Aperitif



Aperitif

Recepteket gyűjtögetünk. Füzetbe írjuk, cetlin kapjuk, receptkönyvből olvassuk, nagyszüleinktől tanuljuk őket. Főzünk, mert muszáj, főzünk, mert szeretjük, süteményt készítünk, szeletelünk, hámozunk, elsózunk. Gasztroajándékokat alkotunk, dagadunk a büszkeségtől, amikor megdicsérik a főztünket, vagy amikor elkérnek tőlünk egy-egy receptet. Olyasmi ez, mint az irodalom. Szövegeket gyúrunk, elnyújtjuk őket, néha túlfűszerezzük, ha jól sikerül büszkélkedünk, ha rosszul, (kicsit fájós szívvel) szemétbe dobjuk.

Szóval étel és irodalom: rokon műfaj. Hogy a kettő összjátékából mi sül ki, azt még mi sem tudjuk. Igyekszünk folyamatosan új ízeket írni, szövegeket tálalunk. Fűszerezze mindenki saját ízlése szerint.


2015. június 22., hétfő

Buborék

Mikor beköltöztünk az  új lakásba, vajmi keveset törődtünk a szomszédokkal. Aztán kiderült, hogy nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Három nyomasztó és huzatos emelet, mindenki ismer mindenkit. Túl barátságos nyugdíjasok, és túl barátságtalan családok.
Előbbiek csak idegesítőek. A tekintetük. Ahogy figyelik a szatyrodat. Belepillantanak a szemeteszsákodba. A kérdéseik. Ahogy megállnak az ajtód előtt, és félhangosan beszélgetnek rólad. Mikor bekopogtatnak egy mondvacsinált indokkal, és nem értik, miért nem invitálod beljebb őket. Katika néni, aki kérdés nélkül letegez, hiába vagy huszonkilenc éves.

A családok viszont jóval keményebb diók. Az ajtón sietve lépnek ki, hogy gyorsan bezárhassák maguk mögött. Soványak és sápadtak. Az Anyák szünet nélkül cigiznek. Az Apák szinte soha nincsenek otthon. El sem lehet képzelni, hogy férnek el annyian ezekben a két embernek is szűkös lakásokban. Az ember nem tud nem erre gondolni, mikor félszegen köszön az Anyáknak. Az Anyák mindig otthon vannak. Boltba se láthatod kimenni őket. Csak a folyosóra, cigizni. A Legkisebbel a karjukban. A Legkisebb félszeg, szép arcú kis lény. Nyugodtnak és ártatlannak tűnik, de az Anyák folyton rángatják és ordibálnak vele. Ne menj oda a korláthoz, te idióta! Nem bírod ki hugyozás nélkül fél percig? Az embernek nincs egy szabad pillanata. Újra és újra visszatérnek a sorok, az Anyák hintáznak a talpukon előre-hátra, ringatják magukat. Felém villan a szemük. N. azt mondja, húzzam el a függönyt.

Van ebben a helyben valami hátborzongató. Persze ez nézőpont kérdése. A lakásban minden átlagos, átlagosan pocsék nyílászárók, kopott és nyöszörgő parketta. Átlagos veszekedések, elmosogatásra váró tányérok, odakozmáló pörköltek. A tudat, hogy átmeneti az egész. A hétvégi ünnepélyes lakáskeresések a neten. Aztán havonta végignézni, ahogy elkelnek az álomlakások, és leolvadnak a forintok a bankkártyáról. Elmerülni az átmenetiségben. Élvezni és félni tőle egyszerre. Ha időnként mélyen megmártózom benne, az állandóság boldogító illúziója jár át. Ide Jehova Tanúi se járnak. Biztonságban vagyok.

Naponta változik a véleményem az ismerkedésről. Mikor becuccoltunk, még nagy tál süteménnyel készültem végigjárni az emeletet. Aztán a zöldesszürke arcok, a kiszűrődő káposzta-és vizeletszag elvette a kedvemet. Tudtam, hogy pocsékul állunk. Tudtam, hogy mi állunk a legjobban a lakók közül. A sütiket végül este együtt ettük meg, és megegyeztünk a lehető legnagyobb mértékű közöny fenntartásában. Mint a tapasztalt átutazók.

Mi vagyunk a tévé nélküli lakók. Bármilyen kis szobába tömörültek is be a családok, mindenhol van tévé. Mindent bejár a hangja, ha este kimegyek teregetni a folyosóra, beszélgetés helyett hírműsorok és akciófilmek különös elegye verődik vissza a falakról. Lehet, hogy a lakók beszéde is hallatszik néha, de képtelenség kiszűrni. Katika néni háromszor is megkérdezte, hogy mi a kedvenc műsorunk. Mikor azt mondtuk, hogy nincs tévénk, értetlen arcot vágott. Másnap egy tévészerelő névjegykártyáját találtuk a lábtörlőn. Olyan nem létezik, hogy nincs tévé. Hogy folyamatosan nincs. Ha elromlott, hát meg kell javítani. Tessék, kérem, csatlakozni az esti koncertekhez, olvastam ki Katika néni gondolatait a névjegykártya írógépelt sorai közül. De mi tartjuk magunkat, és egymásnak olvasunk fel esténként. Napról napra halkabban. Félünk, hogy a szomszéd meghallja.

A Legkisebbek mutatják a legnagyobb érdeklődést felénk. Mi is velük találkozunk legszívesebben a lakók közül. Sajnos ők mutatkoznak a legritkábban. Kedvencem, a kis szőke egyszer utána nyúlt a kabátom suhogó szélének. Az Anya olyan erővel rántotta el a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Azt mondtam, a lehető legőszintébb mosollyal, hogy semmi baj nem történt. Az Anya undorodva elnyomta a csikket, és berángatta a lakásba a még mindig mosolygó Legkisebbet.

Egy apró, kiteregetett ruhából jöttem rá a nevére: a rózsaszín pólón a Niki név állt. Az i betűkön apró szívecskék pont helyett. Megkerestem a naptárban. Odaírtam a szeptember tizedikei rubrikába, hogy Niki. Aztán visszalapoztam júniushoz, és betettem a húst a sütőbe. Aznap minden nagyon jól sikerült. A hús mennyei lett, N. előléptetés hírével tért haza.

Aztán teljesen elfelejtettem a dolgot. Szeptemberben jutott csak eszembe, mikor fordítottam a naptáron. Volt mit csinálnom aznap, a lakásban eluralkodott a káosz, N. pedig temetésre utazott el a hétvégére. Mégis leszaladtam a boltba. Fél óráig nézegettem a csokoládékat. A boltosnak már gyanússá váltam, körülöttem ténfergett, méregetett, köhécselt. Ez nem segített a választásban. Már-már feladtam, mikor a pénztárnál megláttam a buborékfújókat. Meglepően nagy volt a választék, a dobozok színét illetően, de itt már gyorsan döntöttem, felkaptam egy pirosat, és fizettem. A lépcsőházban szinte futottam felfelé, mintha adott idő alatt kéne teljesítenem egy feladatot.

Megálltam az ajtajuk előtt. Nappal volt és világos, de égett a villany. Toporogtam a lábtörlőn, de nem tudtam a következő lépést. Aztán meghallottam a nő hangját, kiküldte az egyik lányt a kint felejtett mobiljáért. És tényleg, ott volt a párkányon. Reménykedtem, hogy a Legkisebb jön ki. Ő volt. Alig nyitotta résnyire az ajtót, alig villant fel a mosolya, máris zavartan a kezébe nyomtam a telefont és a buborékfújót, elsuttogtam egy boldognévnapotot, aztán hátat fordítottam, és besiettem a lakásba.

Estig nem mozdultam ki. Takarítottam, és el-elmosolyodtam közben, mint a meglepetést rejtegető kisgyermek. Látni akartam Nikit és a buborékokat, de türtőztettem magam. Olyan nyugodt és boldog voltam, hogy délután elnyomott az álom. Csak este hat körül ébredtem, félhomályban. Odakintről szirénázó mentőautó zaja szűrődött be, és tévé helyett a lakók nyüzsgése, feszült, fojtott hangja. Köntöst vettem, és kimentem, hogy lássam, mi történt. Mindenki a korlátnál állt, és lefelé bámult, egyedül Katika néni és egy rendőr húzódtak hátrébb, közel az ajtónkhoz. Katika néni azt mondta, ő látta, ahogy ugrik. Nem is ugrott, kapaszkodott fölfelé! Ő ilyet még nem látott. Mintha léghajóba akart volna szállni. Mire egyet sikkanthatott volna, a kölyök már nem volt sehol. Szörnyű dolog. Hirtelen elhallgatott, és rám meredt. Vagyis csak azt hittem, hogy rám. A lábam elé mutatott, ott hevert a piros henger, körülötte apró tócsa. Az volt a kezében, az ni, az ott, az a piros, mutogatott Katika néni. Arrébb álltam. Alig lehetett rálátni az anyára. Az ajtó előtt ült, és ringatta magát. Pár pillanatig nézhettem csak, aztán Katika néni hangja magára vonta a figyelmemet. Maga látta a kis Vivient? Csak meresztgettem a szememet. Jaj, hát a kis szőkét, a kis apróságot, a hatos lakásból. A Legkisebbet.



A narrátor csokis-áfonyás linzerrel járta volna körbe a szintet, ha meg nem eszi végül azon az estén. Vivien imádta a csokit, talán azt kellett volna kapnia a névnapjára is - ami azonban december másodikán van. De ki az a Niki? Szerintetek? És a narrátor? Vajon ott maradt a házban N.-nel? Ti hogyan tálalnátok?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése