- Nem fognak elférni a könyvek – csóválja a fejét Márton is. – A mappákat a dolgozószobába vidd majd!
- Marcica – nevet fel Juli –, csak egy szobánk van.
Márton arca egy pillanatra elkomorul, aztán újra mosolyog, azt mondja, ezentúl az irodájában hagyja a munkát. Juli polcot akar szerelni. Ilyen későn? Márton a konyhába megy, hogy főzzön egy teát. Persze semmit nem talál. Juli közben elkezd kipakolni.
- Irtó hülye időpontot választottunk ám, ugye tudod? – kiabál ki a konyhába Mártonnak.
- Ne haragudj, semmit nem volt időm átgondolni. Csak este értek rá Tomiék kocsival. Nekem már…
- Tudom, tudom. Nehogy félreérts. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített. Kocsi nélkül sokkal nehezebb lett volna megoldani.
- Szerettem, olyan kényelmes volt.
- Majd lesz másik. Kicsit összeszedjük magunkat, és vehetsz egy másikat. Megígérem – mondta Juli olyan hangon, ahogy az édesanyák suttogják a lázas gyerekek fülébe: minden rendben lesz.
A hetek gyorsan teltek, a konyha egyik sarka makacsul penészedni kezdett, Márton rendszeresen elkésett az előadásokról, konzultációkról, és Juli is folytonos rohanásban volt. A disszertáció sehogy sem akart összeállni, a lakás velük együtt szaladt, Márton pedig nem bírta megállni, hogy haza ne vigye a munkát: az ágyneműtartóban hevertek a tanulmányok, hallgatói dolgozatok, elbírálandó pályázatok anyagai. Szóval, nem lett rendben minden.
Még mindig voltak kipakolatlan dobozok, de a polcok már roskadásig tele voltak. Márton nem volt hajlandó semmitől megválni, Julinak már nem maradt mit feláldoznia. Közös képükön kívül minden fotót eltett már, és még az ékszeres dobozát is a fürdőszobaszekrényben tárolta, hogy legyen hely Márton okleveleinek, az ajándékoknak, amiket a lányától kapott, és annak a hat órának, amelyeket a dédapjától örökölt. Egyik sem járt már, de érinthetetlen emlékek voltak, néhány a sok közül. Juli leszorult a polcokról, a szekrényekbe vonult.
Azok is szűkösnek bizonyultak. Márton szükségesnek tartotta, hogy a lánya néhány ruhája náluk legyen, ha épp ott töltené a hétvégét. És persze pár játék is. Juli már a vállfás ruháit is összehajtogatta, és reggelente vasalta őket. Korán kelt, kávét főzött, ha ott aludt a kislány, akkor neki kakaót. A mackós bögréjébe töltötte. És reggelit készített, az Esztike részére fenntartott tálcára tette a katicapöttyös tányért, a mesefigurás szalvétát és a cicafejben végződő evőeszközöket. Ha Esztike ott aludt, ő a kanapéra költözött. Gyakran fél éjszaka nézte, azaz inkább látni vélte az ágyon a két foltot: apát és lányát. Nehezen jött a szemére álom.
Esztike anyja sokat utazott, így Esztike majdnem minden hétvégét velük töltött. A névnapjára azt kérte, hadd rajzolhasson a falra valamit. Azt mondta, hogy otthon is szabad, a szobájában. Márton Julira nézett, várta a szokásos megadó pillantást. Megkapta ismét, aztán újra és újra és újra. Vettek egy hörcsögöt, mert Esztike nagyon szeretett volna, de az anyja allergiás a szőrre. Ahányszor valamire rábólintott, Juli mindig kapott egy puszit Mártontól a szája jobb sarkára. Szinte égett a szája széle, mikor ezredjére is elkapta Márton jól begyakorolt kiskutyatekintetét.
Márton szülinapján Esztike épp kirándulni ment az osztállyal. Juli hamarabb eljött az egyetemről, egy jó nevű boltban gyönyörű bőrtáskát vett neki, a régit még a feleségétől kapta, de a fülét alig tartotta valami, kopott és megviselt darab volt. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, a szíve hevesen vert izgatottságában és örömében: végre kettesben Mártonnal! A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, csak be kellett löknie. És meglátta. Tekintete idegesen ugrált a polcokról Mártonra, Mártonról a volt feleségre, aztán vissza a falra, a szamárra, amit Esztike az ő és Márton közös képe alá rajzolt. Újra Márton. A nő keze. Bizseregni kezdett a szája széle. Még mindig nem vették észre. Igencsak el voltak foglalva egymással. Az asztalon ebéd maradékai, valami hús meg köret. Ezek még ettek is előtte. Juli mellett a könyvespolc lapult a falhoz feszesen és részvéttelenül. Rajta az órák. Az egyiket – nem gondolkodott a választáson – megragadta, és a szemközti falhoz vágta. A volt feleség felsikított, a hörcsög riadt, sípoló hangot hallatott, Márton pedig elkerekedett szemekkel nézett az óra után. Egy pillanatra teljes csend lett. Aztán tik-tak, tik-tak, tik-tak…
Márton volt felesége egy közeli étteremből hozatta közös kedvencüket, a baconbe göngyölt gombás csirkemellet, sült krumplival. Otthon is elkészíthette volna, de biztosra akart menni. Egyébként művészettörténészként dolgozik, ha kívülről szemléli, biztosan komikusnak tartotta volna Esztike rajzát a falon, ebben a kontextusban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése