kilencedik

Csak csendesen tanakszik azon, hogy vajon véletlen-e a végre és a vége egymásra rímelése, nem foglalkozik azzal, hogy különben sejti, hogy a nyelvben nem működik a véletlen kategóriája, mindenesetre ez egy végrevége értekezlet, már csak a vizsgáztatások, a maradék felgyűlt munka továbbgörgetése a strandszagú nyárban, a csendben kutatgatás a teazöld irodában, de minden hallgatómentesen és kontrollmentesen, már ha… Az új főnököt kvázi mindenki utálja, így kellemetlen a közös munka, ámde kellemesebb elcsendesedve tűrni a szarságokat, nem érdemes pattogni, hol van már az az időszak, amikor ő szembeszállt volna A Hatalommal, ő régen olyan volt, olyan amazonos, maradt belőle mára is, csak fáradt, csak arra nincs ereje, hogy don quijote-féle harcokat vívjon, inkább csendben ül megint a sarokba kucorodva, és várja a végrevége végét. A barom mindig ilyen rohadványosan sokat beszél, szereti hallani a hangját, ő utálja hallani a hangját, tulajdonképpen ez sokkal nehezebb, mint amire számított, valahol dilemma, el kellene mennie arra a vacsorára, de közben inkább kitalálna valamit, talán inkább hazamehetne, talán. Nem tudja, van-e valami, amit jobban gyűlöl annál, mint ha valaki gyengének látja, inkább elmegy vacsorázni, úgyis mindenki megy, ott aránylag biztonságban lehet a baromtól, majd igyekszik félrehúzódni, és csendesen vigyorogni magában, mint aki jól van, alulöltözött, mint látja, de már így is túlteljesített, a lányok, a többi lány, olyan fiatalok, olyan csinosak, olyan magabiztosak, és annyira, de annyira idegenek. Amikor elhangzik az utolsó utáni mondat végén a pont, akkor felpattan, és elhúzza a csíkot, amilyen gyorsan csak tudja, még kell egy kis pihenő, egy kis magány, a színészek is készülődnek, neki nincs sminkese, fodrásza éppen, de azért felrak egy maszkot, olyan irreálisan látja magát, talán szürreálisan is, a tükör is idegen, olyan szétfolyós az idő, mint dalínál, ül az egyszem fotelben a szék helyett, és bambul a semmibe, komolyan elgondolkodik azon, de elhessegeti, aztán megint felmerül, megint rövidre zárja, olyan nincs, az nem lehet, kibírja, sokat kibírt eddig is. Nem tudja, de nyugtalan, de nem a vacsora miatt, csak nyugtalan, izegmozog, vizet tölt magának, imádja azt a bögrét, nézegeti, mindig nézegeti, mindig nosztalgiával nézegeti, és amikor a barom feltépi az ajtót egyetlen határozott mozdulattal önti magára, és két másodperc alatt tudatosul benne, hogy sajnos még mindig nem lett jobb ember, és nem múlt el aziránti vágya, hogy újra behúzzon neki egyet. Szinte várja a gusztustalan poénkodást ééés érkezik, kezdve a forró levegőre való célozgatástól a vizespóló intézményének emlegetéséig, fogja a fejét, tudja, hogy jobb, ha nem szól, de ANNYIRA DE ANNYIRA UTÁLJA. Végül biztosítja a barmot arról, hogy elmegy a vacsorára, és igyekszik utalni rá, hogy örülne, hogyha távozna, ugyanis így már nem ártana hazamenni átöltözni,és akkor baromi gyorsan el kell indulnia, a barom ezzel megelégszik és vigyorogva kisétál, ő meg összerámolja a cuccait, és hazarohan, átvesz egy még semmilyenebb felsőt, sose volt még azon a helyen, nem tudja, mennyire elegáns, gyanítja, hogy csak mérsékelten, utálja, amikor sültszagú lesz a ruhája, a haja, de amúgy régen evett már nem otthon, még várná is egy kicsit, ha nem így kellene, ha nem lenne kötelező. Kicsit korábban érkezik és kicsit beszélget a többiekkel, és annyira nem is rossz, annyira nem is idegen, elkezd valahogy jó lenni, olyan, mint kábé tíz éve volt, a közös ellenség mindig összehozza a közösséget, lám csak, van ebben is kellemes, de túl hamar érkezik meg a barom, és akkor elcsendesednek, akkor már csak ő hallatja a hangját, bevonulnak, nincsenek túl sokan, nincsenek kevesen sem, ő beül két kolléga közé, bebiztosítja magát, de ez nem akadályozza meg a barmot abban, hogy szembeüljön, igazából már csak nevet rajta, és próbálja befogadni az irdatlan mennyiségű egoizmust. Még akkor sem kapja fel különösebben a vizet, amikor a barom biztosítja arról, hogy ő azért iszik ananászlevet, mert az afrodiziákum, és érdeklődik, hogy ugye ismeri a szó etimológiáját, pedig ezt már mindenféle tiszta gyűlölet nélkül durva tolakodásnak érzi, elkerekedik a mellette ülő lányok szeme is, ő hűvös marad és hárít, amíg nem hozzák a kaját a jobbján ülő lány felajánlja, hogy menjenek ki cigizni, ő kapva kap az alkalmon, kimennek, végre levegő, hálálkodik a lánynak, a lány nevet, ő mondja, hogy amúgy nem dohányzik, a lány mondja, hogy tudja, és ő se, csak ki akarta menekíteni. Meglepődik, majd még jobban meglepődik, mikor a lány olyan természetességgel kezd mesélgetni, mintha tényleg jó barátnők lennének, diszkréten kérdezi meg, hogy hogy bírja a barmot, és olyan őszinte csodálatot lát a szemében, hogy már-már gyanakszik, de nem tart sokáig a diskurzus, visszamennek, kicsit éhes, kicsit nyűgös, de az a legnagyobb baj, hogy csak nem szűnik az a feszültség, az a reggel óta tartó. Kihozzák a tálakat, a jobbján a lány megelőzi a katasztrófát, és jó hangosan kijelenti, hogy majd ők osztoznak azon a tálon, kétszemélyes, a barom felveti, hogy egyszerűbb lenne, hogyha a szemben ülők kapjanak egy tálat, de nem, ezt már nem engedi el, szívből hálás annak a lánynak, tulajdonképpen nem is érti, hogy eddig hol volt, hogy nem vette észre. A tál túl bő, ez abban a pillanatban látszik, amikor a pincérnő lerakja eléjük, de kicsit megjön hozzá a kedve, a lánnyal a cigimentes cigiszünet alatt kétségkívül megkötöttek valamiféle szövetséget, így azért jobb, bár nincs lehetőség most nagy közeledésre, a felszínen mozognak, de kellemes ez, jól van így. Állítólag a közös evés segít kialakítani a szeretetköteléket, amúgy nem mintha nem szégyellne így enni, ez valahol intim, valahol nem nagyközönség elé való, neki vannak ilyen komplexusai, minden falat határátlépés, idegesíti, hogy a barom figyeli, először csak néhány szál krumplit szed, meg valami különös rántott dolgot, ez a rántott dolgok veszélye, ha nem gomba, vagy karfiol, akkor nehéz felismerni, de pont emiatt érdekesek is, mondjuk ezt karfiolnak saccolta, de kettévágva zöld, igen, így működik az egész élete nagyjából, kicsit megmosolyogja, de olyan jó, kicsit oldódik, a következő ellopott tízpercben elmeséli a lánynak azt a múltkorit, amikor a húgától az utcára kilépve belefutott a baromba, aki valahogy véletlenül éppen arra járt, olyan tehetségesen teszi tönkre a napjait, a lány érti,látszik, hogy érti, valamennyire át is érzi, aztán visszamennek a desszerthez, masszívan reménykedik, hogy a barom nem osztja meg a fagylalttal kapcsolatos asszociációit, de megosztja, és ez a pillanat az a pillanat, amikor tényleg betelik a pohár, de csak félhangosan taplózza le, de tulajdonképpen jó este volt, talán visszatalál a többiekhez, talán egy kicsit ha jobban nyitna, talán  még nem vesztek el ezek a barátságok, valaki más veszett el, valahogy máshogy veszett el, de ezt már csak akkor tudja meg, amikor hazaér, és fehérebbre sápad, mint a klimt-lányok a leptop háttérképén…

A bőségtál mindig nyerő étel, az a legjobb, amikor osztozni kell a finomságokon. Otthon is működőképes, ha vendégek jönnek, de étteremben is abszolút nyerő, én csak Debrecen környékieket ismerek, nálam Ők készítik a nyerő tálat, isteni, és tényleg nagyon bő. Házilag utoljára húsvétkor készítettünk, annak a legkellemesebb tanulsága az volt,hogy a rántott hús nagyon finom hidegen is, hogyha erősebben fűszerezzük a bundáját (borssal, sóval, vegetával) :-)

A fagylalt ideje is itt van, évről évre egyre több ízesítésűt ehetünk, hogyha kész finomságra vágyunk, de magunk is készíthetünk jeges desszerteket. Érdemes böngészni a 11 édesen frissitő sorbet és granita receptjét, és otthon is kísérletezni ilyesféle frissítőkkel. 

Macaronok

Egyszer jártunk Pesten, akkor is minek? Emlékszem a csupa-rohanás napra, hogy ha már ott vagyunk, nézzünk meg mindent, persze céltalan kószálásról szó sem lehetett, percre betáblázva loholtuk végig a várost, a Kölyök persze az első két hősiesen végiggyalogolt óra után feladta, és legörbülő szájjal bámult rám. Aztán jött a nyakamba, mint rendesen. Nem panaszkodom, aranyos kis görcs a maga hatalmas zöld szemeivel, meg a szőke fürtjeivel, nemsokára hétéves lesz, és irtó büszke erre. Dögmeleg nyári nap volt, Nagyapa vezette a csapatot, Nagyi meg dirigált, a Kölyök nem értette az egészet, csak megnézte, amire felhívták a figyelmét. Csendes gyerek, de azért okos. Én sem voltam lenyűgözve, már indulás előtt sem, tudom, hogy szánalmas, de Anya halálán kattogok folyton, nem tudom, mennyi idő kell még, hogy ne legyen ennyire fájó a hiánya, de már saját magamat is idegesítem. Én is csendes vagyok mostanában, Nagyi folyton korhol emiatt, de ha semmi mást nem tudnék, csak bőgni, akkor asszem jobb a csend. Már a vége felé járt a nap, tán még egy legutolsó múzeumba, templomba,múzeumtemplomba akartak még ellátogatni Nagyapáék, amikor beütött a katasztrófa. A Kölyök felüvöltött a nyakamban, mert meglátott egy cukrászdát. Bíztam benne, hogy ez nem következik be, sajnos tisztában voltam az anyagi korlátainkkal, de nem akarok álszent lenni, én is baromi éhes voltam, reggelire csak egy-egy almát ettünk, ebédre otthonról hozott zsíros kenyeret, és nem is tudom, mikor ettünk utoljára cukrászsüteményt, de inkább nem is próbálom felidézni, mert az biztos, hogy még anya is ott volt. Lekönyörögte magát a nyakamból, és megbabonázva bámult be az ajtón. Nagyapa persze kapva kapott az alkalmon, és elejtette azt a borzasztóan humorosnak szánt közlést, hogy itt régen ő volt a főnök. A Kölyök szemei kikerekedtek, és megeredt a szava, nekem már zúgott a fejem a nagypapa, kérlek, nagyon légyszi menjünk be, csak egy sütit vegyél, mutasd meg, légyszi, nagyapától… Nagyi arca lefagyott, és kiült rá a hamisítatlan te idióta kifejezés. Felajánlottam, hogy majd én beviszem, veszek neki egy süteményt, abba egyikünk se hal bele, de neki meglesz a boldogsága. Bent minden francia: a zene, a színek, az illatok, és szerintem a kiszolgálólány is, franciafehér, franciább nem is lehetne már ez a hely. Végignézek a süteményeken, a tortaszeletektől kezdve a kis kerek süteményekig minden nagyon gusztusos, én se tudnék egyszerűen választani. Végül egy rózsaszín süteményt választ, kifizetem, és szégyellem, hogy nem kérünk mást. Kint Nagyi felnyársal a tekintetével, és odasziszegi, hogy elvertem a fél nyugdíját ilyen lószarra. Még jobban szégyellem, és szégyellem azt is, hogy a franciafehér kiszolgálólány látja-hallja az egész jelenetet. Hazafelé csendben ülök a vonaton, Nagyapa rizsázik egész úton, mesél a cukrászmúltjáról, jó hallgatni, a Kölyök teljesen le van nyűgözve, Nagyi tüntetően bámul ki az ablakon. Na, azóta a Kölyök macaron, clafutis, tarte tatin, croissant bűvöletben él, és követeli tőlem, hogy olvassak fel neki recepteket minden este, mese helyett. Nagyapa lett a példaképe. Születésnapjára egy kötényt kért, amit Nagyi varrt meg Nagyapa régi munkásruhájából. Senkinek nincs szíve letörni a lelkesedését. Franciául akar tanulni, de nehéz elhitetni vele, hogy még én sem tudok franciául… Egy kicsit én is akarok franciául tanulni. Egy kicsit engem is elkezdett érdekelni ez az egész, de szégyellem ezt is. Jó neki, hogy ő még kicsi, bár az oviban nem értik, ott a lányok szoktak sütnifőzni, a fiúk meg mit tudom én, de meggyőztem, hogy tökmindegy, amíg ő jól érzi magát így, és ezt kivételesen komolyan is gondoltam, néha eljátszom a gondolattal, hogy híres cukrász lesz, ha felnő, én meg… Hát én meg talán leérettségizek. Kitalálta, hogy Nagyapa születésnapjára süt igazi francia macaront, de én majd segítek neki. Nagyi utálná az ötletet, a macaron gyakorlatilag habcsók, sok cukor kell bele, meg mandula, ami szerinte haszontalan luxus, de Nagyapának évente egyszer van szülinapja, szerdai nap, otthon maradok a Kölyökkel, a suli megvár, fontosabb ez most nekünk. A Kölyök kérdi, hogy rózsaszín lesz-e, mondom, hogy nem, de ételfestéket szerezni nem tudok, meggylevet önthetünk bele, akkor majd rózsaszín lesz. Édes Istenem, annyira béna vagyok, nekem ez ismeretlen terep, a Kölyök is otthonosabban mozog, mint én, nézegetem a receptet, a gimiben nyomtattam ki, a Kölyök olyan izgatott, és boldog, és felnéz rám a kis szaros, nem vallom be, hogy én nem örököltem a Nagyapa nemlétező cukrászgénjeit. Borzasztóan sok kínszenvedéssel és irreálisan sok órával később betoljuk a sütőbe az édességet. Szerintem nem elég sűrű, szerintem ez macaronlepény lesz legfeljebb, és tuti, hogy a meggylé nem kellett volna bele, de a Kölyök ugrál a sütő előtt, annyira boldog, hogy ő süt. Nagyon amorfok, nagyon csúnyák, nagyon cukrosak, de elkészültek, már csak meg kell tölteni őket. Nagyi kivégez, ha elhasználom a lekvárját, de ez így nem megfelelő gasztroajándék (ezt egy blogon olvastam, elég menő dolog, a kicsinek is megtanítottam ezt a szót, imádja), úgyhogy vállaljuk a kockázatot, és a nyeszlett kis korongokat megkenjük eperlekvárral. Azért is ennyire nyomingerek, mert zacskóból nyomkodtuk őket, és félmenetben kiszakadt, utána már csak kanállal halmoztuk… Végül megalkotunk öt és fél macaront. Büszkék vagyunk rá mind a ketten, nézegetjük, szimatoljuk. Hát, nem tudom. Hagytuk mi állni, meg minden, de valahogy nem az igazi. A Kölyök szerint gyönyörűek. Várunk. Melegítek ebédet, paprikás krumpli még tegnapelőttről. A Kölyök lelkesen mesél a terveiről: megtanul főzni és sütni, megtanul franciául, kimegy Párizsba, saját étterme lesz, saját cukrászdája, de engem is visz, mert én vagyok az egyetlen, és ezzel együtt legkedvesebb családja. Délután négy körül fut be Nagyi és Nagyapa. Amikor Nagyi meglát minket, kikel magából, és afféléket üvölt, hogy mit képzelünk magunkról, pláne én, hogy nem járunk iskolába/óvodába, síkhülyék maradunk egész életünkre, soha nem visszük semmire, meg amúgy is, mi ez a bűz a lakásban… Nagyapa csitítja. Elmagyarázom az esetet. Nagyi tovább ordibál, a Kölyök a sírás szélén áll, Nagyapa kiáll mellettünk, elküldi Nagyit melegebb éghajlatra, jó, igazából csak beküldi a szobába. A Kölyköt az ölébe ülteti, próbálja vidítgatni, megköszöni a süteményt, de nem eszik belőle. Vacsora után sem kóstol bele, Nagyi ezt is lószarnak titulálja, mint a bolt macaront, minket meg taplónak titulál. Ülünk a sötét szobában, a Kölyök szipog. Nagyapa ágya mellett egy tányéron ott csücsül mind az öt és fél félig rózsaszín, túlédes, túl folyós macaron. Én is bőgni tudnék…

A történet folytatása (ráfoghatjuk) vidámabb. Nagyapa halála után a szekrényében egy dobozban megtaláltam kettőt a macaronokból. Sose árulta el, hogy cukorbeteg, nekünk meg akkoriban nemigen tűnt ez fel. A Kölyök megtanult sütni, olyannyira megtanult, hogy – bár saját üzletet nem sikerült még nyitnia – a város egyik legjobb cukrászdájában dolgozik. 

En ce qui me concerne: francia magánórákat tartok olyan elveszett kis álmodzóknak, amilyen én is voltam anno. 

Francia desszertek

Francia macaron

A cukrászda

Költözés

Mindenütt dobozok. A lakás irtó kicsi, nos, még annál is kisebb, mint ahogy gondolta, pláne így, a bútorokkal. Mozdulni is alig lehet.

- Nem fognak elférni a könyvek – csóválja a fejét Márton is. – A mappákat a dolgozószobába vidd majd!

- Marcica – nevet fel Juli –, csak egy szobánk van.

Márton arca egy pillanatra elkomorul, aztán újra mosolyog, azt mondja, ezentúl az irodájában hagyja a munkát. Juli polcot akar szerelni. Ilyen későn?  Márton a konyhába megy, hogy főzzön egy teát. Persze semmit nem talál. Juli közben elkezd kipakolni.
- Irtó hülye időpontot választottunk ám, ugye tudod? – kiabál ki a konyhába Mártonnak.
- Ne haragudj, semmit nem volt időm átgondolni. Csak este értek rá Tomiék kocsival. Nekem már…
- Tudom, tudom. Nehogy félreérts. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített. Kocsi nélkül sokkal nehezebb lett volna megoldani.
- Szerettem, olyan kényelmes volt.
- Majd lesz másik. Kicsit összeszedjük magunkat, és vehetsz egy másikat. Megígérem – mondta Juli olyan hangon, ahogy az édesanyák suttogják a lázas gyerekek fülébe: minden rendben lesz.

A hetek gyorsan teltek, a konyha egyik sarka makacsul penészedni kezdett, Márton rendszeresen elkésett az előadásokról, konzultációkról, és Juli is folytonos rohanásban volt. A disszertáció sehogy sem akart összeállni, a lakás velük együtt szaladt, Márton pedig nem bírta megállni, hogy haza ne vigye a munkát: az ágyneműtartóban hevertek a tanulmányok, hallgatói dolgozatok, elbírálandó pályázatok anyagai. Szóval, nem lett rendben minden.
Még mindig voltak kipakolatlan dobozok, de a polcok már roskadásig tele voltak. Márton nem volt hajlandó semmitől megválni, Julinak már nem maradt mit feláldoznia. Közös képükön kívül minden fotót eltett már, és még az ékszeres dobozát is a fürdőszobaszekrényben tárolta, hogy legyen hely Márton okleveleinek, az ajándékoknak, amiket a lányától kapott, és annak a hat órának, amelyeket a dédapjától örökölt. Egyik sem járt már, de érinthetetlen emlékek voltak, néhány a sok közül. Juli leszorult a polcokról, a szekrényekbe vonult.

Azok is szűkösnek bizonyultak. Márton szükségesnek tartotta, hogy a lánya néhány ruhája náluk legyen, ha épp ott töltené a hétvégét. És persze pár játék is. Juli már a vállfás ruháit is összehajtogatta, és reggelente vasalta őket. Korán kelt, kávét főzött, ha ott aludt a kislány, akkor neki kakaót. A mackós bögréjébe töltötte. És reggelit készített, az Esztike részére fenntartott tálcára tette a katicapöttyös tányért, a mesefigurás szalvétát és a cicafejben végződő evőeszközöket. Ha Esztike ott aludt, ő a kanapéra költözött. Gyakran fél éjszaka nézte, azaz inkább látni vélte az ágyon a két foltot: apát és lányát. Nehezen jött a szemére álom.

Esztike anyja sokat utazott, így Esztike majdnem minden hétvégét velük töltött. A névnapjára azt kérte, hadd rajzolhasson a falra valamit. Azt mondta, hogy otthon is szabad, a szobájában. Márton Julira nézett, várta a szokásos megadó pillantást. Megkapta ismét, aztán újra és újra és újra. Vettek egy hörcsögöt, mert Esztike nagyon szeretett volna, de az anyja allergiás a szőrre. Ahányszor valamire rábólintott, Juli mindig kapott egy puszit Mártontól a szája jobb sarkára. Szinte égett a szája széle, mikor ezredjére is elkapta Márton jól begyakorolt kiskutyatekintetét.

Márton szülinapján Esztike épp kirándulni ment az osztállyal. Juli hamarabb eljött az egyetemről, egy jó nevű boltban gyönyörű bőrtáskát vett neki, a régit még a feleségétől kapta, de a fülét alig tartotta valami, kopott és megviselt darab volt. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, a szíve hevesen vert izgatottságában és örömében: végre kettesben Mártonnal! A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, csak be kellett löknie. És meglátta. Tekintete idegesen ugrált a polcokról Mártonra, Mártonról a volt feleségre, aztán vissza a falra, a szamárra, amit Esztike az ő és Márton közös képe alá rajzolt. Újra Márton. A nő keze. Bizseregni kezdett a szája széle. Még mindig nem vették észre. Igencsak el voltak foglalva egymással. Az asztalon ebéd maradékai, valami hús meg köret. Ezek még ettek is előtte. Juli mellett a könyvespolc lapult a falhoz feszesen és részvéttelenül. Rajta az órák. Az egyiket – nem gondolkodott a választáson – megragadta, és a szemközti falhoz vágta. A volt feleség felsikított, a hörcsög riadt, sípoló hangot hallatott, Márton pedig elkerekedett szemekkel nézett az óra után. Egy pillanatra teljes csend lett. Aztán tik-tak, tik-tak, tik-tak…

Márton volt felesége egy közeli étteremből hozatta közös kedvencüket, a baconbe göngyölt gombás csirkemellet, sült krumplival. Otthon is elkészíthette volna, de biztosra akart menni. Egyébként művészettörténészként dolgozik, ha kívülről szemléli, biztosan komikusnak tartotta volna Esztike rajzát a falon, ebben a kontextusban.