nyolcadik

Figyel. Néha tán még bólogat is, próbálja a konstans szorongását legyőzni legalább arra az időre, amíg beszélgetnek, igazából neki ez eddig jól ment, ő szerette az embereket régebben, vagy ha nem is szerette őket, azért szívesen beszélt velük, amúgy a napsütés mindig bekúszik az irodába, és ez nem tesz jót a kommunikációnak, figyel ő, figyelne, de azért oda-odapillant az ablakra, elmenne sétálni, de az a helyzet, hogy sokkal inkább egyedül. Ez a lány tehetséges, és nem tudja, hogy örüljön-e, néha ilyenkor érzi azt a fellobbanó féltékenységet, amit amúgy meg elnyom, nem viseli jól, amikor a tanítvány túlnövi a mestert, na, nem mintha ő nem igyekezett volna így cselekedni. Tanakszik a dolgon, nem tudja, érdekli-e még a saját nevének megítélése a szakmában, meg az idézettség, ráadásul figyeli az időt is, mert az a borzalom, az nemsokára elkezdődik, késni utál, zárja-e rövidre, vagy hagyja kibontakozni, tulajdonképpen már az első néhány mondat után világos volt számára a koncepció, van benne újdonság, végül azt javasolja, hogy várják meg azt a szeptemberi konferenciát, aztán majd eldől, érdemes-e. Biztos régebben lelkesebb lett volna, de mostanában olyan furcsa, mostanában elvágyódik, és mostanában magányos itt, no, nem az irodamagány a baj, az jó, az nyugis, csak mostanában nem néz be senki releváns, senki jófej, de ez jó hely, és ez jó meló, odapillant az asztala fölötti polcra halmozott szakirodalomra, az úgy megnyugtatja, elvan vele egy darabig, a lány még ott ül a széken, nem maradt mondanivalója, neki meg eleve nincs, de ha volna se mondaná, most, így biztos nem, ennek a lánynak biztos nem, érdeklődni nem akar, feláll pakolászni, és megindul kifelé, a lány meg kilép mögötte, esetlenül búcsúznak el, nem jó ez, mintha a vesztőhelyre indulna már megint, aggasztóan gyakran érzi mostanában ezt. A kollégák ilyenkor mindig olyan idegenek, na, amúgy sem kedves ismerősök, csak szimplán kollégák, de ilyenkor még távolabbra sodródnak valahogy, csak azért nem nyomkodja az okost, mert még ahhoz is túl feszült, hogy előszedje, szinte biztos benne, hogy ma valami katasztrófa üt be, a leghátsó részre húzódik, és várja a végét, pedig még el se kezdődött. Végül odahúzódik hozzá valaki, néhány szót váltanak, ez jó, ez mindig jó, nem érti ezt a köztes állapotot, ha kommunikál, akkor olyan jól megy neki, csak rávenni magát nehéz, pedig amúgy bír csacsogni, visszakívánja azt a csacsogós énjét, ami mostanában valahol kószál, ki tudja hol, valami útravált, de a diskurzus hamar félbeszakad, mert elkezdődik ez a borzalom, és pereg a vetítőn a statisztika, a diagram, nem igazán koncentrál, sejtegeti, hogy a helyzet annyira nem káprázatosan fényes, mint amit reprezentálni szeretnének, ezt mindenki sejtegeti, csak nincs róla szó, vagy van, csak ő nem részese, nem jó ez a valamikészül érzés, és gyanakszik, hogy itt már mások tudják, hogy mi készül, ő viszont értetlenkedik, a szót átveszi az az ember, akit véletlenül sem akart ma sem látni sem hallani, és jó bőbeszédűen beszámol a tapasztalatairól, de rohadt sejtelmes, neveket nem emleget, csak baromságokat dobál, persze egy mondatot nem tud összerakni anélkül, hogy belebonyolódna, de többnyire pozitív tapasztalatokról beszél, meg egyesek hibáira utalgat, és persze hasznos és fontos tapasztalatnak tartja ezt a hetet, mielőtt. Vannak pillanatok, amikor annyira szédül, hogy hiába ül, vagy fekszik, akkor is azt érzi, hogy másodpercek múlva kidől, és ez véletlenül éppen egy olyan pillanat, ő ugyan sose volt terhes, de átérzi az émelygést, ilyenkor elsápad, meg minden, bár ezt minden bizonnyal senki nem veszi észre, mert nem egyszerű tovább sápadnia, de ő érzi, és alig hall, de a többiek sem vigyorognak túlzottan, ez egy teljesen átgondolatlan és totál nonszensz döntés volt, és ő speciel nem nagyon tudja, hogy innen merre kellene lépni, mert minden irány szánalmasan rossznak tűnik. Amikor egy eleve öntelt ember kap hatalmat, az nagyjából egyenlő a pokollal, és ez az eset igencsak effélének tűnik, szóval megkapta közvetlen főnökéül azt az embert, azt a barmot, mintha eddig nem lett volna elég undorító, minden bizonnyal fontos volt tovább rontani az amúgy is szar helyzeten. Nagyszerű, legszívesebben kiugrana az ablakon, de olyan csodálatosan fegyelmezett, hogy igazából büszke is magára. Kattog rajta, hogy ki a fenét hívjon fel, de mivel a baráti köre igen szűkös, így nem marad sok lehetőség, régebben összeültek néha, régebben családiasabb volt, meg volt egy mag, de közülük már nemigen van itt senki, szétszóródtak, de miért hagyták, hogy szétszóródjanak, mindegy, most nem ezen kellene kattogni, szóval max. a húgát hívja fel, át, régebben lehet hogy edzeni ment volna, vagy valami, de most semmi nem fog segíteni úgy tűnik… Szóval van egy új főnöke, ő meg már azt hitte, hogy a múlt heti nyafogás egy egész évre elég volt, és hogy onnan nincs lentebb, sose okul: mindig van lentebb, csak innen már nehéz elképzelni. Valahogy megoldja, erősebb ő ennél, szóval nem zuhan inkább össze, bár ő is tudná nem komolyan venni magát, de nem megy ez jól, még mindig nem megy jól, mellesleg úgy szorítja a szoknya, hogy levegőt alig kap, a helyzet kezd tényleg, de igazán eldurvulni, de mit lehet ilyenkor csinálni a kajáláson kívül, őszintén, mit lehet? Már hallja a húga hangját szinte: futni, táncolni, sétálni, zenélni, satöbbi satöbbi. Észrevétlenül akar kislisszolni a teremből, de az új főnök utána szól, soha nem utálta még ennyire a nevét, megfordul, visszalép, nem is gratulálsz? gratulálok (te barom, de ezt csak fejben), máshogy szokás gratulálni, nem gondolod? nem és kisétál, és őszintén nem érti, hogy minek köszönheti ezt a zseniális rámászást, és gratulál magának, hogy ilyen ügyes volt, és nem rúgta fejbe azt a barmot, gyakorlatilag ez lett a sajátosságjelölő neve, bár nem illik rá, szegény, szegény haszonállatok, na, jó, szóval ahogy előhúzza a font, az azonnal megcsörren, és meg sem tud szólalni, annyi infó zuhan rá, de sajnos nem nagyon fogja, csak hogy palacsinta, a második, hogy előléptet, meg ilyesmi. Aztán ott ülnek az asztalnál ketten, a húga, meg ő, és az asztalon egy nagy rakás palacsinta, ő beszélni akart, de most csak tátog, mint egy hal, igazából annyira nem akar beleszólni, hogy inkább megeszik egy csomó palacsintát, inkább nem érdekli ma a szoknya mégsem, a húga lenyűgözően sokat dumál ma, olyan infantilis, de valahol olyan aranyos, és nagyjából fél órán belül leesik neki, hogy valami nem oké, és rá is kérdez, és lenyugszik, és figyelőfejet vág, ezt nagyjából oviban fejlesztette ki, azóta tökugyanolyan, és az ötévesnek is alakul már. Szóval mégis csak elsorolja az ikerlányt, meg a barmot, meg a nyomulást, meg hogy elege van, és ahogy a hasa egyre nehezebbé válik, a lelke úgy válik egyre könnyebbé, és búcsúzóul megöleli a húgát, olyan kis vékonyka, még most legalább is, de örül, boldog, és ez így is van jól. Ő nem örül, és nem boldog, de jobban van, egészen addig a pillanatig jobban van, amíg ki nem lép az utcára, és.       

A palacsinta megunhatatlan. A legjobb benne talán az, hogy egy csomó fajtája van, sós, édes, gyümölcsös, stb. Akad, aki szerint az eredeti tésztában nincsen cukor, én személy szerint mégis ezt a variánst preferálom. Mindenféleképpen érdemes kipróbálni a franciás verziót, és természetesen az amerikait is. Végül pedig egy igazán dekoratív és minden bizonnyal istenifinom palacsinta: csíkos kakaós. 

Kétségtelen, hogy azt a dilemmát nem oldja meg egyik sem, hogy vajon etikus-e előléptetést elvállalni abban az esetben, ha éppen a második kisbabáját várja az ember, sem azt, hogy érdemes-e egy jó munkahelyen maradni, hogyha a főnök egy barom, de mindenesetre az eddigi tapasztalataim szerint sok problémára jó. Akinek van nővére süssön ma neki egy adagot... :-)