázó mentőautó zaja szűrődött be, és tévé helyett a lakók nyüzsgése, feszült, fojtott hangja. Köntöst vettem, és kimentem, hogy lássam, mi történt. Mindenki a korlátnál állt, és lefelé bámult, egyedül Katika néni és egy rendőr húzódtak hátrébb, közel az ajtónkhoz. Katika néni azt mondta, ő látta, ahogy ugrik. Nem is ugrott, kapaszkodott fölfelé! Ő ilyet még nem látott. Mintha léghajóba akart volna szállni. Mire egyet sikkanthatott volna, a kölyök már nem volt sehol. Szörnyű dolog. Hirtelen elhallgatott, és rám meredt. Vagyis csak azt hittem, hogy rám. A lábam elé mutatott, ott hevert a piros henger, körülötte apró tócsa. Az volt a kezében, az ni, az ott, az a piros, mutogatott Katika néni. Arrébb álltam. Alig lehetett rálátni az anyára. Az ajtó előtt ült, és ringatta magát. Pár pillanatig nézhettem csak, aztán Katika néni hangja magára vonta a figyelmemet. Maga látta a kis Vivient? Csak meresztgettem a szememet. Jaj, hát a kis szőkét, a kis apróságot, a hatos lakásból. A Legkisebbet.

A narrátor csokis-áfonyás linzerrel járta volna körbe a szintet, ha meg nem eszi végül azon az estén. Vivien imádta a csokit, talán azt kellett volna kapnia a névnapjára is - ami azonban december másodikán van. De ki az a Niki? Szerintetek? És a narrátor? Vajon ott maradt a házban N.-nel? Ti hogyan tálalnátok?

Merülés

Hogyhogy ő is egyedül? Ez volt a legelső gondolata a két asztallal arrébb ülő szőkés-vöröses hajú lánnyal kapcsolatban, rögtön a második pedig az, hogy mennyire régen nem látták egymást, meg persze hogy a lány semmit nem változott. Odamenjen? Ne menjen? Barátok voltak, vagy afféle, aztán valamin összekaptak, hogy is volt? Mindegy, rég volt, kábé húsz éve, már lehet ő is elfelejtette… Milyen ironikus, hogy épp most, épp itt, talán mégis odamegy. A lány tűnődve figyel kifelé az ablakon, semmit nem látni, csak az utcát, nincs hatalmas forgalom, inkább csak turisták sétálgatnak. Bizonytalanul áll meg az asztal mellett, csak félhangosan szól oda.

- Fédra… – a lány odakapja a fejét, de bizonytalanul néz a szemébe, biztos nem ismeri meg, nem lenne csoda. 

- Laura?

- Én vagyok… 

Néhány pillanatnyi csönd, abból a fajtából, amikor mintha minden megállna, úgy tűnt, mintha semmi sem mozdult volna néhány másodpercig a barátságos kis vendéglőben, halkabbnak hallatszott a kanálcsörgés, az emberek zsivaja is csendesebbnek tűnt. Aztán elmosolyodott.

- Jaj, ne haragudj, hogy nem ismertelek fel azonnal, nagyon rég találkoztunk, kicsit megváltoztál. 

Na igen, Fédra, a jóságos, aki sosem bántaná meg azzal, hogy mennyire szarul néz ki, pedig hát valljuk be… Az utóbbi hónapokban nagyon összetört, lefogyott, de igyekszik nem gondolni erre, elvégre nyár van, ez az egyetlen jó dolog, ami történt az évben. Kicsit ácsorog még az asztal mellett, aztán megkérdezi, hogy leülhet-e. Olyan bizarr, azonnal az étlapról kezdenek beszélgetni, ez biztonságos terep, jó hangolódás, nem tudnák onnan folytatni, ahol abbahagyták, mert fogalmuk sincs, pontosan hol is maradt abba. 

- A giroszt már irtóra unom. Az elmúlt három hónapban már minden formájában ettem, pitában, tálban, sajttal, fitnesz zsömlével, csípősen, giroszpizza, satöbbi. Pedig azt hittem, sosem unom meg. Igazából az egyik legcsábítóbb dolog itt. A szőlőpitét ajánlom, az mindenhol finom. 

Ebben a mederben folyik a beszélgetés, Laura figyel. Közelről már látni a változást, a néhány nevetőráncot, a kicsivel markánsabb vonásokat. A hajszín ugyanaz, sose látott ilyet a Fédráén kívül, talán erre mondják, hogy paradicsomszőke? Fogalma sincs, de valahogy egyszerre szőke és egyszerre vörös, kábé mint naplementében a búzamező, de ez a kép túl romantikus hozzá, na, a lényeg, hogy ez a hajszín hihetetlen, és hihetetlen, hogy még így negyven felé is ugyanolyan, mint régebben. Néhány perc válogatás után Fédra valami zöldséges levest kér, meg makrélás tésztát, desszertnek pedig marad a szőlőpiténél, biztos, ami biztos. Laura bizonytalan, ő még csak néhány napja érkezett, meg eleve mostanában ilyen semmilyen, kicsit zavarban is van, akar beszélni, de ügyetlen, mindig is ügyetlen volt ebben. Végül gyümölcslevest meg salátát kér, és azt a kalácsot, amiről nem nagyon tudja, hogy miféle is lehet. 

- Saláta? Tök jó neked, hogy ilyen fegyelmezetten tudsz enni, nekem még a mai napig sem megy, ahogy ez látszik is. Istenem… Nem is tudom, miért nem találkoztunk vagy húsz évig. Igazából sokat gondoltam rád, de á, tudod ez hogy van. Nem mintha annyira lefoglaltak volna a barátaim, nem túl sok van belőlük. Most egy fél évet itt töltök. Ezt bírom az egyetemi munkában a legjobban, hogy van egy csomó tök jó ösztöndíj, és nem csak hallgatóknak. Szóval ez nekem kutatómunka. Érted, kutatómunka, itt… De ez nem túl érdekes. Te mi járatban vagy? Családi nyaralás?

- Nekem is… kutatás. (Saját magát kutatja. Hamvába holt vállalkozás) Egyedül jöttem. Nem is tudtam, hogy Te végül ott maradtál az egyetemen. Ez nagyon jó, vagyis hát kicsit irigy vagyok miatta. Hát, én nem vittem túl sokra. Na, ez az, ami nem túl érdekes. Az egyetemen milyen? Vannak még ott a régiek közül? 

- Nehogy azt hidd, hogy olyan zseniális. Azt meg főleg ne gondold, hogy én olyan nagyon sokra vittem volna. Csak kutatok. Ennyi. Néha nagyon unom. De úgy emlékszem, Te is maradhattál volna. Sőt, úgy emlékszem, akartál is. Aztán végül mégsem. Miért?

- Már magam sem tudom.

Mindketten nevetnek. Fédra ragyog, Laura meg csodálja. Az ételt viszonylag gyorsan kihozzák, finom, és különleges is, Fédra imád enni, Laura is imádott valaha, de már csak turkál az ételben, sírás fojtogatja, de mosolyog, túl sok az étel, de úgy szeretné megenni, annyira jó lenne, de nem nagyon megy. Ez a találkozás teljesen irreális volt, de biztos oka van, biztos mindennek van valami oka, csak ne lenne olyan rohadt nehéz átlátni az ok-okozatot. Az ebéd után még egy kávényi időre maradnak, és megbeszélik, hogy összefutnak még, húszévnyi eseményt nem olyan egyszerű áttárgyalni. 

***

A szálloda olyan gyönyörű. A lehető legegyszerűbb, görögkék és fehér minden, de az ágynemű olyan illatos és puha, a kilátás olyan gyönyörű, Laura imádja, és az arcát a párnájába fúrva sír. Sajnos már emlékszik, nem mintha eddig nem emlékezett volna, de eddig nem gondolt rá, ők együtt indultak el az úton, legalább is a tudományos úton mindenképp, ők együtt kezdték a kutatást, ők voltak a legígéretesebb tehetségek az egész művészettörténet tanszéken, tényleg úgy volt, hogy maradnak mindketten. Aztán egy közös cikkük valamiért csak a Fédra nevével jelent meg, és itt megcsúszott az egész, valahogy emiatt nem tudott bejutni, vagy ilyesmi, húsz évig próbálta kitörölni a fejéből, ő annyira szerette volna, neki a képzőművészeti részéhez nem volt tehetsége, ő nem tudott az ecsetekkel, az anyagokkal, semmivel sem bánni, ő csak beszélni tudott ezekről. A tükörből egy nagyon fáradt és nagyon életunt nő néz vissza rá. Pedig olyan szép volt, neki nem volt paradicsomszőke haja, de legalább voltak tengerkék és csillogó szemei, most olyan fakó, olyan kopott. Az élet szar. 

A tenger is gyönyörű, mint a szálloda, bár már nem fürdőzik benne senki, hűvös lett az éjszaka. Mélykék az ég is, meg a víz is, szép a duplatükör, a part inkább sziklás-kavicsos, mint homokos, szúrja a meztelen talpát.

Pulóver. Aztán elindult másfelé, a büszkesége akadályozta meg abban, hogy máshol, vagy újra próbálkozzon. Nem nagyon kapkodtak érte ezzel a diplomával, megtanult ezt-azt, de valahogy sosem találta meg azt, amit szeretett volna csinálni.

Blúz. Amikor kislány volt, egyszer elvitték úszótanfolyamra. Bedobták a vízbe, azt hitte, megfullad, sehol semmi kapaszkodó, csak a saját súlya, amit képtelen volt a víz felszínére tornázni. Már szédült, rettegett a víz alatt, amikor végre kihúzták. Soha többet nem ment az uszoda közelébe.

Szoknya. Lehúzott húsz évet egy irodában, nem volt senkije, aki volt, már rég otthagyta, mindenki tovább lép, ő miért nem képes erre? Hol az a hiba, amit ennyi idő alatt nem tudott megoldani, mi ez a mocsár, amibe beleragadt? Miért nem rángatta ki senki? Miért nem hagyta senkinek, hogy kirángassa? Túl sok a miért pont én. Minden túl sok. A kórházban fekvés, a kezelés, a végtelen vérvételek, az új receptek, a folyamatos rosszullét. Mindent elszalasztott, amit elszalaszthatott, mindent elmulasztott, amit elmulaszthatott. A víz hideg, libabőrös lesz tőle. Úszni azóta se tud. Tudom, hogy szörnyű bűn, amit merészelek, de elmémnél hatalmasabb a szenvedély.  A tenger mélye szurokszínű. Egy kicsit fáj. Sós, és szúr. Aztán jó. A semmi jó. 

***

Laura szobája előtt egy szatyorban egy szelet becsomagolt szőlőpite, és egy levél. 

Kedves Laura,

örülök, hogy összefutottunk, még ha ilyen furcsán is történt. Őszintén mondtam, hogy nem értem, miért nem maradtál az egyetemen, én nagyon szerettem volna, ha együtt dolgozunk. Mindenesetre megemlítem mint lehetőség: most épp van egy üres hely, még mindig nem késő meggondolnod, szerintem mindenki örömmel látna. Végül is nagy előny a többi esetleges jelentkezővel szemben az, hogy Rólad tudjuk, hogy mennyire tehetséges vagy. Ha átgondoltad jelezd, és jelzem én is felfelé. :-)

Részemről nagyon örülnék,

f.

A napfelkelte itt is ugyanolyan, mint bárhol máshol, giccsesen gyönyörű. A szálloda még csendes, a vendégek bizonyára az előző éjszaka kimerültségét próbálják kiheverni. Mindenki nyugodt, mindenki lazít, elvégre nyár van. Az élet szar. 

Így nyáron én mindig nagyon kíváncsi leszek olyan ételekre, amiket még sosem ettem. Mindegy mifélék, csak legyenek mások, mint amilyeneket egész évben eszem. A görög konyhát nagyon szeretem, és tök jó, hogy viszonylag egyszerűen elkészíthető fogásaik vannak. 

A görög gyümölcsleves például tipikus gyorsan finomat étel, sok-sok idénygyümölccsel.

A görögsaláta szerintem klasszikus, akár grillhúsok mellé, akár magában is frissítő, egyszerű, és nagyon finom. 

A sütés nyáron a nagy melegben néha kínszenvedés, de kit érdekel, ha ilyen görög kalács lesz a vége? Még nem próbáltam ki, de a recept alapján isteni lehet, egy következő sütkérezés alkalmával mindenképp tesztelem. 

Amit Fédra evett: szőlőpite, ami mindig finom, makrélás tészta, azoknak, akik szeretik a tenger gyümölcseit, valamint egy finom leves a zöldségek kedvelőinek 

kilencedik

Csak csendesen tanakszik azon, hogy vajon véletlen-e a végre és a vége egymásra rímelése, nem foglalkozik azzal, hogy különben sejti, hogy a nyelvben nem működik a véletlen kategóriája, mindenesetre ez egy végrevége értekezlet, már csak a vizsgáztatások, a maradék felgyűlt munka továbbgörgetése a strandszagú nyárban, a csendben kutatgatás a teazöld irodában, de minden hallgatómentesen és kontrollmentesen, már ha… Az új főnököt kvázi mindenki utálja, így kellemetlen a közös munka, ámde kellemesebb elcsendesedve tűrni a szarságokat, nem érdemes pattogni, hol van már az az időszak, amikor ő szembeszállt volna A Hatalommal, ő régen olyan volt, olyan amazonos, maradt belőle mára is, csak fáradt, csak arra nincs ereje, hogy don quijote-féle harcokat vívjon, inkább csendben ül megint a sarokba kucorodva, és várja a végrevége végét. A barom mindig ilyen rohadványosan sokat beszél, szereti hallani a hangját, ő utálja hallani a hangját, tulajdonképpen ez sokkal nehezebb, mint amire számított, valahol dilemma, el kellene mennie arra a vacsorára, de közben inkább kitalálna valamit, talán inkább hazamehetne, talán. Nem tudja, van-e valami, amit jobban gyűlöl annál, mint ha valaki gyengének látja, inkább elmegy vacsorázni, úgyis mindenki megy, ott aránylag biztonságban lehet a baromtól, majd igyekszik félrehúzódni, és csendesen vigyorogni magában, mint aki jól van, alulöltözött, mint látja, de már így is túlteljesített, a lányok, a többi lány, olyan fiatalok, olyan csinosak, olyan magabiztosak, és annyira, de annyira idegenek. Amikor elhangzik az utolsó utáni mondat végén a pont, akkor felpattan, és elhúzza a csíkot, amilyen gyorsan csak tudja, még kell egy kis pihenő, egy kis magány, a színészek is készülődnek, neki nincs sminkese, fodrásza éppen, de azért felrak egy maszkot, olyan irreálisan látja magát, talán szürreálisan is, a tükör is idegen, olyan szétfolyós az idő, mint dalínál, ül az egyszem fotelben a szék helyett, és bambul a semmibe, komolyan elgondolkodik azon, de elhessegeti, aztán megint felmerül, megint rövidre zárja, olyan nincs, az nem lehet, kibírja, sokat kibírt eddig is. Nem tudja, de nyugtalan, de nem a vacsora miatt, csak nyugtalan, izegmozog, vizet tölt magának, imádja azt a bögrét, nézegeti, mindig nézegeti, mindig nosztalgiával nézegeti, és amikor a barom feltépi az ajtót egyetlen határozott mozdulattal önti magára, és két másodperc alatt tudatosul benne, hogy sajnos még mindig nem lett jobb ember, és nem múlt el aziránti vágya, hogy újra behúzzon neki egyet. Szinte várja a gusztustalan poénkodást ééés érkezik, kezdve a forró levegőre való célozgatástól a vizespóló intézményének emlegetéséig, fogja a fejét, tudja, hogy jobb, ha nem szól, de ANNYIRA DE ANNYIRA UTÁLJA. Végül biztosítja a barmot arról, hogy elmegy a vacsorára, és igyekszik utalni rá, hogy örülne, hogyha távozna, ugyanis így már nem ártana hazamenni átöltözni,és akkor baromi gyorsan el kell indulnia, a barom ezzel megelégszik és vigyorogva kisétál, ő meg összerámolja a cuccait, és hazarohan, átvesz egy még semmilyenebb felsőt, sose volt még azon a helyen, nem tudja, mennyire elegáns, gyanítja, hogy csak mérsékelten, utálja, amikor sültszagú lesz a ruhája, a haja, de amúgy régen evett már nem otthon, még várná is egy kicsit, ha nem így kellene, ha nem lenne kötelező. Kicsit korábban érkezik és kicsit beszélget a többiekkel, és annyira nem is rossz, annyira nem is idegen, elkezd valahogy jó lenni, olyan, mint kábé tíz éve volt, a közös ellenség mindig összehozza a közösséget, lám csak, van ebben is kellemes, de túl hamar érkezik meg a barom, és akkor elcsendesednek, akkor már csak ő hallatja a hangját, bevonulnak, nincsenek túl sokan, nincsenek kevesen sem, ő beül két kolléga közé, bebiztosítja magát, de ez nem akadályozza meg a barmot abban, hogy szembeüljön, igazából már csak nevet rajta, és próbálja befogadni az irdatlan mennyiségű egoizmust. Még akkor sem kapja fel különösebben a vizet, amikor a barom biztosítja arról, hogy ő azért iszik ananászlevet, mert az afrodiziákum, és érdeklődik, hogy ugye ismeri a szó etimológiáját, pedig ezt már mindenféle tiszta gyűlölet nélkül durva tolakodásnak érzi, elkerekedik a mellette ülő lányok szeme is, ő hűvös marad és hárít, amíg nem hozzák a kaját a jobbján ülő lány felajánlja, hogy menjenek ki cigizni, ő kapva kap az alkalmon, kimennek, végre levegő, hálálkodik a lánynak, a lány nevet, ő mondja, hogy amúgy nem dohányzik, a lány mondja, hogy tudja, és ő se, csak ki akarta menekíteni. Meglepődik, majd még jobban meglepődik, mikor a lány olyan természetességgel kezd mesélgetni, mintha tényleg jó barátnők lennének, diszkréten kérdezi meg, hogy hogy bírja a barmot, és olyan őszinte csodálatot lát a szemében, hogy már-már gyanakszik, de nem tart sokáig a diskurzus, visszamennek, kicsit éhes, kicsit nyűgös, de az a legnagyobb baj, hogy csak nem szűnik az a feszültség, az a reggel óta tartó. Kihozzák a tálakat, a jobbján a lány megelőzi a katasztrófát, és jó hangosan kijelenti, hogy majd ők osztoznak azon a tálon, kétszemélyes, a barom felveti, hogy egyszerűbb lenne, hogyha a szemben ülők kapjanak egy tálat, de nem, ezt már nem engedi el, szívből hálás annak a lánynak, tulajdonképpen nem is érti, hogy eddig hol volt, hogy nem vette észre. A tál túl bő, ez abban a pillanatban látszik, amikor a pincérnő lerakja eléjük, de kicsit megjön hozzá a kedve, a lánnyal a cigimentes cigiszünet alatt kétségkívül megkötöttek valamiféle szövetséget, így azért jobb, bár nincs lehetőség most nagy közeledésre, a felszínen mozognak, de kellemes ez, jól van így. Állítólag a közös evés segít kialakítani a szeretetköteléket, amúgy nem mintha nem szégyellne így enni, ez valahol intim, valahol nem nagyközönség elé való, neki vannak ilyen komplexusai, minden falat határátlépés, idegesíti, hogy a barom figyeli, először csak néhány szál krumplit szed, meg valami különös rántott dolgot, ez a rántott dolgok veszélye, ha nem gomba, vagy karfiol, akkor nehéz felismerni, de pont emiatt érdekesek is, mondjuk ezt karfiolnak saccolta, de kettévágva zöld, igen, így működik az egész élete nagyjából, kicsit megmosolyogja, de olyan jó, kicsit oldódik, a következő ellopott tízpercben elmeséli a lánynak azt a múltkorit, amikor a húgától az utcára kilépve belefutott a baromba, aki valahogy véletlenül éppen arra járt, olyan tehetségesen teszi tönkre a napjait, a lány érti,látszik, hogy érti, valamennyire át is érzi, aztán visszamennek a desszerthez, masszívan reménykedik, hogy a barom nem osztja meg a fagylalttal kapcsolatos asszociációit, de megosztja, és ez a pillanat az a pillanat, amikor tényleg betelik a pohár, de csak félhangosan taplózza le, de tulajdonképpen jó este volt, talán visszatalál a többiekhez, talán egy kicsit ha jobban nyitna, talán  még nem vesztek el ezek a barátságok, valaki más veszett el, valahogy máshogy veszett el, de ezt már csak akkor tudja meg, amikor hazaér, és fehérebbre sápad, mint a klimt-lányok a leptop háttérképén…

A bőségtál mindig nyerő étel, az a legjobb, amikor osztozni kell a finomságokon. Otthon is működőképes, ha vendégek jönnek, de étteremben is abszolút nyerő, én csak Debrecen környékieket ismerek, nálam Ők készítik a nyerő tálat, isteni, és tényleg nagyon bő. Házilag utoljára húsvétkor készítettünk, annak a legkellemesebb tanulsága az volt,hogy a rántott hús nagyon finom hidegen is, hogyha erősebben fűszerezzük a bundáját (borssal, sóval, vegetával) :-)

A fagylalt ideje is itt van, évről évre egyre több ízesítésűt ehetünk, hogyha kész finomságra vágyunk, de magunk is készíthetünk jeges desszerteket. Érdemes böngészni a 11 édesen frissitő sorbet és granita receptjét, és otthon is kísérletezni ilyesféle frissítőkkel. 

Macaronok

Egyszer jártunk Pesten, akkor is minek? Emlékszem a csupa-rohanás napra, hogy ha már ott vagyunk, nézzünk meg mindent, persze céltalan kószálásról szó sem lehetett, percre betáblázva loholtuk végig a várost, a Kölyök persze az első két hősiesen végiggyalogolt óra után feladta, és legörbülő szájjal bámult rám. Aztán jött a nyakamba, mint rendesen. Nem panaszkodom, aranyos kis görcs a maga hatalmas zöld szemeivel, meg a szőke fürtjeivel, nemsokára hétéves lesz, és irtó büszke erre. Dögmeleg nyári nap volt, Nagyapa vezette a csapatot, Nagyi meg dirigált, a Kölyök nem értette az egészet, csak megnézte, amire felhívták a figyelmét. Csendes gyerek, de azért okos. Én sem voltam lenyűgözve, már indulás előtt sem, tudom, hogy szánalmas, de Anya halálán kattogok folyton, nem tudom, mennyi idő kell még, hogy ne legyen ennyire fájó a hiánya, de már saját magamat is idegesítem. Én is csendes vagyok mostanában, Nagyi folyton korhol emiatt, de ha semmi mást nem tudnék, csak bőgni, akkor asszem jobb a csend. Már a vége felé járt a nap, tán még egy legutolsó múzeumba, templomba,múzeumtemplomba akartak még ellátogatni Nagyapáék, amikor beütött a katasztrófa. A Kölyök felüvöltött a nyakamban, mert meglátott egy cukrászdát. Bíztam benne, hogy ez nem következik be, sajnos tisztában voltam az anyagi korlátainkkal, de nem akarok álszent lenni, én is baromi éhes voltam, reggelire csak egy-egy almát ettünk, ebédre otthonról hozott zsíros kenyeret, és nem is tudom, mikor ettünk utoljára cukrászsüteményt, de inkább nem is próbálom felidézni, mert az biztos, hogy még anya is ott volt. Lekönyörögte magát a nyakamból, és megbabonázva bámult be az ajtón. Nagyapa persze kapva kapott az alkalmon, és elejtette azt a borzasztóan humorosnak szánt közlést, hogy itt régen ő volt a főnök. A Kölyök szemei kikerekedtek, és megeredt a szava, nekem már zúgott a fejem a nagypapa, kérlek, nagyon légyszi menjünk be, csak egy sütit vegyél, mutasd meg, légyszi, nagyapától… Nagyi arca lefagyott, és kiült rá a hamisítatlan te idióta kifejezés. Felajánlottam, hogy majd én beviszem, veszek neki egy süteményt, abba egyikünk se hal bele, de neki meglesz a boldogsága. Bent minden francia: a zene, a színek, az illatok, és szerintem a kiszolgálólány is, franciafehér, franciább nem is lehetne már ez a hely. Végignézek a süteményeken, a tortaszeletektől kezdve a kis kerek süteményekig minden nagyon gusztusos, én se tudnék egyszerűen választani. Végül egy rózsaszín süteményt választ, kifizetem, és szégyellem, hogy nem kérünk mást. Kint Nagyi felnyársal a tekintetével, és odasziszegi, hogy elvertem a fél nyugdíját ilyen lószarra. Még jobban szégyellem, és szégyellem azt is, hogy a franciafehér kiszolgálólány látja-hallja az egész jelenetet. Hazafelé csendben ülök a vonaton, Nagyapa rizsázik egész úton, mesél a cukrászmúltjáról, jó hallgatni, a Kölyök teljesen le van nyűgözve, Nagyi tüntetően bámul ki az ablakon. Na, azóta a Kölyök macaron, clafutis, tarte tatin, croissant bűvöletben él, és követeli tőlem, hogy olvassak fel neki recepteket minden este, mese helyett. Nagyapa lett a példaképe. Születésnapjára egy kötényt kért, amit Nagyi varrt meg Nagyapa régi munkásruhájából. Senkinek nincs szíve letörni a lelkesedését. Franciául akar tanulni, de nehéz elhitetni vele, hogy még én sem tudok franciául… Egy kicsit én is akarok franciául tanulni. Egy kicsit engem is elkezdett érdekelni ez az egész, de szégyellem ezt is. Jó neki, hogy ő még kicsi, bár az oviban nem értik, ott a lányok szoktak sütnifőzni, a fiúk meg mit tudom én, de meggyőztem, hogy tökmindegy, amíg ő jól érzi magát így, és ezt kivételesen komolyan is gondoltam, néha eljátszom a gondolattal, hogy híres cukrász lesz, ha felnő, én meg… Hát én meg talán leérettségizek. Kitalálta, hogy Nagyapa születésnapjára süt igazi francia macaront, de én majd segítek neki. Nagyi utálná az ötletet, a macaron gyakorlatilag habcsók, sok cukor kell bele, meg mandula, ami szerinte haszontalan luxus, de Nagyapának évente egyszer van szülinapja, szerdai nap, otthon maradok a Kölyökkel, a suli megvár, fontosabb ez most nekünk. A Kölyök kérdi, hogy rózsaszín lesz-e, mondom, hogy nem, de ételfestéket szerezni nem tudok, meggylevet önthetünk bele, akkor majd rózsaszín lesz. Édes Istenem, annyira béna vagyok, nekem ez ismeretlen terep, a Kölyök is otthonosabban mozog, mint én, nézegetem a receptet, a gimiben nyomtattam ki, a Kölyök olyan izgatott, és boldog, és felnéz rám a kis szaros, nem vallom be, hogy én nem örököltem a Nagyapa nemlétező cukrászgénjeit. Borzasztóan sok kínszenvedéssel és irreálisan sok órával később betoljuk a sütőbe az édességet. Szerintem nem elég sűrű, szerintem ez macaronlepény lesz legfeljebb, és tuti, hogy a meggylé nem kellett volna bele, de a Kölyök ugrál a sütő előtt, annyira boldog, hogy ő süt. Nagyon amorfok, nagyon csúnyák, nagyon cukrosak, de elkészültek, már csak meg kell tölteni őket. Nagyi kivégez, ha elhasználom a lekvárját, de ez így nem megfelelő gasztroajándék (ezt egy blogon olvastam, elég menő dolog, a kicsinek is megtanítottam ezt a szót, imádja), úgyhogy vállaljuk a kockázatot, és a nyeszlett kis korongokat megkenjük eperlekvárral. Azért is ennyire nyomingerek, mert zacskóból nyomkodtuk őket, és félmenetben kiszakadt, utána már csak kanállal halmoztuk… Végül megalkotunk öt és fél macaront. Büszkék vagyunk rá mind a ketten, nézegetjük, szimatoljuk. Hát, nem tudom. Hagytuk mi állni, meg minden, de valahogy nem az igazi. A Kölyök szerint gyönyörűek. Várunk. Melegítek ebédet, paprikás krumpli még tegnapelőttről. A Kölyök lelkesen mesél a terveiről: megtanul főzni és sütni, megtanul franciául, kimegy Párizsba, saját étterme lesz, saját cukrászdája, de engem is visz, mert én vagyok az egyetlen, és ezzel együtt legkedvesebb családja. Délután négy körül fut be Nagyi és Nagyapa. Amikor Nagyi meglát minket, kikel magából, és afféléket üvölt, hogy mit képzelünk magunkról, pláne én, hogy nem járunk iskolába/óvodába, síkhülyék maradunk egész életünkre, soha nem visszük semmire, meg amúgy is, mi ez a bűz a lakásban… Nagyapa csitítja. Elmagyarázom az esetet. Nagyi tovább ordibál, a Kölyök a sírás szélén áll, Nagyapa kiáll mellettünk, elküldi Nagyit melegebb éghajlatra, jó, igazából csak beküldi a szobába. A Kölyköt az ölébe ülteti, próbálja vidítgatni, megköszöni a süteményt, de nem eszik belőle. Vacsora után sem kóstol bele, Nagyi ezt is lószarnak titulálja, mint a bolt macaront, minket meg taplónak titulál. Ülünk a sötét szobában, a Kölyök szipog. Nagyapa ágya mellett egy tányéron ott csücsül mind az öt és fél félig rózsaszín, túlédes, túl folyós macaron. Én is bőgni tudnék…

A történet folytatása (ráfoghatjuk) vidámabb. Nagyapa halála után a szekrényében egy dobozban megtaláltam kettőt a macaronokból. Sose árulta el, hogy cukorbeteg, nekünk meg akkoriban nemigen tűnt ez fel. A Kölyök megtanult sütni, olyannyira megtanult, hogy – bár saját üzletet nem sikerült még nyitnia – a város egyik legjobb cukrászdájában dolgozik. 

En ce qui me concerne: francia magánórákat tartok olyan elveszett kis álmodzóknak, amilyen én is voltam anno. 

Francia desszertek

Francia macaron

A cukrászda

Költözés

Mindenütt dobozok. A lakás irtó kicsi, nos, még annál is kisebb, mint ahogy gondolta, pláne így, a bútorokkal. Mozdulni is alig lehet.

- Nem fognak elférni a könyvek – csóválja a fejét Márton is. – A mappákat a dolgozószobába vidd majd!

- Marcica – nevet fel Juli –, csak egy szobánk van.

Márton arca egy pillanatra elkomorul, aztán újra mosolyog, azt mondja, ezentúl az irodájában hagyja a munkát. Juli polcot akar szerelni. Ilyen későn?  Márton a konyhába megy, hogy főzzön egy teát. Persze semmit nem talál. Juli közben elkezd kipakolni.
- Irtó hülye időpontot választottunk ám, ugye tudod? – kiabál ki a konyhába Mártonnak.
- Ne haragudj, semmit nem volt időm átgondolni. Csak este értek rá Tomiék kocsival. Nekem már…
- Tudom, tudom. Nehogy félreérts. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített. Kocsi nélkül sokkal nehezebb lett volna megoldani.
- Szerettem, olyan kényelmes volt.
- Majd lesz másik. Kicsit összeszedjük magunkat, és vehetsz egy másikat. Megígérem – mondta Juli olyan hangon, ahogy az édesanyák suttogják a lázas gyerekek fülébe: minden rendben lesz.

A hetek gyorsan teltek, a konyha egyik sarka makacsul penészedni kezdett, Márton rendszeresen elkésett az előadásokról, konzultációkról, és Juli is folytonos rohanásban volt. A disszertáció sehogy sem akart összeállni, a lakás velük együtt szaladt, Márton pedig nem bírta megállni, hogy haza ne vigye a munkát: az ágyneműtartóban hevertek a tanulmányok, hallgatói dolgozatok, elbírálandó pályázatok anyagai. Szóval, nem lett rendben minden.
Még mindig voltak kipakolatlan dobozok, de a polcok már roskadásig tele voltak. Márton nem volt hajlandó semmitől megválni, Julinak már nem maradt mit feláldoznia. Közös képükön kívül minden fotót eltett már, és még az ékszeres dobozát is a fürdőszobaszekrényben tárolta, hogy legyen hely Márton okleveleinek, az ajándékoknak, amiket a lányától kapott, és annak a hat órának, amelyeket a dédapjától örökölt. Egyik sem járt már, de érinthetetlen emlékek voltak, néhány a sok közül. Juli leszorult a polcokról, a szekrényekbe vonult.

Azok is szűkösnek bizonyultak. Márton szükségesnek tartotta, hogy a lánya néhány ruhája náluk legyen, ha épp ott töltené a hétvégét. És persze pár játék is. Juli már a vállfás ruháit is összehajtogatta, és reggelente vasalta őket. Korán kelt, kávét főzött, ha ott aludt a kislány, akkor neki kakaót. A mackós bögréjébe töltötte. És reggelit készített, az Esztike részére fenntartott tálcára tette a katicapöttyös tányért, a mesefigurás szalvétát és a cicafejben végződő evőeszközöket. Ha Esztike ott aludt, ő a kanapéra költözött. Gyakran fél éjszaka nézte, azaz inkább látni vélte az ágyon a két foltot: apát és lányát. Nehezen jött a szemére álom.

Esztike anyja sokat utazott, így Esztike majdnem minden hétvégét velük töltött. A névnapjára azt kérte, hadd rajzolhasson a falra valamit. Azt mondta, hogy otthon is szabad, a szobájában. Márton Julira nézett, várta a szokásos megadó pillantást. Megkapta ismét, aztán újra és újra és újra. Vettek egy hörcsögöt, mert Esztike nagyon szeretett volna, de az anyja allergiás a szőrre. Ahányszor valamire rábólintott, Juli mindig kapott egy puszit Mártontól a szája jobb sarkára. Szinte égett a szája széle, mikor ezredjére is elkapta Márton jól begyakorolt kiskutyatekintetét.

Márton szülinapján Esztike épp kirándulni ment az osztállyal. Juli hamarabb eljött az egyetemről, egy jó nevű boltban gyönyörű bőrtáskát vett neki, a régit még a feleségétől kapta, de a fülét alig tartotta valami, kopott és megviselt darab volt. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, a szíve hevesen vert izgatottságában és örömében: végre kettesben Mártonnal! A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, csak be kellett löknie. És meglátta. Tekintete idegesen ugrált a polcokról Mártonra, Mártonról a volt feleségre, aztán vissza a falra, a szamárra, amit Esztike az ő és Márton közös képe alá rajzolt. Újra Márton. A nő keze. Bizseregni kezdett a szája széle. Még mindig nem vették észre. Igencsak el voltak foglalva egymással. Az asztalon ebéd maradékai, valami hús meg köret. Ezek még ettek is előtte. Juli mellett a könyvespolc lapult a falhoz feszesen és részvéttelenül. Rajta az órák. Az egyiket – nem gondolkodott a választáson – megragadta, és a szemközti falhoz vágta. A volt feleség felsikított, a hörcsög riadt, sípoló hangot hallatott, Márton pedig elkerekedett szemekkel nézett az óra után. Egy pillanatra teljes csend lett. Aztán tik-tak, tik-tak, tik-tak…

Márton volt felesége egy közeli étteremből hozatta közös kedvencüket, a baconbe göngyölt gombás csirkemellet, sült krumplival. Otthon is elkészíthette volna, de biztosra akart menni. Egyébként művészettörténészként dolgozik, ha kívülről szemléli, biztosan komikusnak tartotta volna Esztike rajzát a falon, ebben a kontextusban.