kilencedik

Csak csendesen tanakszik azon, hogy vajon véletlen-e a végre és a vége egymásra rímelése, nem foglalkozik azzal, hogy különben sejti, hogy a nyelvben nem működik a véletlen kategóriája, mindenesetre ez egy végrevége értekezlet, már csak a vizsgáztatások, a maradék felgyűlt munka továbbgörgetése a strandszagú nyárban, a csendben kutatgatás a teazöld irodában, de minden hallgatómentesen és kontrollmentesen, már ha… Az új főnököt kvázi mindenki utálja, így kellemetlen a közös munka, ámde kellemesebb elcsendesedve tűrni a szarságokat, nem érdemes pattogni, hol van már az az időszak, amikor ő szembeszállt volna A Hatalommal, ő régen olyan volt, olyan amazonos, maradt belőle mára is, csak fáradt, csak arra nincs ereje, hogy don quijote-féle harcokat vívjon, inkább csendben ül megint a sarokba kucorodva, és várja a végrevége végét. A barom mindig ilyen rohadványosan sokat beszél, szereti hallani a hangját, ő utálja hallani a hangját, tulajdonképpen ez sokkal nehezebb, mint amire számított, valahol dilemma, el kellene mennie arra a vacsorára, de közben inkább kitalálna valamit, talán inkább hazamehetne, talán. Nem tudja, van-e valami, amit jobban gyűlöl annál, mint ha valaki gyengének látja, inkább elmegy vacsorázni, úgyis mindenki megy, ott aránylag biztonságban lehet a baromtól, majd igyekszik félrehúzódni, és csendesen vigyorogni magában, mint aki jól van, alulöltözött, mint látja, de már így is túlteljesített, a lányok, a többi lány, olyan fiatalok, olyan csinosak, olyan magabiztosak, és annyira, de annyira idegenek. Amikor elhangzik az utolsó utáni mondat végén a pont, akkor felpattan, és elhúzza a csíkot, amilyen gyorsan csak tudja, még kell egy kis pihenő, egy kis magány, a színészek is készülődnek, neki nincs sminkese, fodrásza éppen, de azért felrak egy maszkot, olyan irreálisan látja magát, talán szürreálisan is, a tükör is idegen, olyan szétfolyós az idő, mint dalínál, ül az egyszem fotelben a szék helyett, és bambul a semmibe, komolyan elgondolkodik azon, de elhessegeti, aztán megint felmerül, megint rövidre zárja, olyan nincs, az nem lehet, kibírja, sokat kibírt eddig is. Nem tudja, de nyugtalan, de nem a vacsora miatt, csak nyugtalan, izegmozog, vizet tölt magának, imádja azt a bögrét, nézegeti, mindig nézegeti, mindig nosztalgiával nézegeti, és amikor a barom feltépi az ajtót egyetlen határozott mozdulattal önti magára, és két másodperc alatt tudatosul benne, hogy sajnos még mindig nem lett jobb ember, és nem múlt el aziránti vágya, hogy újra behúzzon neki egyet. Szinte várja a gusztustalan poénkodást ééés érkezik, kezdve a forró levegőre való célozgatástól a vizespóló intézményének emlegetéséig, fogja a fejét, tudja, hogy jobb, ha nem szól, de ANNYIRA DE ANNYIRA UTÁLJA. Végül biztosítja a barmot arról, hogy elmegy a vacsorára, és igyekszik utalni rá, hogy örülne, hogyha távozna, ugyanis így már nem ártana hazamenni átöltözni,és akkor baromi gyorsan el kell indulnia, a barom ezzel megelégszik és vigyorogva kisétál, ő meg összerámolja a cuccait, és hazarohan, átvesz egy még semmilyenebb felsőt, sose volt még azon a helyen, nem tudja, mennyire elegáns, gyanítja, hogy csak mérsékelten, utálja, amikor sültszagú lesz a ruhája, a haja, de amúgy régen evett már nem otthon, még várná is egy kicsit, ha nem így kellene, ha nem lenne kötelező. Kicsit korábban érkezik és kicsit beszélget a többiekkel, és annyira nem is rossz, annyira nem is idegen, elkezd valahogy jó lenni, olyan, mint kábé tíz éve volt, a közös ellenség mindig összehozza a közösséget, lám csak, van ebben is kellemes, de túl hamar érkezik meg a barom, és akkor elcsendesednek, akkor már csak ő hallatja a hangját, bevonulnak, nincsenek túl sokan, nincsenek kevesen sem, ő beül két kolléga közé, bebiztosítja magát, de ez nem akadályozza meg a barmot abban, hogy szembeüljön, igazából már csak nevet rajta, és próbálja befogadni az irdatlan mennyiségű egoizmust. Még akkor sem kapja fel különösebben a vizet, amikor a barom biztosítja arról, hogy ő azért iszik ananászlevet, mert az afrodiziákum, és érdeklődik, hogy ugye ismeri a szó etimológiáját, pedig ezt már mindenféle tiszta gyűlölet nélkül durva tolakodásnak érzi, elkerekedik a mellette ülő lányok szeme is, ő hűvös marad és hárít, amíg nem hozzák a kaját a jobbján ülő lány felajánlja, hogy menjenek ki cigizni, ő kapva kap az alkalmon, kimennek, végre levegő, hálálkodik a lánynak, a lány nevet, ő mondja, hogy amúgy nem dohányzik, a lány mondja, hogy tudja, és ő se, csak ki akarta menekíteni. Meglepődik, majd még jobban meglepődik, mikor a lány olyan természetességgel kezd mesélgetni, mintha tényleg jó barátnők lennének, diszkréten kérdezi meg, hogy hogy bírja a barmot, és olyan őszinte csodálatot lát a szemében, hogy már-már gyanakszik, de nem tart sokáig a diskurzus, visszamennek, kicsit éhes, kicsit nyűgös, de az a legnagyobb baj, hogy csak nem szűnik az a feszültség, az a reggel óta tartó. Kihozzák a tálakat, a jobbján a lány megelőzi a katasztrófát, és jó hangosan kijelenti, hogy majd ők osztoznak azon a tálon, kétszemélyes, a barom felveti, hogy egyszerűbb lenne, hogyha a szemben ülők kapjanak egy tálat, de nem, ezt már nem engedi el, szívből hálás annak a lánynak, tulajdonképpen nem is érti, hogy eddig hol volt, hogy nem vette észre. A tál túl bő, ez abban a pillanatban látszik, amikor a pincérnő lerakja eléjük, de kicsit megjön hozzá a kedve, a lánnyal a cigimentes cigiszünet alatt kétségkívül megkötöttek valamiféle szövetséget, így azért jobb, bár nincs lehetőség most nagy közeledésre, a felszínen mozognak, de kellemes ez, jól van így. Állítólag a közös evés segít kialakítani a szeretetköteléket, amúgy nem mintha nem szégyellne így enni, ez valahol intim, valahol nem nagyközönség elé való, neki vannak ilyen komplexusai, minden falat határátlépés, idegesíti, hogy a barom figyeli, először csak néhány szál krumplit szed, meg valami különös rántott dolgot, ez a rántott dolgok veszélye, ha nem gomba, vagy karfiol, akkor nehéz felismerni, de pont emiatt érdekesek is, mondjuk ezt karfiolnak saccolta, de kettévágva zöld, igen, így működik az egész élete nagyjából, kicsit megmosolyogja, de olyan jó, kicsit oldódik, a következő ellopott tízpercben elmeséli a lánynak azt a múltkorit, amikor a húgától az utcára kilépve belefutott a baromba, aki valahogy véletlenül éppen arra járt, olyan tehetségesen teszi tönkre a napjait, a lány érti,látszik, hogy érti, valamennyire át is érzi, aztán visszamennek a desszerthez, masszívan reménykedik, hogy a barom nem osztja meg a fagylalttal kapcsolatos asszociációit, de megosztja, és ez a pillanat az a pillanat, amikor tényleg betelik a pohár, de csak félhangosan taplózza le, de tulajdonképpen jó este volt, talán visszatalál a többiekhez, talán egy kicsit ha jobban nyitna, talán  még nem vesztek el ezek a barátságok, valaki más veszett el, valahogy máshogy veszett el, de ezt már csak akkor tudja meg, amikor hazaér, és fehérebbre sápad, mint a klimt-lányok a leptop háttérképén…

A bőségtál mindig nyerő étel, az a legjobb, amikor osztozni kell a finomságokon. Otthon is működőképes, ha vendégek jönnek, de étteremben is abszolút nyerő, én csak Debrecen környékieket ismerek, nálam Ők készítik a nyerő tálat, isteni, és tényleg nagyon bő. Házilag utoljára húsvétkor készítettünk, annak a legkellemesebb tanulsága az volt,hogy a rántott hús nagyon finom hidegen is, hogyha erősebben fűszerezzük a bundáját (borssal, sóval, vegetával) :-)

A fagylalt ideje is itt van, évről évre egyre több ízesítésűt ehetünk, hogyha kész finomságra vágyunk, de magunk is készíthetünk jeges desszerteket. Érdemes böngészni a 11 édesen frissitő sorbet és granita receptjét, és otthon is kísérletezni ilyesféle frissítőkkel.