tizenegyedik

Még nyár van, de már az elviselhetetlenebb fajtából, mert már nem sokáig, csak néhány nap, és belevág a borzalmas első hétbe, hogy kövesse azt a még rosszabb második, mert az első még éppen elmegy, ha hazaküldi a csapatokat, eldarálja a követelményeket mintha lennének – aztán mondja, menjenek a fenébe, ad még nekik egy kis nyarat, magának ad még egy kicsit, de ez már nem olyan. Ezeregyszáz szükségtelen, de cserébe tolakodó ímél a baromtól, mindegyikre kimért válasz, néhány bibliográfia, kis lelkiismeret-furdalás az ikerlány miatt, és még mindig sok-sok keserűség a húga miatt, aki amúgy azóta köszöni, jobban van, de olyan fakó, és bánatos, hogy facsarodik a szíve, ha beszélnek. Most várja A Kolléganőt, akivel azóta az üzleti kajálás óta sokat és jót beszélnek, de sejti, hogy megint várnia kell, mert talán még sosem érkezett a lány pontosan sehova. Nézegeti ezt az új, menő helyet, valahol félúton egyensúlyozik az elegáns és az otthonos között, ugye minden barátságnak kell egy törzshely, nosztalgikus mosoly, nézegeti az okost, még csak tíz perc, lesz ez több is, bemenjen, ne menjen, kint ácsorog, annak örül, hogy a légyszemüveg az egész arcát takarja, olyan biztonságos és rejtélyes. Az a baj, hogy a nyári ruháit kicsit kihízta, kéne megint járni futni, szóval nemrég vett egy maxiruhát, nem tudja, hogy viselheti-e, mármint hogy jól áll-e neki, általában ösztönösen olyat vesz, ami jó, de ebben ő sosem biztos, a melegtől megolvadna a sminkje, ezt utálja, szóval natúran ácsorog, de gyorsan megunja, irtó meleg van, bemegy az új, menő helyre. Még idegen, még semmit nem ismer, a személyzetet, sem a berendezést, sem az itallapot, nézelődik, egy biztonságosnak tűnő asztalhoz ül a sarokban, elég sokan vannak erre-arra, nagyobb a hely, mint amekkorának tűnik, tanakodik, hogy kérjen-e valamit, minden jó árban van, minden csábító, nézegeti az összetevőket, megriad, amikor megszólítja valaki, és kényelmetlenül érzi magát, mikor beazonosítja a hang forrását, az ikerlány leül vele szemben, mondaná, hogy nem igazán alkalmas, de végül is. Valahogy zavarja is meg nem is, ez a lány okos, de csitri, kábé huszonegy lehet, vagy mennyi, szóbahozza-e azt a csúfos vizsgát, vagy hagyja a fenébe, voltaképp ő nem csinált semmi mocsok dolgot, szóval várja, hogy merre alakul a dolog. A lány beszél, beszél, beszél, amúgy kicsit szemtelen, elég szimpatikus, de még nem tud dönteni, hogy beengedje-e, és jön az sms, hogy bocsi, fél óra, és odaérek, és megérkezik a pincérlány is, hogy mit hozhat, az ikerlány kérdezi, hogy meghívja-e, nemet int, a lány kér egy ice breakert, elmosolyodik a célozgatáson, de nem rendel végül poker face-t, csak egy jeges kávét. Elcsevegnek, hogy mi volt a nyáron, a lány csacsog, nem tűnik sértődöttnek, emiatt megkönnyebbül, már nem furdalja a lelkiismeret, kicsit ő is mesél, de igyekszik megkerülni a megnyílást, kivédeni a túl intim kérdéseket, kellemes, de nem hagyja megtörni azt a jeget, gyorsan megy az a fél óra. Mindig elcsodálkozik a gyorsan, azonnal megnyílókon, akik kicsit tolakodón őszinték, de nem rejtegetnek semmit, a rossz napjaikról ugyanúgy mesélnek, mint a legnagyobb örömükről. A lány elmeséli, hogy milyen, hogy ketten van, mesél a vicces helyzeteikről, mesél otthonról, nem is érti, hogy tud ennyi mindent besűríteni ebbe a fél órácskába. Végre befut A Kolléganő, és akkor összekapja magát, és megmondja az ikerlánynak, hogy mára ennyi a beszélgetés, feláll A Kolléganőhöz, az ikerlány is feláll, így most kényelmetlen, mielőtt A Kolléganő megszólalna mond az ikerlánynak egy nyomatékos viszlát-ot, a lány közelebb lép, ő meg távolabb, szó sem lehet semmiféle testi kontaktról, vállsimításról sem, lány el, Kolléganő érkezik, teljesen olyan, mint aki végigbőgte az utat. Leülnek, némi magyarázkodás a késés miatt, bátortalanul megkérdezi, hogy van-e valami gond, vihogva válaszolja, hogy a parlagfű, a kávéból még van egy kevés, és veled mi van, olyan nyomi vagy, hát, nem is tudja, elgondolkodik, valami nem tiszta, elmeséli a lányt az elejétől, jaj, ne legyél már ennyire görcsös, ha szimpatikus beszélj vele nyugodtan, nem kell aggódnod, te bolond, de ez nem nyugtatja meg teljesen, akkor sem stimmel valami, na, ne foglalkozz ezzel, szeptembertől majd rágódsz rajta, igyál egy white lady-t, illik a nyári színedhez. Maradnak vagy két órát, szokatlan, hogy újra van egy barátja, feloldódik az újabb jeges kávé mellett, a white lady-t kihagyja, elmeséli az enyhe napallergiáját, elmeséli a húgát is, még nem mesélte el senkinek, elmesél mindent, ami eszébe jut és említésre érdemesnek tart, de szerette régen ezeket a lazulós napokat, otthon a kanapén is vigyorog, hagyja, hogy átfusson rajta az élmény, a boldogság, de besötétedik, és visszakúszik abba a hülye fejébe a kétely és a feszültség, ablakot nyit, kibambul a csillagokra, és szívből utálja a közelgő szeptembert. 

Nyilván már mindenki kétségbeesetten kapaszkodik a nyár utolsó pillanataiba. Ki is kell használni, ennek egy kulturált és kellemes módja a koktélozgatás. Szuper tippek a témában itt.
Az icebreaker hozzávalói:
tört jég, 2 rész tequila, 1 öntet triple sec, 1 öntet grenadine, 2 rész grapefruit-lé

A white lady-hez pedig a következőkre van szükség:
2 rész gin, 1 rész triple sec, 1 rész citromlé, jégkocka

Thanks for the run

Az ébresztőóra idegesítő ciripelésére ébred. Valószínűleg merül az elem, majd szólni kell Berninek. Fáradtan és éhesen ébred, a konyhába támolyog. A tányérján már várja három karéj zsíros kenyér, hagymával. Hát sosem érti meg? Leül az asztalhoz, már egészen közel tud hajolni anélkül, hogy a hasával arrébb lökné. Berni háttal áll, szalonnás rántottát készít. A gyerekek még alszanak. Megkérdezi, hogy nincs-e valami más. Berni hátra sem néz, csak odaveti, hogy van egy fonnyadt paradicsom a hűtőben, szedjen hozzá magának füvet. András hümmög, aztán kelletlenül beleharap az egyik kenyérbe. Az ízlelőbimbói táncot járnak. Ünnep. De csak pár pillanatig, utána keserű, csalódott. Magányos érzés. Pedig a ropogós kenyérhéj mással össze sem téveszthető hangjára még Berni is férje felé fordul, reménykedő félmosoly bujkál szájszegletében. Aztán ő is csalódik, mert a tányért az asztal másik végébe tolja két vaskos ujj, a szék nyikordul, András feláll, feketén felhörpinti a kávét, és visszamegy a hálószobába.

Berni kicsit odaégeti a rántottát, de ez senkinek nem tűnik fel, mikor percekkel később a család többi tagja asztalhoz ül. Elsőként Betti ül le, mellette Barna foglal helyet, utoljára érkezik a nagymama, kínosan nyögnek a székek minden mozdulatuk után. A három karéj zsíros kenyér rég eltűnt már, ahogy a nyolctojásos rántotta, a foszlós kiskalács, és fél üveg lekvár is. Nagymama kólát kér, azt mondja, azzal jobban csúszik. Aztán Bettit szalajtja el kolbászért. Elégedetten trónol a hokedlin, zsíros ujjait az abroszba törli. Barna böffent néhányat, Berni helyeslően bólint. Ez a normális reakció, ha az embert valaki táplálni akarja, finomabbnál finomabb ételekkel. Betti nyöszörög, azt mondja nem akar iskolába menni, mert duplatesi lesz. A nagymama már hajlik rá, hogy elintézze az orvosi igazolást, Berni vonakodik, a hónapban már a második eset lenne. András, akiről időközben teljesen megfeledkeztek, azt dörmögi, hogy szó sem lehet róla. Utállak, mondja félhangosan Berni, nem tudni, hogy eljutott-e a hang a hálóig.

Ha el is jutott, András fülét nem érte el. XXL-es melegítőnadrágjába szuszakolja éppen magát, és meglepetten konstatálja, hogy a művelet könnyebben zajlik, mint két hete. Büszkeség és szégyen kavarog benne, három hónapja sokkal egyszerűbbnek tűnt ez az egész. Akkor friss volt a lendület, a motiváció, a harag és kétségbeesés, ami előrelendítette, ami elindította ezen az úton...

Kora reggeli meeting volt, a londoni ügyfelekkel. Egy meglehetősen pökhendi, hetvenes férfi az ottani főnök, pozíciójához, és a vele járó társasághoz erősen ragaszkodik. Minden évszakban elmegy nyaralni, télen síel, nyáron evezni jár, ősszel fut, tavasszal pedig lecseréli tavalyi barátnőjét egy még fiatalabbra, és még vékonyabbra. Persze ilyenkor kell elromolnia a liftnek, András késésben volt, loholt a lépcsőn - már amennyire tudott. A hatodikra teljesen kifulladva érkezett meg, ugyan nem látta magát, de érezte, hogy arca lángol, minden levegővétel fáj, térdei remegnek, és a rosszullét kerülgeti. Mikor üzlettársa legújabb, huszonéves szerzeménye végigmérte, röviden summázta a látványt:

- How disgusting!¹

András felnézett, és megpillantotta a lányt. Az első, hosszú évek óta, aki nem szőke. Gesztenyebarna haját úgy fixálta a fodrász, hogy egy hatvanas évekbeli háziasszonyhoz hasonlítson, rúzsa erőszakosan lángolt, az arca mégis értelmet sugárzott - és undort. András kissé kifújta magát, megtörölgette arcát, közben szabadkozott:

- Sorry for being late. Elevator is out of order, and the stairs were quite challenging for me. Obesity runs in the family, you know.²

- I am pretty sure nobody runs in your family³ - érkezett a csípős válasz.

Az üzletfél harsányan hahotázott, mintegy dicséret gyanánt belemarkolt ifjú partnere fenekébe, akinek arcáról egy pillanatra sem tűnt el az undor. Úgy tűnt, ez András ziháló testétől független.

A meeting hosszú volt, és kellemetlen. A vége felé esett néhány szó a legújabb szerzeményről is, az üzletfél meg volt győződve róla, hogy ezúttal feleségül veszi a szerencsés kiválasztottat. Kiderült, hogy Lenna anyja magyar volt, de ő maga csak apanyelvén beszél folyékonyan, és németül. Az üzletfél biztatta, tell us something in hungarian, Len!⁴, de ő csak annyit válaszolt, hogy Lenna is short enough⁵. András különösen érezte magát. Lenna alig szólt néhány szót a találkozó alatt, mégis úgy érezte, mindkettejüket ő mozgatja. Ott ült vele szemben az üzletfele, akinek képtelen volt megjegyezni a keresztnevét, egy erős férfi, aki mindenen és mindenkin áttaposott, sosem kötött kompromisszumot, és nem hagyta volna, hogy bárki megszégyenítse, vagy tiszteletlenül szóljon hozzá. Lenna azonban bármit megtehetett. Néha váratlanul felállt a székből, tett egy kört a tárgyalóban, leült egy másik székre, ismét felállt, kávét töltött magának. Míg nem ült a közelükben, mindkét férfi fojtott hangon folytatta a társalgást, kényszerítve magukat a koncentrációra, ha pedig visszaült közéjük, idétlen tréfákat tűztek mondandójukba, melyek Lennát egészen hidegen hagyták. A másfél órás találkozó alatt három kávét ivott meg feketén, mégis úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban el tudna aludni. Mikor mindent megbeszéltek már, az üzletfél még kiszaladt elintézni egy telefont, Lennát pedig a szobában hagyta. A nő unottan állt az ablaknál, András odasétált mellé, és a kilátást kezdte dicsérni. Lenna először a találkozó kezdete óta elmosolyodott, és megjegyezte, hogy Jeffrey is a bore too, but you are beyond my expectations.⁶ András csak egy pillanatra jött zavarba, aztán feltette a kérdést: So, do you enjoy running?⁷

Ez három hónapja volt. Azóta András minden reggel korán kel, és futni megy. A Népligetben találkoznak Lennával. Néha véletlenül, de általában megtervezik. Jeffreyt Kínába szólították az üzleti ügyek, Lenna pedig megunta az utazgatást, és hajlandónak mutatkozott Magyarországon maradni néhány hétig, hónapig. Nem szoktak beszélgetni, csak futnak egymás mellett. András néha káromkodik, Lenna nevet rajta, és ennyi. Futás után leülnek egy padra, és megisznak vagy másfél liter vizet. Hétvégente előfordul, hogy kis pihenő után újra tesznek néhány kört. Általában csak bólintással búcsúznak, de Lenna néha megpróbálja kimondani András nevét, aztán megköszöni a futást. Általában undress-ként hangzik, néha undrász, de András szereti hallani. Össze sem hasonlítható Berni dühödt Bandiiiiiijával, a nagymama Bandikámjával. Tulajdonképpen csak akkor érzi szépnek a nevét, ha Lenna mondja ki. 

Most is reménykedik, hogy hallani fogja. Hátha ismét jó napja van. Mikor találkoznak a megszokott helyen, Lenna fintorog egyet, végül mosollyá rendezi megránduló ajkait, és szó nélkül nekiiramodik. András követi, de párszáz méter után úgy érzi, nem bírja tovább. Szédül, izzad, görcsös köhögés tör rá, szerencsére a közelben éppen van egy pad, lerogy rá, minden testrésze hullámzik, ha lenne valami a gyomrában, azt minden bizonnyal kihányta volna már. Lenna visszafordul, mikor feltűnik neki, hogy nem hallja a jellegzetes szuszogást a háta mögött. Kényelmesen sétál oda a padhoz, a hangjában mégis aggodalom bujkál, mikor megkérdezi Andrástól, jól van-e. András bólogat, aztán megpaskolja maga mellett a padot. Lenna leül. Isznak, és hallgatják a madárcsicsergést. András sokáig zihál, Lenna megpróbálja viccekkel szórakoztatni. Feláll, és eljátssza az anyját, hogy hogy beszélt vele, mikor dühös volt. Aztán az öccsét, aki hiperaktív volt. András nagyon jól szórakozik, most már a nevetéstől nem kap levegőt. Megkérdezi Lennát, hogy hol van most az anyja, és az öccse. Both dead8, válaszol Lenna tárgyilagosan. András feltápászkodik, és hirtelen ötlettől vezérelve végigsimít Lenna fenekén. Lenna nem mozdul, de az arca visszamerevedik olyanná, amilyen azon az első reggelen volt, a tárgyalóteremben. András szabadkozni kezd, aztán összezavarodik, mindenféléről beszél. Jeffreyt is felhozza, hogy milyen undorító alak. Hogy Lenna többet érdemel. Lenna azonban hátrál két lépést.

- I see no difference between you and him⁹ - mondja érzelemmentesen.

- But I love you! I am gentle!¹⁰

- Mum had a wise saw: gentleman is just a wild animal with patience. Thanks for the run.¹¹

Harminc perccel később András már a konyhában ül, otthon. Dühös, csalódott, és kövér. Három hónapja először érzi magát kövérnek. Gépiesen keni a zsíros kenyereket, egyiket a másik után. Nem is érzi az ízét. Azonos önmagával, és ez megnyugtatja, majd kétségbe ejti. Vajon amikor futott, akkor is önazonosnak érezte magát? Képtelen visszaemlékezni rá, pedig két óra sem telt el a legutóbbi alkalom óta. Azt hiszi, boldog volt a Népligetben Lennával. Többnyire. De biztosan nem volt önmaga. Ő egy erős férfi, mondogatja magának. Lenna pedig egy önérzetes nő. Nem férnek össze. És mi még ő? Hát zsír, temérdek zsír. Hagymát karikáz, megkönnyezi. Arra jut, hogy sokkal kevésbé veszélyes magát táplálnia, mint a vágyait.

1: Milyen undorító!

2: Elnézést a késésért. A lift nem működik, és a lépcsőzés elég nagy kihívást jelentett. Tudják, az elhízás örökletes jellegzetesség a családban.

3: Azt hiszem inkább a mozgáshiány a jellegzetes a családjában.

4: Mondj valamit magyarul, Len!

5: A „Lenna” elég rövid így is.

6: Jeffrey is egy unalmas alak, de maga felülmúlta az elvárásaimat.

7: Szóval, szeret futni?

8: Halottak.

9: Nem látok különbséget maguk között.

10: De én szeretem! Udvarias vagyok!

11: Anyának volt egy bölcs mondása: az úriember is csak egy türelmes vadállat. Kösz a futást.

A zsíros kenyér receptjével azt hiszem senkinek sem fog meggyűlni a baja, azért akit érdekel, hogy milyen a tökéletes zsíros kenyér, megnézheti itt.

Vakarcs

A magányra pompásan be lehet rendezkedni. Ezt anyám mondta, amikor legutóbb rám csapta a telefont. Nem tudom, miről beszélt. Még az egyetem alatt is otthon laktam, a lányok szép sorban férjhez mentek, én maradtam egyedül otthon. Vakarcsnak becéztek, utáltam. A legidősebb nővérem aneszteziológus lett, látod, meg tudta csinálni a gyerek mellett is, a fiatalabb védőügyvéd, és látod, ikreket szült mégis. A legfiatalabb egyszerű bróker, gyereke ugyan még nincs, de ő is férjhez ment, csak én nem, én Isten verése, ahogy nagyapám hívott. Szóval június óta rendezkedek be pompásan a magányra. Kölyök koromban szerettem az iskolát. Olyannyira szerettem, hogy első osztályban eldöntöttem, hogy tanítani akarok, és hősiesen ellenálltam, mikor próbáltak lebeszélni. Alig akadt valaki, akinek nem tetszett a dolog leszámítva a család egészét, az én akkori tanáraimat, és a barátaimat… Nagyika csendesen örült, aztán nagyapám rárivallt, oszt azzal mire mentünk hogy te is ott bohóckodtál a kölykök előtt, de nagyika hitt az oktatás misztériumában, és ő talán még bennem is egy kicsit. Csak az én diplomaosztómon nem volt nagy buli, sőt, amikor anyámékat kérdezték, hol végeztem, ó, ő csak tanár, de a legnagyobbik, na, ő orvos, a múltkor is mesélte, volt az az esete… Szóval most a tükör előtt állok. Azt hiszem, lehetne rosszabb, de nem vagyok benne biztos. Ha lenne legjobb barátnőm, most felhívhatnám, hogy inkább nézzek ki úgy az első napomon, mint egy múlt századi vidéki tanítónő, vagy mint egy normális ember… Nem bírok reggelizni, aggódom. Ha becsukom a szemem a szokásos brainstorming indul be: falevél, narancssárga, papír illat, táblafilc, krétapor, fapadló, satöbbi. Összefonom a hajam, de nem tudom, kibontom, feltekerem, felcsatolom, úgy hagyom, kerülnöm kellene a feltűnést, igazából az volna ennek a leghatásosabb módja, ha be se mennék, nézem a tükörképem, anyámat látom, minimálisan sminkelek. A gyerekek kegyetlenek, tudom, mert mi is azok voltunk anno, miért tűnik ilyen távolinak? A többiek már mindenre felkészítettek, de szorongok. Mély levegő mielőtt a terembe lépnék, igyekszem a lehető legmagabiztosabbnak tűnni. Kicsit jó, hogy rám figyelnek. Kérem a kiscetliket a nevekkel, és őszintén remélem, hogy sikerül megjegyeznem, persze, becenév is lehet, tökmindegy, ahogy akarod, hogy hívjalak. Az egyetemi másfél órákhoz képest gyorsan reppennek a negyvenöt percek, nem rossz, de nem otthonos, az iroda nagy, és mindenki bent ül, és mindenki panaszkodik, hogy mennyire unja. Sikeresen túlélem az első napot, és az első gondolatom amikor kilépek, hogy éhen pusztulok, szégyellek enni mások előtt, ez ilyen komplexus szokta mondani az aneszteziológus nővérem pszichiáter férje, biztos az, szoktam erre válaszolni én, aki nem értek hozzá. Nagyika telefonál nekem, hogy nála lebzsel a banda egy része, csatlakozhatnék, ha van kedvem. Van kedvem, mert még nem tudtam a magányra berendezkedni. Az ügyvéd nővérem diszkréten félrehív amikor megérkezem, és félig szégyenkezve hadarja, hogy nem igazán megy az egyiknek ez a  nyelvtan dolog, hálás lenne, ha. Elvigyorodok. Megérkeznek aneszteziológusék is, így vagyunk tízen az apró házban, Nagyika telepakolja az asztalt mindenfélével, legalább háromféle húst készít mindig, nem ritka, hogy nála eszik a család, az ikrek válogatnak, még csak harmadikosok, aneszteziológusék kicsije még csak négy múlt. Nagyika behoz valami olyasmit, amit emlékeim szerint gyerekkoromban készített utoljára, kis lapos lepényféle, lecsóval, a lecsót még a kertből mentett paprikákból, paradicsomokból főzte, mindenki lecsap rá, a húsok nem fogynak. Még a kicsik is eszegetnek belőle, gyanítom, már mindenki unja a hústhússal, Nagyika arcán huncut vigyor, ezt a bróker nővérem örökölte, imádnivaló, mint egy kisgyerek. Mellettem  ül, és látom, hogy dagad a büszkeségtől. Tuti, hogy valamire készül. Majd mesélek neki az iskoláról, de most uralja a társalgást a pszichiáter. Őszintén szólva fogalmam sincs, miről beszél. A jogász nővérem ráun. Nagyika, mi ez a lepény? Emlékszem kiskorunkban csináltál ilyet, olyan finom. Nagyika még jobban kihúzza magát, büszkén felém néz. Hát vakarcs. Mint ez, ni. 

A mi családunkban is emlegették ezt a vakarcs nevű kenyérféleséget, azt hiszem vakaró néven. De ezernevű, bodag, cigánykenyér, stb. Egyszerű elkészíteni:
- 40 deka liszt

- 1 tk só

- 2,5 dl víz (lehet némi tej)

- 2 dkg disznózsír

- 1 kk szódabikarbóna

Ezeket összegyúrjuk, a platnyin (felénk így mondják) megsütjük (ennek hiányában egyéb lapos felületen, vagy serpenyőben esetleg), és kész is.

A lecsó sem túl komplikált:
szalonnát pirítunk, a zsírjába karikázzuk a hagymát, paprikát, puhára főzzük, a végén paradicsomot teszünk bele, sózzuk, összefőzzük. Apukám így főzi, de rengeteg variációja létezik, egyik említésre méltó a francia verzió, a rataouille, amiben padlizsán és cukkini is van.