tizenötödik

Mérsékelten szorong, mert az új emberek beengedése mindig szorongós, de azért mérsékelten, mert már túl van a vizsgák majdnem felén, de ahogy belegondol a majdnem fele az baromira nem ad okot nyugalomra, mindenesetre igyekszik nem túlpörögni, mert nem vágyik a totális katasztrófára. Azon tanakodik, hogy vajon feljön-e még rá az a ruha, vagy ez csak amolyan hiú ábránd, és még azon is, hogy hol az a határvonal, amit annyira nem kellene átlépnie. Hülyén érzi magát, mert már elfelejtette, milyen volt, amikor csak kettő mondat kellett ahhoz, hogy valaki a legjobb barátnője legyen, most úgy érzi magát, mint egy félérett dió, ami a csonthéjon kívül még azzal a gusztustalan zöld burokkal is védi magát, és nem is emlékszik, mikor épített maga köré ennyi áttörni való falat. Még erősen hiányos öltözetben sasszézik a tükör elé, és tisztán emlékszik, hogy egy éve még más volt ez a kép, na de negyven felett mit is vár az élettől, mondjuk ha jobban megnézi annyira nem is vészes, csúnyának véletlenül sem nevezhető, miért foglalkoznak az emberek ennyit a testükkel, miért ne hordhatna zsákruhát, lepleket, bármit, ami eltakarja, miért kell folyton ezen pattogni, néha annyira unja, na de ma mégsem vehet zsákruhát, azért mégiscsak valami. Elvigyorodik, egyszerűbb lenne, ha randizni menne, az olyan egyértelmű, ez meg olyan nem egyértelmű, és rá kell döbbennie, hogy marhára éhes, de már nem akar enni, mert olyan ciki, ha ott meg nem tud, és akkor magyarázza majd, hogy jajj, amúgy tök jó, csak otthon telezabálta magát, Istenem, miért nem ébredt emberi időben, legalább valamit reggelire ehetett volna. Gondolkodik a kaján is, meg valami rémlik neki a közös evés meg szeretetkötelék kialakulásáról, de nem merne megesküdni, felvesz egy szoknyát, elég rövid…

A curry annyira agresszív, nem elég neki a konyha, az egész lakást belengi azzal az egzotikus illatával, vajon így oké lesz a csirke, vagy ezek lehetnének még kisebb darabok, és ezzel a rizzsel mi a helyzet, csak rémlik neki, hogy már régebben készített ilyet, és hogy sokkal jobb volt, mint a sima rizs, úgy izgul, mintha randija lenne, pedig csak egy vacsora, jobb lenne, ha randi lenne, az olyan egyértelmű, ez meg olyan nem egyértelmű, a lakásba beengedni bárkit elsőre olyan izgalmas, olyan intim, kb. három napig takarított, mert amúgy utál, pedig így harmincvalahány évesen illene már rutinná tenni ezt, de hát Istenem, ez van. Érzi, hogy kicsit túlpörgött, máskor rutinosan főz, de most  hatszor csekkol mindent, és az a rohadék cékla soha ebben a földi életben nem fog megpuhulni, az idő rohan, ő meg kapkod, kiborul a curry, a porcukor, és még a só is, ezt az életben nem fogja kiszellőztetni, de mindegy, mert ha nem figyel, akkor a rizs és a csirke is odakap, ki van akadva a cékla miatt, hát mennyi időre van még szüksége? És ő még persze full otthoniban, azért illene felöltözni, nem? Vagy inkább ez tökmindegy? Soha az életben nem fog megfőni a cékla. Soha.

Meg amúgy is, ilyenkor illik vinni valamit, vagy az gáz? Most bevillan neki az a bögre, ha nem töri szét instant módon, akkor azt például akár el is vihetné, vagy vigyen virágot, de hát az mennyire gáz már, csokit is gáz, mert nincs egészen tisztában a csokifogyasztási szokásaival, és ha odavisz neki egy epreset ő meg pont halálosan allergiás rá, nem, csokit tuti nem, de ha nem visz semmit, akkor tuti hogy kellemetlen lesz, így is kellemetlen, inkább bemegy abba a menő boltba, ott tuti hogy beleszeret majd valamibe, amit aztán sajnálni fog odaadni, de hátha. Az a baj, hogy igazából a lakás milyenségét illetően sincsenek tippjei, ha olyan, mint ő, akkor némileg kaotikusnak képzeli, ennyit problémázni ilyen apróságon, lehet, hogy ez a szoknya mégsem jó, tuti feszengeni fog benne, ha leül, márpedig le fog ülni, vegyen másikat, vagy sem?

Szinte a csodával határos módon főtt meg a cékla, csak remélni tudja, hogy nem borult túl a fahéj, te jó Isten, meg sem kérdezte, hogy allergiás-e valamire, mi van, ha allergiás a fahéjra, na mindegy, max abból nem eszik, egyáltalán illik ezt nyáron? Olyan karácsony illat lett, na vörösborecet az nincsen, majd valahogy máshogy megoldja, kicsit már bánja, hogy nem valami letisztultabbat talált ki, de ez annyira finom, az meg csak nem járja, hogy valami snassz kaját tegyen elé, főleg hogy ő tuti folyton elit dolgokat eszik, legalább is ránézésre azt képzeli hozzá, mennyire nem ismeri, mi van, ha nem is tudnak majd dumálni semmiről, de mondjuk miért ne tudnának, lenyugtatja magát, összeszedi, megterít, még a céklának így is kell néhány perc amíg összefő a hagymával meg narancslével, totál karácsonyi illat van, ne már. És mi van, ha utálja a hagymát, na, mindegy, majd nem mondja el, hogy az is van benne, és akkor biztos nem veszi észre, ledobálja a ruháit az ágyra, aztán be a szennyesbe, mert az ágyon most nem maradhatnak, amúgy ott szoktak maradni, azt se tudja, milyen mértékben öltözzön normálisan, valahol az otthoni meg az utcai között billeg, minden kész, a rizs illatos és pergős, nem sótlan, nem sós, a csirke omlósnak tűnik, a chutney karácsonyízű, a teríték eklektikus, a lakás nagyjából egyben, ő is nagyjából egyben, vár.

Már majdnem odaért, jó ötlet volt az a menő bolt, most szorongatja azt az apró kis szatyrot benne azzal a kis izével, a szoknya maradt, a smink csak a szokásos, már nagyon éhes, és kicsit aggódik, hogy hangosan fog korogni a gyomra, legalább valami gyümölcsöt ehetett volna, de olyan mértéket öltött otthon végül a káosz, hogy nem maradt idő, már egy kávéra sem, igazából azt pont nem kellett volna kihagynia, de elaludni csak nem fog,tekintve, hogy izgul. És ezt nehezen értelmezi, mostanában egyre többször értelmezi magát nehezen, vajon releváns kapuzárási pánikról beszélnie, vagy ez hülyeség, és ő még fiatal, fiatal a francokat, a lényeg az, hogy akármennyire is gáz, ő most izgul, éhes, és ideges a túl rövid szoknyája miatt, de nem fér bele több aggodalmaskodás, mert odaért, és nincs mire várni, felcsenget, ő meg odapattan a kapucsengőhöz, belecsicsereg, és elindul lefelé, de még megbotlik a küszöbben, biztos, ami biztos, és elfelejti, hogy létezik lift is, és lerobog a lépcsőn, és olyan esetlen a találkozás, mintha nem találkoznának amúgy is a félév minden napján, jajj, de más, együtt folytatják az utat felfelé, immár liftben, ami nem ragad be, nem robban le, minden simán megy az ajtóig és az ajtón túl is, a félig karácsonyi, félig indiai illatban, rögtön megérzi, ahogy belép, bocs a szagorgiáért, kicsit bénáztam, ezért úszik a lakás szagban, már akkor is tökéletes lenne minden, ha semmi más nem történne az egymásra hangolódás percein túl.

Az agresszív curry ellenére, vagy épp amiatt én nagyon szeretem az indiai currys csirkét.

- 50 dkg csirkemell filé

- 2 fej hagyma

- 1,5 tk curry por

- só

- 1 nagy tejföl

A csirkemellet felkockázzuk (tetszőleges méterűre :), megsózzuk.

A hagymát olajon megpirítjuk, rátesszük a csirkemellet, azt is megpirítjuk. Hozzákeverjük  a tejfölt, aztán picit alacsonyabb lángon belekeverjük  a curry port. Alacsony lángon főzögetjük, amíg be nem sűrűsödik.

A cékla chutney "karácsonyi" változata:

0,5 kg cékla

1 db alma

1 db narancs

1 kis fej vöröshagyma

őrölt koriander, szegfűszeg, fahéj 

egy kevés (vörösbor)ecet

10 dkg cukor

A céklát lereszeljük, és érdemes kicsit előfőzni. Amikor már félig puha hozzáreszeljük a hagymát. Hozzáadjuk a fűszereket, a narancs reszelt héját és levét, valamint az ecetet (egy "löttyintésnyi" elég). Megszórjuk cukorral, és elég sokáig hagyjuk főni. Kavargatni kell, és nem árt odafigyelni, hogy ne égjen le. A végeredmény egy finom, különleges étel, amit befőttesüvegbe téve még hónapokig tárolhatunk. De egyébként frissen is nagyon finom. 

tizennegyedik

Nyűgös, mert minden olyan ismerős, és nem úgy, olyan kellemesen-biztonságosan, hanem nyomasztóan ismerős, ugyanolyan, stabil és fix kivéve talán azt az aránylag új, nyár óta létező, megújulni képes kávézót, ahol már saláták is vannak, meg gluténmentes sütemény. Ott ül most ő, aránylag idegesen, vagy inkább nyugtalanul és előtte még gőzölög a karamell latte, édesítővel kellene innia, de leszarja, úgyhogy két cukrot kér, nem, mást nem, ül, és a komfortzónáján túlra gondol, hogy utazni szeretne, legalább csak egy pár napra, el, mert általában ez szép, ez a hely jó, de most piszkálja, hogy ki tudja hány éve egyformán jó, már ismeri a boltban az eladókat, ismeri a pékségnél azt a roppant bőbeszédű nőt, a szolgáltatókat, meg minden. A hallgatókról nem is beszélve, és az a baj, hogy már fáradt ennyi embert ismerni, már nincs energiája megjegyezni új embereket, és nincs kedve neveken gondolkodni, már inkább igyekszik kerülni ezeket, felmenti magát azzal, hogy a nagy előadásokon úgyse lenne lehetősége végigérdeklődni hogy kit hogy, meg ki mit, meg satöbbi, amit még gyakorlaton néha-néha esetleg. Nem mindig tud mit kezdeni a mindig mindenhol ugyanolyan dolgokkal, az előre csomagolt borsóval, a fagyasztott málnával, meg a finoman adagolt emberi gyarlósággal, most tulajdonképpen zavarban is van, és főleg saját magával nem tud mit kezdeni, ő nem szereti a saját folyamatait, nem tud hozzájuk szokni, mert rapszodikusak, ő kényelmetlenül érzi magát attól, amit úgy általában érezni szokott, most nem nyávog, meg nem szenved, hanem csak kényelmetlenül mocorog, és tudja, hogy kábé húsz éve túl kellene lennie ezen az önkeresésen, és tudja, hogy mindig ugyanoda tér vissza, és azért csacsog (ha még csacsog), hogy saját magát meggyőzze arról, hogy neki van véleménye meg egyénisége. Amúgy van, csak nem tudja kimondani, nem tud eljutni a maghoz, de ettől még ugyanolyan természetesen elegáns, mint amilyen mindig is volt, kábé húsz éve ugyanolyan kiegyensúlyozottnak tűnik, nem unalmas, nem is halál izgalmas, de olyan ember, aki mellé szívesen ülnének a buszon, és nem zavaró a saját magába zártsága, kívülről nézve inkább valahol a titokzatosan izgalmas és a diplomatikusan hűvös között egyensúlyozik, a kollégák ha beszélnek róla mindig úgy beszélnek róla, hogy olyan szimpatikus, csak annyira zárt, olyan megközelíthetetlen, pedig amúgy annyira nem is, kellő türelemmel és megfelelő eszköztárral megközelíthető,sőt, elbájolóan édes is tud lenni, és ha egyszer megszeret valakit, akkor hagyjuk is, mi történik, mert a múltkor is pont így kezdődött az emlékidézgetés, szóval ő nagyon is kedves és szeretetteljes nő, csak épp a hozzá vezető utat kell végigügyeskedni, és pont. Kicsit elmereng – megint –, kinek jut eszébe egy kávézóba ennyi tükröt pakolni, nem gondoltak arra, hogy ez mennyire ijesztő és nyomasztó, az ember nem akarja saját magát nézegetni, de mindenesetre most jobb híján mégis a saját tükörképét szemléli, és elcsodálkozik azon, hogy mennyire nem olyan, arra gondol, hogy milyen elvárásai voltak önmagával szemben, hogy mennyire boldog lenne a húga arcával, nézi, hogy fáradtak a szemei, hogy a haja megint nem az igazi, de valahol büszke, mert lehetne sokkal, sokkal rosszabb, nem igazán a nevetőráncai, vagy akármilyen ráncai zavarják, hanem hogy az arcában nem látja, hogy hol van ő, és annyira elmerül a bámészkodásban, hogy észre sem veszi hogy valaki egy ideje épp ugyanúgy figyeli mint ő saját magát, azt meg nyilván nem is tudhatja, hogy ez a valaki lenyűgözően szépnek látja, de nagyjából harminc éve ugyanolyan lenyűgözően szépnek, és egyáltalán nem számít arra, hogy oda is lép hozzá, és meg is szólítja, ezért ő persze összerezzen és elreppennek a gondolatai, és persze félrenyeli kicsit azt a kávét, mert ő mindig bénázik, de közben megörül, így nagyjából olyan hang szakad ki belőle mint egy tüdőbeteg kacsából, és ezzel azt akarja mondani, hogy szia, és úristen mennyire rég láttalak, és jó, hogy most itt vagy, meg magában még talán annyit, hogy nem gondoltam, hogy még találkozunk, pláne nem azt, hogy pont itt, na meg azt, hogy tényleg, őszintén örül, pedig embereknek aránylag ritkán. De most igen. Egy indokolatlanul harsány és komikusan tinilányos összeborulás után újra rácsodálkozik, hogy milyen fantasztikus emberek másztak ki az életéből, és milyen hülye, hogy hagyta, elkezdenek beszélgetni, óvatosan letapogatva a másik rezdüléseit, finoman elkapva a ki tudja hány éve letett szálakat, a javarészt francia tájon ügyködöm, szervezkedek, mászkálok, szépítekre az itt ragadtam az egyetemen a válasz, arra meg az irigyellek, hogy neked ez sikerült, arra meg az elkerekedett szemek, arra meg a ne csináld már édesem, hát ez baromi szexi. Nem sűrűn gondol arra, hogy egy egyetemi karrier mennyire szexi, szóval felnevet, és a kávézóban szépen lassan mindenki elkezd rájuk figyelni, és nem azért, mert annyira harsányak, csak egyszerűen érdekesek, és mind a ketten nagyon érdekesek,együtt meg nem lehet őket nem észrevenni. Istenem, hová tűnt az a kis szerencsétlen szódászszifon szemüveges kissrác, aki anno az első iskolaéve első napján félénken mellé huppant, és akiről mindenki azt hitte, hogy lány, és hát meg is kérdezte az első közösen átértetlenkedett matekóra után, hogy leszünkbarátnők? detenemisvagylány. attóllehetnénkbarátnők, és azóta voltak sok-sok évig tulajdonképpen legjobb barátnők, tudtak egymásról majdnem mindent, és a doktori idején robbantak szét, érthetetlen módon, basszus, de rég volt. Hihetetlen, hogy a semmiből megjelenve ott ül most előtte a megőrzött femininségével, meg a rengeteg élményével, hozok egy sütit, neked is hozzak? persze, ilyenkor az jár. oké, de milyet? tökmindegy, lepj meg, és elindul a pulthoz, és mindenki rá figyel, ő meg addig ücsörög, megissza a latte maradékát azon gondolkodik, hogy tényleg szexi-e ez a tudományos élet, de inkább úgy dönt, hogy annyira tán nem, de imádja, hogy összefutott az egyetlen emberrel, akinek a bókjai mögött nem érez semmi nyomulást, semmi mögöttest, semmi számítót, csak a zsigeri őszinteséget, néhány pillanat múlva visszavonul az asztalhoz a két sütivel, és sajnos annyira nem festenek jól, de esélyt ad, meg sem kérdezi, hogy milyen, csak beleharap, és pfujj, de ezt ideje sincs kimondani, mert válaszolnia kell a még mindig olyan jókat főzöl kérdésre, szóval lenyeli a falatot, és elmondja, hogy főzöget, de tényleg csak get, (és azt gondolja, hogy hülyeség gyakorító képzőnek nevezni ezt, ez ritkító képző, vagy rendszertelenítő, vagy izé, de nem gyakorító, ez logikátlan), mikor hogy, néha süt, néha nem, magára nem mindig van kedve, a brokkolis tésztáját emlegeti, hogy az elég jó, sőt, nagyon jó, meg hogy kacérkodik a gondolattal, hogy kicsit professzionálisabban űzhetné a főzés művészetét, mert hogy úgy általában amúgy tele a hócipője, és hát ez jó, sőt, nagyon jó, és ideje is talán lenne. Megtudja, hogy a franciáknál hogy is van ez a kajálósdi, hogy mennyi jó kis étterem meg bisztró működik itt-ott, meg hogy a sajtok, meg a sütik, ó, mennyország az a hely, és kicsit elvágyódik amikor ilyesmit hall, de az álmodozást kettévágja a várj, lehet, hogy hülye vagyok, de csak most esik le, azt mondtad, hogy egyedül vagy? kérdés, és ez nem esik jól, mármint nem tolakodó, csak fáj, és mondja, hogy igen, azt mondtam, és pici csend, pici fájdalmas csend. Jaj, szívem, nem kérdezek semmit, de hidd el, veled érzek, én is egyedül. Egy kicsit újrafáj megint, és valahol a dühös, mert előkerült, és az annyira jó lenne beszélni róla, mert piszkálja között egyensúlyoz, nem akar ráfeszülni, de túl sok most az inger és boldogszomorú, és majdnem elpityeredik, de ezt senki nem látja, a sütik nem bírnak elfogyni és ez tematizálódik is, ez a süti szar. amúgy is utálom a mákot. inkább elneveti magát, én is utálom a mákot amúgy, és úgy nevetnek, mint legjobb barátnő korukban, és nem is igazán értik, hogy hogy szakadhatott meg valami, ami ennyire jó volt. 

Egyre több pékségben, kávézóban, beülős helyen jelennek meg a "Mindenmentes", paleo, alakbarát, egészséges édességek. Némelyik szokatlan, némelyik fura, némelyik finom, érdemes belekóstolni, akár csak kíváncsiságból is. Sokaknak csak választott életmód, de vannak, akiknek muszáj odafigyelniük a bevitt cukorra, lisztre, stb., és ha valaki sütis, de valamilyen oknál fogva a "klasszikusokat"nem eheti, akkor szuper alternatívákat találhat. Álljon itt egy nagyon ígéretes recept a Mentesen kérem blogról (egészen biztosan nem lesz rossz! :)

Meggyes mákos citromos muffin

Hozzávalók:

1.8 bögre teljes kiőrlésű zabliszt

2 kávéskanál sütőpor

0.5 kávéskanál szódabikarbóna

0.25 kávéskanál só

100 g erythritol

3-4 evőkanál mák (darálatlan)

125 ml laktózmentes tej

80 ml frissen facsart citromlé

1 db tojásfehérje

2 kávéskanál vanília kivonat

65 ml olívaolaj

1 citromból nyert citromhéj

1 bögre fagyasztott meggy

Elkészítés:

Egy krumplihámozóval meghámozom a citromot (a macerás citromhéj reszelés helyett)

A sütőt előmelegítem 220 fokra. A tejet kimérem és beleöntöm a friss citromlevet.

Összekeverem a lisztet, szódabikarbónát, sütőport, sót, az erythritet és a mákot.

Egy másik tálban összekeverem a tojást, hozzáadom citromleves tejet, olajat, vanília aromát és a citrom héjat. Turmixgéppel egy kicsit összedolgozom, míg a citromhéjat apróra nem darabolom.

A tejes masszát hozzáöntöm a lisztes keverékhez, és jól összedolgozom.

Beleszórom a tésztába a még fagyott meggyet.

Megtöltöm a muffin formákat, majd megszórom őket még egy kis erytrittel.

5-10 percig 220 fokon, utána még 15-20 percig 180 fokon sütöm. A kezdeti magasabb hőmérséklet segít abban, hogy a muffinok szépen megemelkedjenek.

A képet innen kölcsönöztem :)

tizenharmadik

Havazik, de mondjuk ez irreleváns. Kedden reggel újra buszra kényszerült, emberemlékezet óta nem ment az egyetemre busszal, a hallgatói közé vegyült, cseppet sem arisztokratikus módon figyelte őket, figyeli, hogy tényleg annyira mások-e, vagy csak ő túl öreg már ahhoz, hogy megértse őket. Ez egy kellemesen panelmeleg péntek lesz, telefon nélkül, laptop nélkül, talán tévé nélkül, esetleg egy esti filmmel, sütivel meg teával, ilyenkor úgy visszavedlik kiskölyökké, az esti teákra gondol. Most rákészül, talán kissé szertartásos, de neki most ez jó, előpakolászik, már tegnap is úgy mérte a pontosan százharminc gramm cukrot, mint amikor sütni tanult, és soha egy csipettel sem szórt volna semmiféle tésztába több, vagy kevesebb ezt-azt, mint amennyit a receptben olvasott, most meg itt ez az illatos tészta, eleget pihent, süthető, és valahogy ettől irreálisan boldog, kicsit nevetgél is magában, de inkább igyekszik ezt a lebegést őrizni. Óvatosan töltöget a formákba, nem teljesen tele, mert a sütőpor mindig felhúzza, és mindig túltölti, most igyekszik ügyesen elosztogatni, simítgatni, és amíg melegszik a sütő az összes kis kagylóformát megtölti, és várja, hogy az édességek formát és színt kapjanak, tésztából valami mássá lényegüljenek át, az egész mindig több, mint a részek összessége, hányszor hallotta, hányszor mondta ő maga is. Még a mosogatás sem tűnik annyira gusztustalannak, mint máskor, rájön, hogy szereti a havazást, egészen addig fogja szeretni amíg nem kell újra buszra-villamosra préselnie magát, amíg nem kell az olvadás utáni mocsárban taposnia, addig szereti amíg fehér, amíg ropog, amíg szikrázik, nem takarít, már letudta, ma csak sütöget, csak gondolkodik, pihen, és pontosan tizenöt perccel később kihalássza a sütőből az elkészült művet. Olyan szépek, olyan egyformák, kicsit hűlnek, és kipakolássza őket egy tálcára, és ilyen, pont ilyen az egész nap. Kíváncsi, hogy számíthat-e tényleg arra az emlékrohamra, amire vár, kíváncsi, hogy ezzel a süteménnyel neki is működőképes lesz-e, vagy ez már másé, mindig figyeli a saját mentális működését, mindig furcsállja az egészet. Talán másodéves volt, vagy még elsős, nem emlékszik pontosan, de bekúszik a könyvillat, meg a félhomály, amikor először kezdett azon tanakodni,hogy talán nem kellene megállni a munkában, talán tovább kellene gondolni amire addig gondolt, olyan hosszúk voltak az esték, olyan időtlennek tűnik már az egész, lehet, hogy tényleg öregszik, kezd ellágyulni, nosztalgiázni, mennyi kutatói kíváncsiság volt benne akkor, mennyi lelkesedés, tenni akarás, pedig különösen sosem volt tehetséges, csak a tudásvágy… És eszébe jut egy tél este, amikor valami teát szorongatott egy padon ülve, rohadtul fázott, és boldog volt, mert megérezte, hogy merre tart, és úgy gondolta, hogy az az út jó. Mekkora szerelem ez. Ha az összes szakirodalmat összegyűjtögetné, amin eddig átrágta magát, akkor egy minikönyvtárat tuti megtöltene, és csak ott van az a doktor a neve előtt, csak sikerült, pedig senki nem hitte volna. Tulajdonképpen nem tudja, hogy mit gondolnak róla. Tulajdonképpen nem is érdekli, csak egyszerűen próbál működni, nem hallja, hogy a hallgatói csodálják, nem hallja, amikor szidják, egyébként ritkán, nem hallja azt sem, hogyha hallgatnak róla, de nem is akarja hallani, csak odafigyel. Emlékszik arra, amikor az óvodás ballagásán ki kellett állni az egész nép elé, olyan nagyon ideges volt, annyira félt, és olyan meglepő volt, hogy végül mégis elkezdte élvezni, jó volt, hogy nézték, hogy mosolyogtak rá, igaz, mostanában nem igazán mosolyognak rá, de legalább még mindig figyelik, van ebben valami ártatlan és ösztönös exhibicionizmus, mindig megjelenni, mindig összerakva lenni, mindig ott állni fent, és beszélni. Egyébként biztos azt mondanák, hogy jó nézni, olyan természetes, olyan elegáns, de nem hideg, csak egyszerűen elegáns, akkor is, ha unalmas a haja, ha nincs humora sminkelni. Ő saját magát parasztlánynak érzékeli, még mindig annak a csúnya kis békának, aki mezítláb taposott a sárban a nyári esők után, aki néha melegítőben ment iskolába, mert nem voltkedve felöltözni, aki még otthon a mai napig melegítőben jár-kel, meg kinyúlt pólóban, talán az utolsó dolgok között jutna eszébe magáról az elegancia meg a szépség, de így legalább kicsit sem tűnik megkonstruáltnak, szó mi szó, rohadt nagy szerencséje van ezzel az egésszel, annak ellenére, hogy ő hónapok óta kizárólag annyit érzékel, hogy folyamatosan hízik a sok finomságtól, és a sport teljes hiányától. Nem tudja pontosan felidézni, hogy mikor szakadt el a külvilágtól. Vagy hát nem az, hogy elszakadt, ő eljár fodrászhoz rendesen, ő megy ide-oda, boltba, vesz ruhákat, vesz miegymást, eljár haza, a szüleihez, meg… Na jó, talán kicsit mégis elszakadt, miért nem jár már futni, vagy bárhova, biztos jót tenne, endorfin meg izé. Szépségesen átpakolja a süteményeket kistányérra, gyönyörködik, és fogadkozik, hogy elmegy valami nyugisportra, jógázni mondjuk, aztán nevet, ahogy elképzeli magát passzosnadrágban hajolgatva, tudja, hogy dehogy megy ő, nem megy sehova, minden oka meglenne rá, hogy komfortosan érezze magát, de mocorog bent valami nyugtalanság folyton, csak a munka nyugtatja meg, de az is csak azért, mert koncentrálnia kell rá, és a múltkori után amúgy is elbizonytalanodott, hogy van-e helye itt, itt van-e a helye. Bárcsak ne lenne ilyen lemondó, és ne aggódna bíróságra vinni ezt a szexuális zaklatós ügyet, ámde most ez mindegy is, sütipróba, elindítja-e az emléklavinát, avagy sem? Belecsücsül a fotelba és rákészül, átfut a fején, hogy ez a szárított levendula nem lesz-e vajon túl agresszív, hogy az a sokszázalékos étcsoki nem lesz-e túl keserű, de nem révedezik túl sokáig, ha bárki megkérdezné tőle, hogy a francia rêve és a magyar révedezés rokon-e egész biztosan nem tudná, mit mond erről a szakirodalom (A CzF meg a TESZ, ha egyáltalán a CzF-ban van erről szó), ennyit a szakszerűségről, random sütit kivesz, beleharap, rág, de elsőre csak annyi ugrik be, hogy ez irtó finom, már-már elcsábul egy fészbuk-posztra erről a csodáról, de nem, de nem, max privátban A Kolléganőnek, éppen megszületik benne a végső konklúzió az emlékekkel kapcsolatban, hogy nem igazán rohannak, de mielőtt ez a gondolat körvonalazódna mégis beszivárog, begyalogol, sőt, beront egy, nem több!, mindent átható, mindenen átívelő, mindent újra felforgató emlék. Ő. 

Irodalomban jártas + szemfüles olvasók tuti kitalálták, hogy itt most a madeleine-ről van szó. Natúran is csodálatos, kicsit sűrű, nagyon különleges sütemény, megéri bíbelődni vele, külön formát venni hozzá.  A szövegben mondjuk így készült:

hozzávalók

§  3 db tojás

§  130 g cukor

§  200 g finomliszt

§  10 g sütőpor

§  1 citromból nyert citromhéj

§  20 g méz

§  60 ml tej

§  200 g olvasztott vaj

§  tetszőleges mennyiségű, jó minőségű étcsoki, egy csipet szárított levendula

elkészítés

1. A tojásokat a cukorral habosra verjük.
2. A lisztet elkeverjük a sütőporral, majd hozzáreszeljük a citrom héját is.
3. A mézet összekeverjük a tejjel és a vajjal, majd a tojásokhoz adjuk, és eldolgozzuk.
4. A tojásos keverékhez szórjuk a lisztet, és homogén állagúra keverjük a tésztát.
5. A tésztát fóliával letakarjuk, és néhány órát, vagy akár egy egész éjszakát a hűtőben pihentetjük.
6. A tészta pihentetése utána a sütőt előmelegítjük és kivajazzuk, kilisztezzük a formákat, de a szilinkont nem kell vajazni! Közvetlenül a sütés előtt belekeverjük a csokoládét és a szárított levendulát a tésztába.
7. Két evőkanál segítségével belekanalazzuk a masszát a formákba és a forma méretétől függően 12-15 perc alatt, 190 fokon megsütjük.

tizenkettedik

Egykettőháromnégy, egykettőháromnégy, kislánykorában is ezt csinálta, mindig számolta a lépéseit, ha félt, már nem is emlékezett rá, de most ösztönösen újra, kicsit tán meg is szaporázza, miért nem kocsival ment, gondolta majd sétál egy jót, megszokta az egyedüllétet, de a félelmet nem lehet megszokni, pedig ő aztán nem az a típus, de hallja, hogy követik. Sejti, hogy amúgy nem, de nem akar hátranézni, mert ő nem paranoiás, ő egy fogjukrá erős nő, bárcsak valami laposabb cipőt vett volna fel, bárcsak ne hallaná maga mögött a lépteket, de ha van is valaki mögötte, tegyük fel, beérhette volna, hogyha valami ismerős, akkor biztosan már mellétoppant volna, pedig olyan jó este volt, olyan jól érezte magát, szereti a lötyögős estéket, és szereti a kézműves ételeket, italokat, a szörpöket, azokat főleg szereti, amikor nem fesztiválosan, nem hivalkodón, csak egyszerűen a maguk szépségében vannak kipakolva egymás mellé a mindenféle sajtok, kecskesajt, juhsajt, lilahagymás, paprikás, köménymagos, mennyire utálja a köménymagot, a lekvárok, mindenből, fügéből, szőlőből, rózsából, banánból, a málna, eper, szeder, áfonya klasszikusok mellett a vad szörpök, birsalma, gyömbér, kékszőlő, levendula, menta, a kékszőlő mindig visszahozza a kölyökkorát, folyton versenyeztek, ki tud több kékszőlőszemet a szájába gyömöszölni, és ősz végén mindig volt otthon must, még nem alkoholos, de már nem simán szőlőlé, bordós színű, néha még karácsonyra is maradt, igyekszik átgondolni, tudatosan nem azokra a léptekre figyelni, igyekszik egyszerűen csak menni, egykettőháromnégy, ez most miért nem működik? Hatéves lehetett, amikor egyedül ment haza, néhány háznyi távolság volt, de ugyanezt érezte, hogy nehéz a lába, hogy túl gyorsan ver a szíve, meg még álmában néha, amikor menekülne, de nem tud. Kábé tíz perc és hazaér, itt épp nincs susnyás, de épp húdenagy közvilágítás sincs, de legalább van egy lemerült telefonja, hogy lehet ennyire gyökér, gondolhatta volna, hogy le fog merülni, de valahol magától értetődik, másképp nem is lehetne, szorítja jobb híján a táskáját, összekoccan két szörpös üveg benne, a lábát töri a cipő, pedig eskü alatt vallja mindenkinek, hogy milyen kényelmes, és olyan ritkán fog ki olyat, ami magas, de kényelmes, legszívesebben lehúzná, és hazaszaladna, ilyenkor jut eszébe, hogy ő ki is, és mi, hogy nem méltó, hogy hol vannak már azok az idők, amikor csupasz lábbal rohangált a nagyanyja udvarán. Ha ennél gyorsabban lépkedne, akkor már szaladna, és amúgy miét ilyen rohadt kihalt az utca, istenem, még csak este nyolc, de milyen sötét, nyáron mennyire jó még az este nyolc, ő meg volt győződve, hogy nem szereti a nyarat, de most visszasírja, szeretne visszaugrani egy, vagy inkább kettő hónapot, szeretné, ha melege lenne, ha kijönne a napallergiája, szúr a tüdeje, meg kellene állnia, de nehezen hiszi el, hogy ennyire edzetlen, hát az a néhány felszedett kiló, az csak nem, inkább a félelem számlájára írja, de nem állhat meg, még mindig hallja a lépéseket. Miért is nem vett paprikasprét, vagy miért nincs nála valami, azt hitte, sosem kell majd, hogy ő úgyis mindig kocsival, vagy ha nem is, akkor is biztonságban, sose értette a sztorikat, amikor valakit valaki követett, és hogy ez mitől rémisztő, hát istenem, megfordulsz, lecsapod, tovább mész, na persze. És hallja, hogy szaporábbak mögötte a lépések, és bízik benne, hogy elmellőzi majd az a valaki, és ő meg megkönnyebbül végre, és akkor biztos leveszi a telitalpút, és hazafut, de rég futott már, most a gondolat is jól esik, de beéri aki eddig mögötte, és lezsibbad, amikor átfogja a vállát egy kar, megpördül, csak tompán hallja a sziaszépségem-et, és abban a pillanatban üvölteni tudna és zokogni egyszerre, és egyszerűen csak nem hisz el. Az a jó, hogy nem blokkol le, mert nem tudta, hogy hogy viselkedne pánikhelyzetben, tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy mit tenne, merre lépne, de most kicsit megkönnyebbül, és elég hűvösen darálja hogy na ide figyelj, ha még egyszer követsz, vagy ha még egyszer hozzám érsz, akkor feljelentelek a halálba te seggfejet, a kéz lecsúszik a válláról a fenekére, és a ne szórakozz velem, tudom, hogy csak játszolt is egészen tompán hallja, és tudja, hogy ez már szexuális zaklatás a javából, de nem tudja, hogy egyáltalán lenne-e bármi esélye a bíróságon, már azon van, hogy feladja, de megfogja a kezet, leemeli a fenekéről, és olyan erősen szorítja, ahogy bírja, és az nagyon erős, mert a sokévnyi sport nem múlik ám el nyomtalanul, el tudná törni, úgy érzi, fenyeget egy sort még, aztán próbálja megtenni azt a párperces utat hazáig nyugiban, de az az idióta csak nem akar leakadni, a tömb előtt megszaporázza, és úgy bevágja az ajtót, hogy visszhangzik a csattanás. A liftben egy örökkévalóságig utazik, és otthon kimerülten ájul bele az ágyba. Százhuszat ver a szíve, a telefonja még mindig döglött, teljesen leizzadt, a lába sajog, és holnap meló, csak fekszik, mint egy hulla, lebeg az ágy tetején, a koszos ruháival a tiszta ágyneműben, csak nyöszörög, és észre sem veszi, hogy a táskájában a két üveg annyira összekoccant, hogy szépen lassan mindent átitat a ragacsos szirup odabent, minden egész eltörött. Nem megy a bőgés.     

Bizonyára nagyon sokan jártak már ilyen kipakolós, kézműves ételes vásáron, Advent környékén elég gyakoriak, de szinte az év minden szakaszában bele lehet futni effélékbe. Ilyenkor persze alig bír az ember válogatni, vinne ebből is, abból is, még az a csipkelekvár, még az a levendulaméz, még az a tíz deka sajt...
A novella ételeiből-italaiból három különlegesség receptjét osztanám meg, és garantálom, hogy ezek egészen biztosan nagyon finomak elkészítve. 

A levendulaszörp, azaz inkább szirup nagyon különleges ízű, mindössze 30 gramm levendulából szép mennyiség készíthető. A receptje itt olvasható. Szörphöz nagyon kevés kell belőle, mert tömény, de mindenképp megér egy próbát. 

A banánlekvár csak elsőre hangzik furcsán, viszonylag egyszerűen és gyorsan megvan, és palacsintába nutellával isteni.

Hasonlóan kellemes meglepetés a szőlőlekvár, szőlőtől függően lehet édes, aromás, vagy kicsit savanykás íze, de mindenképpen megéri elkészíteni azoknak, akik szeretik például az erdeigyümölcs-lekvár ízét. Így készül. 

tizenegyedik

Még nyár van, de már az elviselhetetlenebb fajtából, mert már nem sokáig, csak néhány nap, és belevág a borzalmas első hétbe, hogy kövesse azt a még rosszabb második, mert az első még éppen elmegy, ha hazaküldi a csapatokat, eldarálja a követelményeket mintha lennének – aztán mondja, menjenek a fenébe, ad még nekik egy kis nyarat, magának ad még egy kicsit, de ez már nem olyan. Ezeregyszáz szükségtelen, de cserébe tolakodó ímél a baromtól, mindegyikre kimért válasz, néhány bibliográfia, kis lelkiismeret-furdalás az ikerlány miatt, és még mindig sok-sok keserűség a húga miatt, aki amúgy azóta köszöni, jobban van, de olyan fakó, és bánatos, hogy facsarodik a szíve, ha beszélnek. Most várja A Kolléganőt, akivel azóta az üzleti kajálás óta sokat és jót beszélnek, de sejti, hogy megint várnia kell, mert talán még sosem érkezett a lány pontosan sehova. Nézegeti ezt az új, menő helyet, valahol félúton egyensúlyozik az elegáns és az otthonos között, ugye minden barátságnak kell egy törzshely, nosztalgikus mosoly, nézegeti az okost, még csak tíz perc, lesz ez több is, bemenjen, ne menjen, kint ácsorog, annak örül, hogy a légyszemüveg az egész arcát takarja, olyan biztonságos és rejtélyes. Az a baj, hogy a nyári ruháit kicsit kihízta, kéne megint járni futni, szóval nemrég vett egy maxiruhát, nem tudja, hogy viselheti-e, mármint hogy jól áll-e neki, általában ösztönösen olyat vesz, ami jó, de ebben ő sosem biztos, a melegtől megolvadna a sminkje, ezt utálja, szóval natúran ácsorog, de gyorsan megunja, irtó meleg van, bemegy az új, menő helyre. Még idegen, még semmit nem ismer, a személyzetet, sem a berendezést, sem az itallapot, nézelődik, egy biztonságosnak tűnő asztalhoz ül a sarokban, elég sokan vannak erre-arra, nagyobb a hely, mint amekkorának tűnik, tanakodik, hogy kérjen-e valamit, minden jó árban van, minden csábító, nézegeti az összetevőket, megriad, amikor megszólítja valaki, és kényelmetlenül érzi magát, mikor beazonosítja a hang forrását, az ikerlány leül vele szemben, mondaná, hogy nem igazán alkalmas, de végül is. Valahogy zavarja is meg nem is, ez a lány okos, de csitri, kábé huszonegy lehet, vagy mennyi, szóbahozza-e azt a csúfos vizsgát, vagy hagyja a fenébe, voltaképp ő nem csinált semmi mocsok dolgot, szóval várja, hogy merre alakul a dolog. A lány beszél, beszél, beszél, amúgy kicsit szemtelen, elég szimpatikus, de még nem tud dönteni, hogy beengedje-e, és jön az sms, hogy bocsi, fél óra, és odaérek, és megérkezik a pincérlány is, hogy mit hozhat, az ikerlány kérdezi, hogy meghívja-e, nemet int, a lány kér egy ice breakert, elmosolyodik a célozgatáson, de nem rendel végül poker face-t, csak egy jeges kávét. Elcsevegnek, hogy mi volt a nyáron, a lány csacsog, nem tűnik sértődöttnek, emiatt megkönnyebbül, már nem furdalja a lelkiismeret, kicsit ő is mesél, de igyekszik megkerülni a megnyílást, kivédeni a túl intim kérdéseket, kellemes, de nem hagyja megtörni azt a jeget, gyorsan megy az a fél óra. Mindig elcsodálkozik a gyorsan, azonnal megnyílókon, akik kicsit tolakodón őszinték, de nem rejtegetnek semmit, a rossz napjaikról ugyanúgy mesélnek, mint a legnagyobb örömükről. A lány elmeséli, hogy milyen, hogy ketten van, mesél a vicces helyzeteikről, mesél otthonról, nem is érti, hogy tud ennyi mindent besűríteni ebbe a fél órácskába. Végre befut A Kolléganő, és akkor összekapja magát, és megmondja az ikerlánynak, hogy mára ennyi a beszélgetés, feláll A Kolléganőhöz, az ikerlány is feláll, így most kényelmetlen, mielőtt A Kolléganő megszólalna mond az ikerlánynak egy nyomatékos viszlát-ot, a lány közelebb lép, ő meg távolabb, szó sem lehet semmiféle testi kontaktról, vállsimításról sem, lány el, Kolléganő érkezik, teljesen olyan, mint aki végigbőgte az utat. Leülnek, némi magyarázkodás a késés miatt, bátortalanul megkérdezi, hogy van-e valami gond, vihogva válaszolja, hogy a parlagfű, a kávéból még van egy kevés, és veled mi van, olyan nyomi vagy, hát, nem is tudja, elgondolkodik, valami nem tiszta, elmeséli a lányt az elejétől, jaj, ne legyél már ennyire görcsös, ha szimpatikus beszélj vele nyugodtan, nem kell aggódnod, te bolond, de ez nem nyugtatja meg teljesen, akkor sem stimmel valami, na, ne foglalkozz ezzel, szeptembertől majd rágódsz rajta, igyál egy white lady-t, illik a nyári színedhez. Maradnak vagy két órát, szokatlan, hogy újra van egy barátja, feloldódik az újabb jeges kávé mellett, a white lady-t kihagyja, elmeséli az enyhe napallergiáját, elmeséli a húgát is, még nem mesélte el senkinek, elmesél mindent, ami eszébe jut és említésre érdemesnek tart, de szerette régen ezeket a lazulós napokat, otthon a kanapén is vigyorog, hagyja, hogy átfusson rajta az élmény, a boldogság, de besötétedik, és visszakúszik abba a hülye fejébe a kétely és a feszültség, ablakot nyit, kibambul a csillagokra, és szívből utálja a közelgő szeptembert. 

Nyilván már mindenki kétségbeesetten kapaszkodik a nyár utolsó pillanataiba. Ki is kell használni, ennek egy kulturált és kellemes módja a koktélozgatás. Szuper tippek a témában itt.
Az icebreaker hozzávalói:
tört jég, 2 rész tequila, 1 öntet triple sec, 1 öntet grenadine, 2 rész grapefruit-lé

A white lady-hez pedig a következőkre van szükség:
2 rész gin, 1 rész triple sec, 1 rész citromlé, jégkocka