Macaronok

Egyszer jártunk Pesten, akkor is minek? Emlékszem a csupa-rohanás napra, hogy ha már ott vagyunk, nézzünk meg mindent, persze céltalan kószálásról szó sem lehetett, percre betáblázva loholtuk végig a várost, a Kölyök persze az első két hősiesen végiggyalogolt óra után feladta, és legörbülő szájjal bámult rám. Aztán jött a nyakamba, mint rendesen. Nem panaszkodom, aranyos kis görcs a maga hatalmas zöld szemeivel, meg a szőke fürtjeivel, nemsokára hétéves lesz, és irtó büszke erre. Dögmeleg nyári nap volt, Nagyapa vezette a csapatot, Nagyi meg dirigált, a Kölyök nem értette az egészet, csak megnézte, amire felhívták a figyelmét. Csendes gyerek, de azért okos. Én sem voltam lenyűgözve, már indulás előtt sem, tudom, hogy szánalmas, de Anya halálán kattogok folyton, nem tudom, mennyi idő kell még, hogy ne legyen ennyire fájó a hiánya, de már saját magamat is idegesítem. Én is csendes vagyok mostanában, Nagyi folyton korhol emiatt, de ha semmi mást nem tudnék, csak bőgni, akkor asszem jobb a csend. Már a vége felé járt a nap, tán még egy legutolsó múzeumba, templomba,múzeumtemplomba akartak még ellátogatni Nagyapáék, amikor beütött a katasztrófa. A Kölyök felüvöltött a nyakamban, mert meglátott egy cukrászdát. Bíztam benne, hogy ez nem következik be, sajnos tisztában voltam az anyagi korlátainkkal, de nem akarok álszent lenni, én is baromi éhes voltam, reggelire csak egy-egy almát ettünk, ebédre otthonról hozott zsíros kenyeret, és nem is tudom, mikor ettünk utoljára cukrászsüteményt, de inkább nem is próbálom felidézni, mert az biztos, hogy még anya is ott volt. Lekönyörögte magát a nyakamból, és megbabonázva bámult be az ajtón. Nagyapa persze kapva kapott az alkalmon, és elejtette azt a borzasztóan humorosnak szánt közlést, hogy itt régen ő volt a főnök. A Kölyök szemei kikerekedtek, és megeredt a szava, nekem már zúgott a fejem a nagypapa, kérlek, nagyon légyszi menjünk be, csak egy sütit vegyél, mutasd meg, légyszi, nagyapától… Nagyi arca lefagyott, és kiült rá a hamisítatlan te idióta kifejezés. Felajánlottam, hogy majd én beviszem, veszek neki egy süteményt, abba egyikünk se hal bele, de neki meglesz a boldogsága. Bent minden francia: a zene, a színek, az illatok, és szerintem a kiszolgálólány is, franciafehér, franciább nem is lehetne már ez a hely. Végignézek a süteményeken, a tortaszeletektől kezdve a kis kerek süteményekig minden nagyon gusztusos, én se tudnék egyszerűen választani. Végül egy rózsaszín süteményt választ, kifizetem, és szégyellem, hogy nem kérünk mást. Kint Nagyi felnyársal a tekintetével, és odasziszegi, hogy elvertem a fél nyugdíját ilyen lószarra. Még jobban szégyellem, és szégyellem azt is, hogy a franciafehér kiszolgálólány látja-hallja az egész jelenetet. Hazafelé csendben ülök a vonaton, Nagyapa rizsázik egész úton, mesél a cukrászmúltjáról, jó hallgatni, a Kölyök teljesen le van nyűgözve, Nagyi tüntetően bámul ki az ablakon. Na, azóta a Kölyök macaron, clafutis, tarte tatin, croissant bűvöletben él, és követeli tőlem, hogy olvassak fel neki recepteket minden este, mese helyett. Nagyapa lett a példaképe. Születésnapjára egy kötényt kért, amit Nagyi varrt meg Nagyapa régi munkásruhájából. Senkinek nincs szíve letörni a lelkesedését. Franciául akar tanulni, de nehéz elhitetni vele, hogy még én sem tudok franciául… Egy kicsit én is akarok franciául tanulni. Egy kicsit engem is elkezdett érdekelni ez az egész, de szégyellem ezt is. Jó neki, hogy ő még kicsi, bár az oviban nem értik, ott a lányok szoktak sütnifőzni, a fiúk meg mit tudom én, de meggyőztem, hogy tökmindegy, amíg ő jól érzi magát így, és ezt kivételesen komolyan is gondoltam, néha eljátszom a gondolattal, hogy híres cukrász lesz, ha felnő, én meg… Hát én meg talán leérettségizek. Kitalálta, hogy Nagyapa születésnapjára süt igazi francia macaront, de én majd segítek neki. Nagyi utálná az ötletet, a macaron gyakorlatilag habcsók, sok cukor kell bele, meg mandula, ami szerinte haszontalan luxus, de Nagyapának évente egyszer van szülinapja, szerdai nap, otthon maradok a Kölyökkel, a suli megvár, fontosabb ez most nekünk. A Kölyök kérdi, hogy rózsaszín lesz-e, mondom, hogy nem, de ételfestéket szerezni nem tudok, meggylevet önthetünk bele, akkor majd rózsaszín lesz. Édes Istenem, annyira béna vagyok, nekem ez ismeretlen terep, a Kölyök is otthonosabban mozog, mint én, nézegetem a receptet, a gimiben nyomtattam ki, a Kölyök olyan izgatott, és boldog, és felnéz rám a kis szaros, nem vallom be, hogy én nem örököltem a Nagyapa nemlétező cukrászgénjeit. Borzasztóan sok kínszenvedéssel és irreálisan sok órával később betoljuk a sütőbe az édességet. Szerintem nem elég sűrű, szerintem ez macaronlepény lesz legfeljebb, és tuti, hogy a meggylé nem kellett volna bele, de a Kölyök ugrál a sütő előtt, annyira boldog, hogy ő süt. Nagyon amorfok, nagyon csúnyák, nagyon cukrosak, de elkészültek, már csak meg kell tölteni őket. Nagyi kivégez, ha elhasználom a lekvárját, de ez így nem megfelelő gasztroajándék (ezt egy blogon olvastam, elég menő dolog, a kicsinek is megtanítottam ezt a szót, imádja), úgyhogy vállaljuk a kockázatot, és a nyeszlett kis korongokat megkenjük eperlekvárral. Azért is ennyire nyomingerek, mert zacskóból nyomkodtuk őket, és félmenetben kiszakadt, utána már csak kanállal halmoztuk… Végül megalkotunk öt és fél macaront. Büszkék vagyunk rá mind a ketten, nézegetjük, szimatoljuk. Hát, nem tudom. Hagytuk mi állni, meg minden, de valahogy nem az igazi. A Kölyök szerint gyönyörűek. Várunk. Melegítek ebédet, paprikás krumpli még tegnapelőttről. A Kölyök lelkesen mesél a terveiről: megtanul főzni és sütni, megtanul franciául, kimegy Párizsba, saját étterme lesz, saját cukrászdája, de engem is visz, mert én vagyok az egyetlen, és ezzel együtt legkedvesebb családja. Délután négy körül fut be Nagyi és Nagyapa. Amikor Nagyi meglát minket, kikel magából, és afféléket üvölt, hogy mit képzelünk magunkról, pláne én, hogy nem járunk iskolába/óvodába, síkhülyék maradunk egész életünkre, soha nem visszük semmire, meg amúgy is, mi ez a bűz a lakásban… Nagyapa csitítja. Elmagyarázom az esetet. Nagyi tovább ordibál, a Kölyök a sírás szélén áll, Nagyapa kiáll mellettünk, elküldi Nagyit melegebb éghajlatra, jó, igazából csak beküldi a szobába. A Kölyköt az ölébe ülteti, próbálja vidítgatni, megköszöni a süteményt, de nem eszik belőle. Vacsora után sem kóstol bele, Nagyi ezt is lószarnak titulálja, mint a bolt macaront, minket meg taplónak titulál. Ülünk a sötét szobában, a Kölyök szipog. Nagyapa ágya mellett egy tányéron ott csücsül mind az öt és fél félig rózsaszín, túlédes, túl folyós macaron. Én is bőgni tudnék…

A történet folytatása (ráfoghatjuk) vidámabb. Nagyapa halála után a szekrényében egy dobozban megtaláltam kettőt a macaronokból. Sose árulta el, hogy cukorbeteg, nekünk meg akkoriban nemigen tűnt ez fel. A Kölyök megtanult sütni, olyannyira megtanult, hogy – bár saját üzletet nem sikerült még nyitnia – a város egyik legjobb cukrászdájában dolgozik. 

En ce qui me concerne: francia magánórákat tartok olyan elveszett kis álmodzóknak, amilyen én is voltam anno. 

Francia desszertek

Francia macaron

A cukrászda