Megesik, hogy az idő
gusztustalansága már tökmindegy, mert a napi program önmagában elég
gyomorforgató ahhoz, hogy az embernek még felkeni se legyen kedve. Na igen,
éppen így aznap is, az amúgy egész hétvégén ragyogó idő helyett szürkeség, meg
mocskosul eső eső, halálvágy, na jó,enyhe túlzás, u-tál-ja, de igen nagyon ezt
az egészet. Kicsit nyiszog magának a paplanmelegben, kávét akar, de ki kellene
ahhoz menni, inkább már nem akar kávét, félkómában a telefonját tapizza,
megnézi újra azt a borzalmas ímélt, meg hogy van-e valami még, bár semmi
extrára nem számít, és mégis, a hátezmegki után azonnal leesik neki, hogy az a
fele az ikerpárnak, amelyik érdeklődőbb. Nem nagyon megy most neki ez a
gondolkodás dolog, igazából mégis kellene az a kávé, és le is dobja a telefont,
kivánszorog a konyhába, és kínlódik a kávéval. A háromazegyben azért jóval
egyszerűbb, na de az legfeljebb az ízélmény miatt fogyasztandó, semmiképpen sem
a koffein miatt, úgyhogy várja, míg lekotyog az a kis szerencsétlen kávé, és
tanakszik azon, hogy jó ötlet volna-e beteget jelenteni… Ma létjogosultságot
nyer a mitvegyekfel dilemmája, jó lehetőség nem igazán van, próbálja megszülni
a legsemmilyenebb összeállítást, ha már így. Inkább nem megy be, inkább mondjuk
eltűnik a föld színéről, és mindenki csudaboldog lesz, főleg ő, és soha többet
nem tér ide vissza. Micsoda túlkapós, nyafogós, nyomorodott nap ez, nem esik
jól mégse a kávé, félretolja, bambul ki az ablakon, csigalassan meg át a
fürdőbe, fogat sikál, még kontaktlencsét se tesz be, sminkről meg szó se lehet,
csak hátratűzi az unalmasbarna haját, és örül, hogy sosem fogadja el a fodrász
extrém ajánlatait. A szemüveg fantasztikusan hülyén néz ki rajta, nem dob a
helyzeten cseppet sem ez a félovális fazon, talán mégis be kellene rakni azt a
lencsét, lencse berak, már egész rutinosan, de a sminkelés tényleg elmarad,
beletuszkolja magát a kissé szűk farmerbe, fél éve még nem feszült ennyire, az
igaz, de még épp elmegy egy napra, annyira sokat úgyse ücsörög. Fekete felső,
meg kardigán, és akkor tán észrevétlen marad annyira, amennyire szeretne, nem,
nem, és nem, ő ezt nem hagyja, vele nem lehet ezt megcsinálni, inkább elhúzna
tényleg a francba. Nem tudja, hogy nyugodjon-e le, a feje kicsit fáj, de csak
tompán, behuppan a kocsiba, de ez nem az a könnyed huppanás, hanem az a dühös
huppanás, amikor majdnem visszapattan az ülésről. Amíg vezet, addig nem pattog
a nap szarságain, de ez nem tart túl sokáig sajnos, enyhe hányingerrel lép be a
kicsit túl modern épületbe, ma nem köszön oda senkinek úgy dönt, beviharzik az
irodájába, már annyira sikerült felszívnia magát, hogy annyira bevágja az ajtót
maga mögött, hogy majdnem megreped a fal. Tán kissé vehemens az utóbbi
hetekben, de megvan az oka rá, ő nem robban ok nélkül, ugye tényleg nem robban
ok nélkül? Az iroda olyan szép, ebbe szeretett bele, pici és otthonos, a
világoszöld falakat akár haza is vinné, és legalább csend van, már amikor nem
özönlenek be a nemkívánt emberek. Lehuppan a székre és rendezgeti a holmiját.
Inkább nem is gondol arra, milyen lelkes volt az elején, inkább csak arra
koncentrál, hogy túlélje ezt, és máris kopogás, benyitás, ajtózárás, és próbál
fegyelmezett maradni. Ezt a férfit fel tudná rúgni, de már így is mennyire ment
a múltkor, maga mellé szorítja a kezeit, és előveszi A Kimért eszköztárat, az
tele van mindenféle visszafogott mozdulattal, meg tartalmatlan sablonmondattal.
Próbál finoman utalni rá, hogy igen, olvasta az ímélben, hogy ez az idióta beül
egy előadására, mert újabban
megteheti, mert bárkit ellenőrizhet, ugyanis síkhülye, viszont cserébe profin
helyezkedik, de azt már nem fejti ki, hogy tulajdonképpen minden pillanatban le
tudná fejelni. A férfi közelebb lép, és monologizálni kezd, de nem figyel rá
oda, mantrázza, hogy nyugi, csak elkap olyasmit, hogy mint tudod kijelöltek erre a feladatra meg hogy kiöltöztél a tiszteletemre? erre aztán
kikerekedik a szeme, mert ő aztán rohadtul nem öltözött ki, és ma tényleg nem,
és megesküszik rá, hogy egyetlen másodpercig sem sugallta azt, hogy neki ez a
nyomoronc minimálisan is szimpatikus lenne. Hűvösen megkéri, hogy hagyja már el
a rohadt irodáját, mert felrobban az agya, ha még egy fél percig hallgatnia
kell. Még tíz perce maradt ráhangolódni az előadásra, inkább átkopog a szomszéd
irodába és ráömleszti sirámait az ott falatozó ötvenes, nevetős arcú nőre.
Folyton eszik, és olyan gömbölyű, mint egy alma, mindemellett tipikus nagymama
természet, imádja a „friss” unokáját. A munkáját kevésbé, de ki is imádna egy
ilyen adminisztrálós munkát, frusztráló lehet Az Oktatók között mindenesnek
lenni, de azért nagyon szerethető kolléga, persze tudja, hogy őtőle semmi
vigasztaló szóra nem számíthat, de ő volt a legközelebb, így meg nem mehet órát
tartani. Nagyjából három percben kinyígja magát, aztán vissza az irodába, a
cuccait felkapja, és megy oktatni. Tudja, hogy nem eleve nem jó pont, hogy
összesen kábé tizenöten jelennek meg eme nagyszerű előadáson, de talán még ez a
legkevesebb, a férfi azzal az undorító vigyorával méregeti, és leül az első sor
szélére, ő meg megtartja élete legszánalmasabb óráját, mert ideges, a férfi
ráadásul nem bírja kussban hallgatni, folyton belepofázik, ő meg egyre
türelmetlenebbül magyaráz meg evidenciákat. Az ikerlányok értetlenül néznek
össze, tulajdonképpen mindenki értetlenül néz, és ő megsemmisülten áll a
katedrán amikor letelik az idő. Az emberek kiszállingóznak, odaszól neki az
ikerlány, hogy akkor jövő héten? rábólint, és hagyja, hogy még megalázóbbá
váljon ez a helyzet. Hát, lássuk be,
kedvesem, hogy ez nem ment túl jól. De ne aggódj, ez maradhat a mi kis titkunk.
Mondjuk eljössz velem vacsorázni. Hidd el, megér egy misét. A cérna mégis
elszakad. Basszus, legfeljebb egy gyászmisét.
Hazafelé csak magában puffog, ő nem hódol be, nincs az az isten. Kajakómára
vágyik, legszívesebben annyi csokit tömne magába, mint az ötéves húsvétkor. A
táskája tartalmát az ágyára borítja, ilyet nagyon ritkán csinál, de elege van.
Kidobálja blokkokat, zsebkendőket, mindenféle fölösleges papírfecnit. Tanácstalan,
de most tényleg az. Ledöglik a tévé elé, és várja a megvilágosodást,
belecsörren a fon, és beleüvölt a cuki ötvenes kolléganő, egyik kedves szokása,
hogy üvölt a telefonba, de ez most nem fontos. Csak azért hívlak, hogy túlélted-e. Sajnálom ezt a kipécézést, de ne
aggódj, majd túllendülsz rajta, aztán helyreáll a rend itt nálunk. Átlátom én a
helyzetet, nehogy azt hidd, hogy nem. Mindenesetre van egy nagyszerű új
receptem. Van a közeledben papír meg toll? Leírja a receptet. Jól esett a
hívás, de nem érez nagy megkönnyebbülést. Gyűrögeti maga előtt a papírt, ma
biztos nem süt, már attól is hányingere van, hogy a jövő heti értekezletre
gondol, eszébe jut az ikerlány is, lehet, hogy mégsem kellene belemenni.
Először úgy gondolja, vacsora nélkül fekszik le, de tudja, hogy ez egyáltalán
nem az ő műfaja, inkább teleszedi a legnagyobb tányérját maradék töltött
paprikával, megszórja cukorral, két nagy szelet kenyérrel megeszi, és arra
gondol, hogy így legalább majd lesz mire fogni az éjszakai nyűglődést…
Mielőtt bárki elvész a történetben, csak kattintson, és böngéssze az előzményeket:
első
A töltött paprika elkészítésének módja a következő: fél kg darált húsba 1 pohár rizst beleöntünk, 1 kis fej vöröshagymát belereszelünk, pici paprikával, sóval, borssal megszórjuk, 1 tojást ütünk hozzá,majd összekeverjük. Beletöltjük a kicsumázott paprikákba. 1/2 kanál zsírban l kanál lisztet megpirítunk, a megtöltött paprikákat belerakjuk, vízzel felöntjük és megfőzzük. Ezután a paradicsomlevet ráöntjük, pici sóval és cukorral összefőzzük.
A "nagyszerű új recept" egyelőre maradjon csak titok, a későbbiekben talán fény derül majd rá. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése