Buborék

Mikor beköltöztünk az  új lakásba, vajmi keveset törődtünk a szomszédokkal. Aztán kiderült, hogy nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Három nyomasztó és huzatos emelet, mindenki ismer mindenkit. Túl barátságos nyugdíjasok, és túl barátságtalan családok.

Előbbiek csak idegesítőek. A tekintetük. Ahogy figyelik a szatyrodat. Belepillantanak a szemeteszsákodba. A kérdéseik. Ahogy megállnak az ajtód előtt, és félhangosan beszélgetnek rólad. Mikor bekopogtatnak egy mondvacsinált indokkal, és nem értik, miért nem invitálod beljebb őket. Katika néni, aki kérdés nélkül letegez, hiába vagy huszonkilenc éves.

A családok viszont jóval keményebb diók. Az ajtón sietve lépnek ki, hogy gyorsan bezárhassák maguk mögött. Soványak és sápadtak. Az Anyák szünet nélkül cigiznek. Az Apák szinte soha nincsenek otthon. El sem lehet képzelni, hogy férnek el annyian ezekben a két embernek is szűkös lakásokban. Az ember nem tud nem erre gondolni, mikor félszegen köszön az Anyáknak. Az Anyák mindig otthon vannak. Boltba se láthatod kimenni őket. Csak a folyosóra, cigizni. A Legkisebbel a karjukban. A Legkisebb félszeg, szép arcú kis lény. Nyugodtnak és ártatlannak tűnik, de az Anyák folyton rángatják és ordibálnak vele. Ne menj oda a korláthoz, te idióta! Nem bírod ki hugyozás nélkül fél percig? Az embernek nincs egy szabad pillanata. Újra és újra visszatérnek a sorok, az Anyák hintáznak a talpukon előre-hátra, ringatják magukat. Felém villan a szemük. N. azt mondja, húzzam el a függönyt.

Van ebben a helyben valami hátborzongató. Persze ez nézőpont kérdése. A lakásban minden átlagos, átlagosan pocsék nyílászárók, kopott és nyöszörgő parketta. Átlagos veszekedések, elmosogatásra váró tányérok, odakozmáló pörköltek. A tudat, hogy átmeneti az egész. A hétvégi ünnepélyes lakáskeresések a neten. Aztán havonta végignézni, ahogy elkelnek az álomlakások, és leolvadnak a forintok a bankkártyáról. Elmerülni az átmenetiségben. Élvezni és félni tőle egyszerre. Ha időnként mélyen megmártózom benne, az állandóság boldogító illúziója jár át. Ide Jehova Tanúi se járnak. Biztonságban vagyok.

Naponta változik a véleményem az ismerkedésről. Mikor becuccoltunk, még nagy tál süteménnyel készültem végigjárni az emeletet. Aztán a zöldesszürke arcok, a kiszűrődő káposzta-és vizeletszag elvette a kedvemet. Tudtam, hogy pocsékul állunk. Tudtam, hogy mi állunk a legjobban a lakók közül. A sütiket végül este együtt ettük meg, és megegyeztünk a lehető legnagyobb mértékű közöny fenntartásában. Mint a tapasztalt átutazók.

Mi vagyunk a tévé nélküli lakók. Bármilyen kis szobába tömörültek is be a családok, mindenhol van tévé. Mindent bejár a hangja, ha este kimegyek teregetni a folyosóra, beszélgetés helyett hírműsorok és akciófilmek különös elegye verődik vissza a falakról. Lehet, hogy a lakók beszéde is hallatszik néha, de képtelenség kiszűrni. Katika néni háromszor is megkérdezte, hogy mi a kedvenc műsorunk. Mikor azt mondtuk, hogy nincs tévénk, értetlen arcot vágott. Másnap egy tévészerelő névjegykártyáját találtuk a lábtörlőn. Olyan nem létezik, hogy nincs tévé. Hogy folyamatosan nincs. Ha elromlott, hát meg kell javítani. Tessék, kérem, csatlakozni az esti koncertekhez, olvastam ki Katika néni gondolatait a névjegykártya írógépelt sorai közül. De mi tartjuk magunkat, és egymásnak olvasunk fel esténként. Napról napra halkabban. Félünk, hogy a szomszéd meghallja.

A Legkisebbek mutatják a legnagyobb érdeklődést felénk. Mi is velük találkozunk legszívesebben a lakók közül. Sajnos ők mutatkoznak a legritkábban. Kedvencem, a kis szőke egyszer utána nyúlt a kabátom suhogó szélének. Az Anya olyan erővel rántotta el a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Azt mondtam, a lehető legőszintébb mosollyal, hogy semmi baj nem történt. Az Anya undorodva elnyomta a csikket, és berángatta a lakásba a még mindig mosolygó Legkisebbet.

Egy apró, kiteregetett ruhából jöttem rá a nevére: a rózsaszín pólón a Niki név állt. Az i betűkön apró szívecskék pont helyett. Megkerestem a naptárban. Odaírtam a szeptember tizedikei rubrikába, hogy Niki. Aztán visszalapoztam júniushoz, és betettem a húst a sütőbe. Aznap minden nagyon jól sikerült. A hús mennyei lett, N. előléptetés hírével tért haza.

Aztán teljesen elfelejtettem a dolgot. Szeptemberben jutott csak eszembe, mikor fordítottam a naptáron. Volt mit csinálnom aznap, a lakásban eluralkodott a káosz, N. pedig temetésre utazott el a hétvégére. Mégis leszaladtam a boltba. Fél óráig nézegettem a csokoládékat. A boltosnak már gyanússá váltam, körülöttem ténfergett, méregetett, köhécselt. Ez nem segített a választásban. Már-már feladtam, mikor a pénztárnál megláttam a buborékfújókat. Meglepően nagy volt a választék, a dobozok színét illetően, de itt már gyorsan döntöttem, felkaptam egy pirosat, és fizettem. A lépcsőházban szinte futottam felfelé, mintha adott idő alatt kéne teljesítenem egy feladatot.

Megálltam az ajtajuk előtt. Nappal volt és világos, de égett a villany. Toporogtam a lábtörlőn, de nem tudtam a következő lépést. Aztán meghallottam a nő hangját, kiküldte az egyik lányt a kint felejtett mobiljáért. És tényleg, ott volt a párkányon. Reménykedtem, hogy a Legkisebb jön ki. Ő volt. Alig nyitotta résnyire az ajtót, alig villant fel a mosolya, máris zavartan a kezébe nyomtam a telefont és a buborékfújót, elsuttogtam egy boldognévnapotot, aztán hátat fordítottam, és besiettem a lakásba.

Estig nem mozdultam ki. Takarítottam, és el-elmosolyodtam közben, mint a meglepetést rejtegető kisgyermek. Látni akartam Nikit és a buborékokat, de türtőztettem magam. Olyan nyugodt és boldog voltam, hogy délután elnyomott az álom. Csak este hat körül ébredtem, félhomályban. Odakintről szirénázó mentőautó zaja szűrődött be, és tévé helyett a lakók nyüzsgése, feszült, fojtott hangja. Köntöst vettem, és kimentem, hogy lássam, mi történt. Mindenki a korlátnál állt, és lefelé bámult, egyedül Katika néni és egy rendőr húzódtak hátrébb, közel az ajtónkhoz. Katika néni azt mondta, ő látta, ahogy ugrik. Nem is ugrott, kapaszkodott fölfelé! Ő ilyet még nem látott. Mintha léghajóba akart volna szállni. Mire egyet sikkanthatott volna, a kölyök már nem volt sehol. Szörnyű dolog. Hirtelen elhallgatott, és rám meredt. Vagyis csak azt hittem, hogy rám. A lábam elé mutatott, ott hevert a piros henger, körülötte apró tócsa. Az volt a kezében, az ni, az ott, az a piros, mutogatott Katika néni. Arrébb álltam. Alig lehetett rálátni az anyára. Az ajtó előtt ült, és ringatta magát. Pár pillanatig nézhettem csak, aztán Katika néni hangja magára vonta a figyelmemet. Maga látta a kis Vivient? Csak meresztgettem a szememet. Jaj, hát a kis szőkét, a kis apróságot, a hatos lakásból. A Legkisebbet.

A narrátor csokis-áfonyás linzerrel járta volna körbe a szintet, ha meg nem eszi végül azon az estén. Vivien imádta a csokit, talán azt kellett volna kapnia a névnapjára is - ami azonban december másodikán van. De ki az a Niki? Szerintetek? És a narrátor? Vajon ott maradt a házban N.-nel? Ti hogyan tálalnátok?

Merülés

Hogyhogy ő is egyedül? Ez volt a legelső gondolata a két asztallal arrébb ülő szőkés-vöröses hajú lánnyal kapcsolatban, rögtön a második pedig az, hogy mennyire régen nem látták egymást, meg persze hogy a lány semmit nem változott. Odamenjen? Ne menjen? Barátok voltak, vagy afféle, aztán valamin összekaptak, hogy is volt? Mindegy, rég volt, kábé húsz éve, már lehet ő is elfelejtette… Milyen ironikus, hogy épp most, épp itt, talán mégis odamegy. A lány tűnődve figyel kifelé az ablakon, semmit nem látni, csak az utcát, nincs hatalmas forgalom, inkább csak turisták sétálgatnak. Bizonytalanul áll meg az asztal mellett, csak félhangosan szól oda.

- Fédra… – a lány odakapja a fejét, de bizonytalanul néz a szemébe, biztos nem ismeri meg, nem lenne csoda. 

- Laura?

- Én vagyok… 

Néhány pillanatnyi csönd, abból a fajtából, amikor mintha minden megállna, úgy tűnt, mintha semmi sem mozdult volna néhány másodpercig a barátságos kis vendéglőben, halkabbnak hallatszott a kanálcsörgés, az emberek zsivaja is csendesebbnek tűnt. Aztán elmosolyodott.

- Jaj, ne haragudj, hogy nem ismertelek fel azonnal, nagyon rég találkoztunk, kicsit megváltoztál. 

Na igen, Fédra, a jóságos, aki sosem bántaná meg azzal, hogy mennyire szarul néz ki, pedig hát valljuk be… Az utóbbi hónapokban nagyon összetört, lefogyott, de igyekszik nem gondolni erre, elvégre nyár van, ez az egyetlen jó dolog, ami történt az évben. Kicsit ácsorog még az asztal mellett, aztán megkérdezi, hogy leülhet-e. Olyan bizarr, azonnal az étlapról kezdenek beszélgetni, ez biztonságos terep, jó hangolódás, nem tudnák onnan folytatni, ahol abbahagyták, mert fogalmuk sincs, pontosan hol is maradt abba. 

- A giroszt már irtóra unom. Az elmúlt három hónapban már minden formájában ettem, pitában, tálban, sajttal, fitnesz zsömlével, csípősen, giroszpizza, satöbbi. Pedig azt hittem, sosem unom meg. Igazából az egyik legcsábítóbb dolog itt. A szőlőpitét ajánlom, az mindenhol finom. 

Ebben a mederben folyik a beszélgetés, Laura figyel. Közelről már látni a változást, a néhány nevetőráncot, a kicsivel markánsabb vonásokat. A hajszín ugyanaz, sose látott ilyet a Fédráén kívül, talán erre mondják, hogy paradicsomszőke? Fogalma sincs, de valahogy egyszerre szőke és egyszerre vörös, kábé mint naplementében a búzamező, de ez a kép túl romantikus hozzá, na, a lényeg, hogy ez a hajszín hihetetlen, és hihetetlen, hogy még így negyven felé is ugyanolyan, mint régebben. Néhány perc válogatás után Fédra valami zöldséges levest kér, meg makrélás tésztát, desszertnek pedig marad a szőlőpiténél, biztos, ami biztos. Laura bizonytalan, ő még csak néhány napja érkezett, meg eleve mostanában ilyen semmilyen, kicsit zavarban is van, akar beszélni, de ügyetlen, mindig is ügyetlen volt ebben. Végül gyümölcslevest meg salátát kér, és azt a kalácsot, amiről nem nagyon tudja, hogy miféle is lehet. 

- Saláta? Tök jó neked, hogy ilyen fegyelmezetten tudsz enni, nekem még a mai napig sem megy, ahogy ez látszik is. Istenem… Nem is tudom, miért nem találkoztunk vagy húsz évig. Igazából sokat gondoltam rád, de á, tudod ez hogy van. Nem mintha annyira lefoglaltak volna a barátaim, nem túl sok van belőlük. Most egy fél évet itt töltök. Ezt bírom az egyetemi munkában a legjobban, hogy van egy csomó tök jó ösztöndíj, és nem csak hallgatóknak. Szóval ez nekem kutatómunka. Érted, kutatómunka, itt… De ez nem túl érdekes. Te mi járatban vagy? Családi nyaralás?

- Nekem is… kutatás. (Saját magát kutatja. Hamvába holt vállalkozás) Egyedül jöttem. Nem is tudtam, hogy Te végül ott maradtál az egyetemen. Ez nagyon jó, vagyis hát kicsit irigy vagyok miatta. Hát, én nem vittem túl sokra. Na, ez az, ami nem túl érdekes. Az egyetemen milyen? Vannak még ott a régiek közül? 

- Nehogy azt hidd, hogy olyan zseniális. Azt meg főleg ne gondold, hogy én olyan nagyon sokra vittem volna. Csak kutatok. Ennyi. Néha nagyon unom. De úgy emlékszem, Te is maradhattál volna. Sőt, úgy emlékszem, akartál is. Aztán végül mégsem. Miért?

- Már magam sem tudom.

Mindketten nevetnek. Fédra ragyog, Laura meg csodálja. Az ételt viszonylag gyorsan kihozzák, finom, és különleges is, Fédra imád enni, Laura is imádott valaha, de már csak turkál az ételben, sírás fojtogatja, de mosolyog, túl sok az étel, de úgy szeretné megenni, annyira jó lenne, de nem nagyon megy. Ez a találkozás teljesen irreális volt, de biztos oka van, biztos mindennek van valami oka, csak ne lenne olyan rohadt nehéz átlátni az ok-okozatot. Az ebéd után még egy kávényi időre maradnak, és megbeszélik, hogy összefutnak még, húszévnyi eseményt nem olyan egyszerű áttárgyalni. 

***

A szálloda olyan gyönyörű. A lehető legegyszerűbb, görögkék és fehér minden, de az ágynemű olyan illatos és puha, a kilátás olyan gyönyörű, Laura imádja, és az arcát a párnájába fúrva sír. Sajnos már emlékszik, nem mintha eddig nem emlékezett volna, de eddig nem gondolt rá, ők együtt indultak el az úton, legalább is a tudományos úton mindenképp, ők együtt kezdték a kutatást, ők voltak a legígéretesebb tehetségek az egész művészettörténet tanszéken, tényleg úgy volt, hogy maradnak mindketten. Aztán egy közös cikkük valamiért csak a Fédra nevével jelent meg, és itt megcsúszott az egész, valahogy emiatt nem tudott bejutni, vagy ilyesmi, húsz évig próbálta kitörölni a fejéből, ő annyira szerette volna, neki a képzőművészeti részéhez nem volt tehetsége, ő nem tudott az ecsetekkel, az anyagokkal, semmivel sem bánni, ő csak beszélni tudott ezekről. A tükörből egy nagyon fáradt és nagyon életunt nő néz vissza rá. Pedig olyan szép volt, neki nem volt paradicsomszőke haja, de legalább voltak tengerkék és csillogó szemei, most olyan fakó, olyan kopott. Az élet szar. 

A tenger is gyönyörű, mint a szálloda, bár már nem fürdőzik benne senki, hűvös lett az éjszaka. Mélykék az ég is, meg a víz is, szép a duplatükör, a part inkább sziklás-kavicsos, mint homokos, szúrja a meztelen talpát.

Pulóver. Aztán elindult másfelé, a büszkesége akadályozta meg abban, hogy máshol, vagy újra próbálkozzon. Nem nagyon kapkodtak érte ezzel a diplomával, megtanult ezt-azt, de valahogy sosem találta meg azt, amit szeretett volna csinálni.

Blúz. Amikor kislány volt, egyszer elvitték úszótanfolyamra. Bedobták a vízbe, azt hitte, megfullad, sehol semmi kapaszkodó, csak a saját súlya, amit képtelen volt a víz felszínére tornázni. Már szédült, rettegett a víz alatt, amikor végre kihúzták. Soha többet nem ment az uszoda közelébe.

Szoknya. Lehúzott húsz évet egy irodában, nem volt senkije, aki volt, már rég otthagyta, mindenki tovább lép, ő miért nem képes erre? Hol az a hiba, amit ennyi idő alatt nem tudott megoldani, mi ez a mocsár, amibe beleragadt? Miért nem rángatta ki senki? Miért nem hagyta senkinek, hogy kirángassa? Túl sok a miért pont én. Minden túl sok. A kórházban fekvés, a kezelés, a végtelen vérvételek, az új receptek, a folyamatos rosszullét. Mindent elszalasztott, amit elszalaszthatott, mindent elmulasztott, amit elmulaszthatott. A víz hideg, libabőrös lesz tőle. Úszni azóta se tud. Tudom, hogy szörnyű bűn, amit merészelek, de elmémnél hatalmasabb a szenvedély.  A tenger mélye szurokszínű. Egy kicsit fáj. Sós, és szúr. Aztán jó. A semmi jó. 

***

Laura szobája előtt egy szatyorban egy szelet becsomagolt szőlőpite, és egy levél. 

Kedves Laura,

örülök, hogy összefutottunk, még ha ilyen furcsán is történt. Őszintén mondtam, hogy nem értem, miért nem maradtál az egyetemen, én nagyon szerettem volna, ha együtt dolgozunk. Mindenesetre megemlítem mint lehetőség: most épp van egy üres hely, még mindig nem késő meggondolnod, szerintem mindenki örömmel látna. Végül is nagy előny a többi esetleges jelentkezővel szemben az, hogy Rólad tudjuk, hogy mennyire tehetséges vagy. Ha átgondoltad jelezd, és jelzem én is felfelé. :-)

Részemről nagyon örülnék,

f.

A napfelkelte itt is ugyanolyan, mint bárhol máshol, giccsesen gyönyörű. A szálloda még csendes, a vendégek bizonyára az előző éjszaka kimerültségét próbálják kiheverni. Mindenki nyugodt, mindenki lazít, elvégre nyár van. Az élet szar. 

Így nyáron én mindig nagyon kíváncsi leszek olyan ételekre, amiket még sosem ettem. Mindegy mifélék, csak legyenek mások, mint amilyeneket egész évben eszem. A görög konyhát nagyon szeretem, és tök jó, hogy viszonylag egyszerűen elkészíthető fogásaik vannak. 

A görög gyümölcsleves például tipikus gyorsan finomat étel, sok-sok idénygyümölccsel.

A görögsaláta szerintem klasszikus, akár grillhúsok mellé, akár magában is frissítő, egyszerű, és nagyon finom. 

A sütés nyáron a nagy melegben néha kínszenvedés, de kit érdekel, ha ilyen görög kalács lesz a vége? Még nem próbáltam ki, de a recept alapján isteni lehet, egy következő sütkérezés alkalmával mindenképp tesztelem. 

Amit Fédra evett: szőlőpite, ami mindig finom, makrélás tészta, azoknak, akik szeretik a tenger gyümölcseit, valamint egy finom leves a zöldségek kedvelőinek