tizennegyedik

Nyűgös, mert minden olyan ismerős, és nem úgy, olyan kellemesen-biztonságosan, hanem nyomasztóan ismerős, ugyanolyan, stabil és fix kivéve talán azt az aránylag új, nyár óta létező, megújulni képes kávézót, ahol már saláták is vannak, meg gluténmentes sütemény. Ott ül most ő, aránylag idegesen, vagy inkább nyugtalanul és előtte még gőzölög a karamell latte, édesítővel kellene innia, de leszarja, úgyhogy két cukrot kér, nem, mást nem, ül, és a komfortzónáján túlra gondol, hogy utazni szeretne, legalább csak egy pár napra, el, mert általában ez szép, ez a hely jó, de most piszkálja, hogy ki tudja hány éve egyformán jó, már ismeri a boltban az eladókat, ismeri a pékségnél azt a roppant bőbeszédű nőt, a szolgáltatókat, meg minden. A hallgatókról nem is beszélve, és az a baj, hogy már fáradt ennyi embert ismerni, már nincs energiája megjegyezni új embereket, és nincs kedve neveken gondolkodni, már inkább igyekszik kerülni ezeket, felmenti magát azzal, hogy a nagy előadásokon úgyse lenne lehetősége végigérdeklődni hogy kit hogy, meg ki mit, meg satöbbi, amit még gyakorlaton néha-néha esetleg. Nem mindig tud mit kezdeni a mindig mindenhol ugyanolyan dolgokkal, az előre csomagolt borsóval, a fagyasztott málnával, meg a finoman adagolt emberi gyarlósággal, most tulajdonképpen zavarban is van, és főleg saját magával nem tud mit kezdeni, ő nem szereti a saját folyamatait, nem tud hozzájuk szokni, mert rapszodikusak, ő kényelmetlenül érzi magát attól, amit úgy általában érezni szokott, most nem nyávog, meg nem szenved, hanem csak kényelmetlenül mocorog, és tudja, hogy kábé húsz éve túl kellene lennie ezen az önkeresésen, és tudja, hogy mindig ugyanoda tér vissza, és azért csacsog (ha még csacsog), hogy saját magát meggyőzze arról, hogy neki van véleménye meg egyénisége. Amúgy van, csak nem tudja kimondani, nem tud eljutni a maghoz, de ettől még ugyanolyan természetesen elegáns, mint amilyen mindig is volt, kábé húsz éve ugyanolyan kiegyensúlyozottnak tűnik, nem unalmas, nem is halál izgalmas, de olyan ember, aki mellé szívesen ülnének a buszon, és nem zavaró a saját magába zártsága, kívülről nézve inkább valahol a titokzatosan izgalmas és a diplomatikusan hűvös között egyensúlyozik, a kollégák ha beszélnek róla mindig úgy beszélnek róla, hogy olyan szimpatikus, csak annyira zárt, olyan megközelíthetetlen, pedig amúgy annyira nem is, kellő türelemmel és megfelelő eszköztárral megközelíthető,sőt, elbájolóan édes is tud lenni, és ha egyszer megszeret valakit, akkor hagyjuk is, mi történik, mert a múltkor is pont így kezdődött az emlékidézgetés, szóval ő nagyon is kedves és szeretetteljes nő, csak épp a hozzá vezető utat kell végigügyeskedni, és pont. Kicsit elmereng – megint –, kinek jut eszébe egy kávézóba ennyi tükröt pakolni, nem gondoltak arra, hogy ez mennyire ijesztő és nyomasztó, az ember nem akarja saját magát nézegetni, de mindenesetre most jobb híján mégis a saját tükörképét szemléli, és elcsodálkozik azon, hogy mennyire nem olyan, arra gondol, hogy milyen elvárásai voltak önmagával szemben, hogy mennyire boldog lenne a húga arcával, nézi, hogy fáradtak a szemei, hogy a haja megint nem az igazi, de valahol büszke, mert lehetne sokkal, sokkal rosszabb, nem igazán a nevetőráncai, vagy akármilyen ráncai zavarják, hanem hogy az arcában nem látja, hogy hol van ő, és annyira elmerül a bámészkodásban, hogy észre sem veszi hogy valaki egy ideje épp ugyanúgy figyeli mint ő saját magát, azt meg nyilván nem is tudhatja, hogy ez a valaki lenyűgözően szépnek látja, de nagyjából harminc éve ugyanolyan lenyűgözően szépnek, és egyáltalán nem számít arra, hogy oda is lép hozzá, és meg is szólítja, ezért ő persze összerezzen és elreppennek a gondolatai, és persze félrenyeli kicsit azt a kávét, mert ő mindig bénázik, de közben megörül, így nagyjából olyan hang szakad ki belőle mint egy tüdőbeteg kacsából, és ezzel azt akarja mondani, hogy szia, és úristen mennyire rég láttalak, és jó, hogy most itt vagy, meg magában még talán annyit, hogy nem gondoltam, hogy még találkozunk, pláne nem azt, hogy pont itt, na meg azt, hogy tényleg, őszintén örül, pedig embereknek aránylag ritkán. De most igen. Egy indokolatlanul harsány és komikusan tinilányos összeborulás után újra rácsodálkozik, hogy milyen fantasztikus emberek másztak ki az életéből, és milyen hülye, hogy hagyta, elkezdenek beszélgetni, óvatosan letapogatva a másik rezdüléseit, finoman elkapva a ki tudja hány éve letett szálakat, a javarészt francia tájon ügyködöm, szervezkedek, mászkálok, szépítekre az itt ragadtam az egyetemen a válasz, arra meg az irigyellek, hogy neked ez sikerült, arra meg az elkerekedett szemek, arra meg a ne csináld már édesem, hát ez baromi szexi. Nem sűrűn gondol arra, hogy egy egyetemi karrier mennyire szexi, szóval felnevet, és a kávézóban szépen lassan mindenki elkezd rájuk figyelni, és nem azért, mert annyira harsányak, csak egyszerűen érdekesek, és mind a ketten nagyon érdekesek,együtt meg nem lehet őket nem észrevenni. Istenem, hová tűnt az a kis szerencsétlen szódászszifon szemüveges kissrác, aki anno az első iskolaéve első napján félénken mellé huppant, és akiről mindenki azt hitte, hogy lány, és hát meg is kérdezte az első közösen átértetlenkedett matekóra után, hogy leszünkbarátnők? detenemisvagylány. attóllehetnénkbarátnők, és azóta voltak sok-sok évig tulajdonképpen legjobb barátnők, tudtak egymásról majdnem mindent, és a doktori idején robbantak szét, érthetetlen módon, basszus, de rég volt. Hihetetlen, hogy a semmiből megjelenve ott ül most előtte a megőrzött femininségével, meg a rengeteg élményével, hozok egy sütit, neked is hozzak? persze, ilyenkor az jár. oké, de milyet? tökmindegy, lepj meg, és elindul a pulthoz, és mindenki rá figyel, ő meg addig ücsörög, megissza a latte maradékát azon gondolkodik, hogy tényleg szexi-e ez a tudományos élet, de inkább úgy dönt, hogy annyira tán nem, de imádja, hogy összefutott az egyetlen emberrel, akinek a bókjai mögött nem érez semmi nyomulást, semmi mögöttest, semmi számítót, csak a zsigeri őszinteséget, néhány pillanat múlva visszavonul az asztalhoz a két sütivel, és sajnos annyira nem festenek jól, de esélyt ad, meg sem kérdezi, hogy milyen, csak beleharap, és pfujj, de ezt ideje sincs kimondani, mert válaszolnia kell a még mindig olyan jókat főzöl kérdésre, szóval lenyeli a falatot, és elmondja, hogy főzöget, de tényleg csak get, (és azt gondolja, hogy hülyeség gyakorító képzőnek nevezni ezt, ez ritkító képző, vagy rendszertelenítő, vagy izé, de nem gyakorító, ez logikátlan), mikor hogy, néha süt, néha nem, magára nem mindig van kedve, a brokkolis tésztáját emlegeti, hogy az elég jó, sőt, nagyon jó, meg hogy kacérkodik a gondolattal, hogy kicsit professzionálisabban űzhetné a főzés művészetét, mert hogy úgy általában amúgy tele a hócipője, és hát ez jó, sőt, nagyon jó, és ideje is talán lenne. Megtudja, hogy a franciáknál hogy is van ez a kajálósdi, hogy mennyi jó kis étterem meg bisztró működik itt-ott, meg hogy a sajtok, meg a sütik, ó, mennyország az a hely, és kicsit elvágyódik amikor ilyesmit hall, de az álmodozást kettévágja a várj, lehet, hogy hülye vagyok, de csak most esik le, azt mondtad, hogy egyedül vagy? kérdés, és ez nem esik jól, mármint nem tolakodó, csak fáj, és mondja, hogy igen, azt mondtam, és pici csend, pici fájdalmas csend. Jaj, szívem, nem kérdezek semmit, de hidd el, veled érzek, én is egyedül. Egy kicsit újrafáj megint, és valahol a dühös, mert előkerült, és az annyira jó lenne beszélni róla, mert piszkálja között egyensúlyoz, nem akar ráfeszülni, de túl sok most az inger és boldogszomorú, és majdnem elpityeredik, de ezt senki nem látja, a sütik nem bírnak elfogyni és ez tematizálódik is, ez a süti szar. amúgy is utálom a mákot. inkább elneveti magát, én is utálom a mákot amúgy, és úgy nevetnek, mint legjobb barátnő korukban, és nem is igazán értik, hogy hogy szakadhatott meg valami, ami ennyire jó volt. 

Egyre több pékségben, kávézóban, beülős helyen jelennek meg a "Mindenmentes", paleo, alakbarát, egészséges édességek. Némelyik szokatlan, némelyik fura, némelyik finom, érdemes belekóstolni, akár csak kíváncsiságból is. Sokaknak csak választott életmód, de vannak, akiknek muszáj odafigyelniük a bevitt cukorra, lisztre, stb., és ha valaki sütis, de valamilyen oknál fogva a "klasszikusokat"nem eheti, akkor szuper alternatívákat találhat. Álljon itt egy nagyon ígéretes recept a Mentesen kérem blogról (egészen biztosan nem lesz rossz! :)

Meggyes mákos citromos muffin

Hozzávalók:

1.8 bögre teljes kiőrlésű zabliszt

2 kávéskanál sütőpor

0.5 kávéskanál szódabikarbóna

0.25 kávéskanál só

100 g erythritol

3-4 evőkanál mák (darálatlan)

125 ml laktózmentes tej

80 ml frissen facsart citromlé

1 db tojásfehérje

2 kávéskanál vanília kivonat

65 ml olívaolaj

1 citromból nyert citromhéj

1 bögre fagyasztott meggy

Elkészítés:

Egy krumplihámozóval meghámozom a citromot (a macerás citromhéj reszelés helyett)

A sütőt előmelegítem 220 fokra. A tejet kimérem és beleöntöm a friss citromlevet.

Összekeverem a lisztet, szódabikarbónát, sütőport, sót, az erythritet és a mákot.

Egy másik tálban összekeverem a tojást, hozzáadom citromleves tejet, olajat, vanília aromát és a citrom héjat. Turmixgéppel egy kicsit összedolgozom, míg a citromhéjat apróra nem darabolom.

A tejes masszát hozzáöntöm a lisztes keverékhez, és jól összedolgozom.

Beleszórom a tésztába a még fagyott meggyet.

Megtöltöm a muffin formákat, majd megszórom őket még egy kis erytrittel.

5-10 percig 220 fokon, utána még 15-20 percig 180 fokon sütöm. A kezdeti magasabb hőmérséklet segít abban, hogy a muffinok szépen megemelkedjenek.

A képet innen kölcsönöztem :)