Az az egy hónap nem tudja, hogy
telt el, de ez a legutolsó vizsgáztatás, és utána legalább egyhónapnyi semmi. A
semmi jó, bár nemigen leli a helyét mostanában, mióta a húga, meg a baba, na
jó, hagyjuk, ez a legutolsó vizsga, és koncentrálni igyekszik, mintha ő maga
vizsgázna, ő nem az a segítős típus, de nem is a masszívan kínzós fajta, ő a
csendben figyelős, igazából jó oktatónak tartja magát, vagy csak mázlija van a
hallgatóival, de simán, gördülékenyen szoktak menni a vizsgák, tudja, hogy van
aki megszenved ezzel, ő sose bővít, nincs rá szükség. Szóval semmire nem
számít, csak hagyja, hogy történjenek a dolgok, bejön, húz, kidolgoz, elmondja,
rendben van, nem kínszenvedés, egyszerűen csak nem jó, nem jó ilyen helyzetbe
kerülni a hallgatókkal, nem jó, mert túl közel ülnek, mert közvetlenek
próbálnak lenni, de nem annyira hagyja, legszívesebben napszemüvegben
vizsgáztatna. Olyan egyformák ezek az emberek, olyan jelentéktelenek, pedig
tehetségesek, motiváltak is vannak közöttük, de valahogy nem akarja őket
beengedni. Utóvizsga ide vagy oda, egy-kettő ha van, aki megbukott korábban, de
akad mindig aki ezért-azért nem készül, nem is számít, miért, nem is annyira
érdekli, hogy miért, másodjára úgyis felkészülnek. Indokolatlanul elegánsak, ő
ezt sose várta el, de nem bánja, ő nem öltözi túl, egyberuhát visel, de nem
maxi, nem mini, csak úgy van, és csak azért, mert elviselhetetlen a meleg, de
az a helyzet, hogy ő nem tudja, de irtó csinos, mindig az, talán jobb is, hogy
nem tudja, az biztos nem tenne jót neki. Ő nem gondolkodik azon, hogy mennyire
másképp látja magát, mint mások őt, beleszorult valami buborékba, amiből nem
tud kiszabadulni, egyszerűen vak a külvilágra, de legalább ezt már érzi, és így
már nem olyan statikus, nem olyan nyomasztó, nem olyan rémisztő. Délre végez,
mindenki boldog, ő is boldog, felmegy a vizsgateremből az irodába, és bepötyögi
a jegyeket, közben csipeget abból az isteni otthoni kekszből, csokis, mert
máshogy mit sem ér, és igazából fel se tűnik neki, hogy az egyik ikerlány nem
jött el vizsgázni, csak akkor tűnik fel, amikor bekopog az irodája ajtaján,
bátortalanul benyit, és mielőtt magyarázkodni kezdene, megnyugtatja, hogy még
hivatalosan tart a vizsga, csak már mindenki elpárolgott. Látja, hogy a lány
nincs éppen topon, látja, hogy valami bazi nagy baj van, tudja, hogy várja,
hogy megkérdezze, de nem kérdezi meg, erre nincs kapacitása, csak kipakolja ott
az irodában a tételsort, nem annyira megfelelő helyszín, ámde biztosan nem
cuccol le újra, csak darálja le gyorsan a lány, aztán legyen már végre
strandidő. És a lány húz, kidolgoz, és egy darab mondatot nem tud összerakni az
egészből, de vár, türelmes, és nem megy, egyszerűen semmi nem megy az egészből.
Akkor már kérdezget, hogy hátha, de semmi, totális üresség, pedig végigülte az
órákat, duplán, triplán kellemetlen, most mi a túrót csináljon, ez az utolsó
alkalom, de ez így nem fog menni. Ideges, de nem kérdez rá, hogy mi a baj.
Tudja, hogy az olyan, mint egy kártyavár alapját megbolygatni, akkor már ő is
tartozni fog egy vallomással, és ez semmi esetre sem történhet meg vele,
úgyhogy inkább csak megkérdezi, hogy csináljon-e egy kávét, a lány szipogva
bólint, ő meg gyorsan kutyul egyet, meg odapakol elé két kekszet is az
otthoniból, kicsit megsimogatja a vállát, attól hátha jobb lesz, és épp ekkor
nyit be a barom, aki persze azonnal megakadályozza, hogy bármiféle nyugalom
költözzön az irodába, azon gondolkodik, hogy vajon ha kulcsra zárná, akkor az
nagyon udvariatlan gesztus lenne… Odamordul egy most nem alkalmast, de tudja,
hogy csak veszíthet, odadob a lánynak egy kedvesnek szánt azonnaljövököt, aztán
kiviharzik az irodából, a barom meg utána, és a folyosón folytatják a virágzó
diskurzust, te mit csináltál, ha nem vagyok indiszkrét, vizsgáztattam, te
mindig ölelgetetd vizsga közben a hallgatókat, nem ölelgettem, a helyedben
kicsit visszavennék ebből, de kivételesen elnézem neked, ha eljössz velem
valahova, ha már úgyis ilyen jól nézel ki, kár lenne, ha nem látnának minket
együtt. És a hetek óta többé-kevésbé lenyelt feszültség ott, és akkor
felrobbant, és kiszakadt egy te idióta seggfej, nem hiszem el, hogy nem veszed
észre, hogy rohadtul nem érdekelsz, nem akarok veled sehova menni, nem akarlak
látni, amikor nem nagyon muszáj, és ez nem fog változni, akármennyire
undorítóan is nyomulszban. Ugye tudod, hogy bármikor kirúghatlak, ugye tudod,
hogy egy rohadék vagy, és visszafut az irodába, és úgy bevágja az ajtót, hogy
összerezzen az ikerlány, de vesz egy mély levegőt, és nem beszél neki az
odakint történtekről. Leül a forgószékre, nézi a lányt, csendben fogy a kávé
meg a süti, hogy semmi intim téma ne röppenjen fel, biztosítja a lányt, hogy
semmi gáz, jövőre majd abszolválja valahogy ezt a kurzust, megesik az ilyen. A
lány vár, ő meg már küldené el, nehézkesen indul el, látja, hogy mindjárt
elpityeredik, de nincs ereje most semmire. Amikor kisétál a lány a szobából
összepakolja a cuccát, és nem is tudja, merre lépjen. Ha nem lenne ilyen
kényelmes a helyzet, azonnal lelépne. Túl szűk a komfortzónája, de ezt csak
félhangosan mondja ki, kicsit bambul a tükörbe, de csak a fejét látja, kissé
pipacsszínű, de sajnos nem a napfénytől, miért nincs ezen az ajtón egy rohadt
zár, a kezében szorongatja a maradék kekszet, és a reformkonyhára, meg a
xilitre gondol. Aztán arra, hogy mennyire nem érdeklik ezek a dolgok. Aztán
arra, hogy nagyjából ez a keksz az egyetlen fixen jó dolog az életben.
A vajat a cukrokkal és a tojásokkal jó habosra keverjük. Belereszeljük a citromhéjat, hozzáadjuk a vanília aromát. Általában így kezdődnek a tökéletes, isteni kekszek receptjei. Az biztos, hogy ez tényleg egy fixen jó dolog az életben. Például ez az amerikai csokis keksz komoly vigaszt nyújthat, ha nem volt túl fényes napja az embernek.
