hatodik

A homlokát támasztja a kezével, és a vihogását igyekszik szolidan és diszkréten elrejteni, mert nem ér, hogy többen is igyekeznek az ötévest nagy erőkkel megfegyelmezni, ő meg csak kacarászik, mit tudja ő, sose nevelt gyereket, neki vicces, neki kedves minden rosszaság. Most épp vegetáriánus (az ő szabad interpretációjában vegetárijános), és nem fasírt, meg nem sonka, nem csirke, semmi hús, csak zöldség, meg füves krumpli, meg satöbbi, tudja, hogy bizonyára az ő tisztje lesz belediktálni valami húsfélét, és meggyőzni arról, hogy vegetárijánosnak lenni nem laza dolog. Az elviselhetőnél sokkal több könyörgő szempár pislog felé, egységesen azzal az üzenettel, hogy beszélj már a kölyökkel, de még kicsit jól esik hallgatnia szócsatát, miszerint ’de húsvét van’ ’nagyanyádnak igaza van, a nevében is benne van HÚSvét, vegyél húst, oszt egyed’ ’de nem akarom’ ’de hús, egyél már, visekedjél’ kicsit inkább viselk-egyél, de marha vicces, felnevet és elszánja hát magát cselekvésre ’én sem eszem húst’ és kivesz a tányérjára három darab fasírtot, meg egy (a nagyi szerint) kirántott húst, szed mellé nyugiban pürét, meglepő, a nagyi mindig különlegeskedik ünnepekkor, most valamiért visszatért a tradicionális ételekhez, semmi körtés-pisztáciás rizspuding, szóval elkezdi eszegetni a fasírtot, az ötéves odasündörög ’te eszel húst’ dehogy eszik ő húst, a fasírt nem hús, a fasírt az fasírt, na de a rántott hús? az nem is az, hanem rántott szelet, szóval nem hús, de fincsi, s ezzel a probléma megoldódni látszik, mert a törpeember is ugyanazt kezdi rágcsikálni, és meg is eszik egy kis szelet rántott húst, meg két fasírtot, és nagy pihegések közepette várja a desszertet, vagyis desszerthegyeket. Még senki nem bír enni semmiből, összenevet a húgával, aki megint ragyog, régen nagyon utálták a családi kajálásokat, annyira unalmas és rettentő hosszú, és jöttek az egyperegyes rokonok (egy évben egyszer látós) és folyton hülyeségeket kérdeztek, túl a tipikus mi a kedvenc tantárgyad rémségeken. Amikor a manó megszületett, akkor sokkal jobb lett, így lehet feltámasztani a döglött ünnepeket, csak a locsolkodós részt nem, az feltámadásra képtelen, s talán arra nem is érdemes epizód, de tudják a lányok, hogy tökmindegy, hogy tiltakoznak, a három főből álló férfirészleg minden egyes évben ugyanazt a merényletet hajtja végre, már nem is öltöznek soha ünnepibe, úgyis mindig a fregolira aggatva végezte, otthoniban ünnepelnek, annak úgyis hótmindegy, és a vigasz,hogy a kútvíz kevésbé kellemetlen szagilag, mint bármiféle pacsuli, igaz, veszett hideg, de most jó meleg a tavasz, inkább túlesnek rajta, szokás szerint kivonulnak a fiúk, aztán az ötéves beüvölt, hogy menjen ki mindenki, de máris, azonnal, elindulnak, és igen, végre, összeborzonganak a víz hidegsége miatt, mekkora baromság ezért még bármiféle jutalmat adni, de komolyan. A férfirészleg röhög, a női meg minden évben bosszút esküszik, de azért szeretik ezt, bizarr, hogy ez Az Ünnep, jobb helyeken a karácsony szokott lenni a fő közösségformáló, ők karácsonykor sosem ülnek össze, biztos emiatt van mindig érvagdosós hangulatban akkortájt, az ötéves nyíg neki, mesét követel, nincs mese, mert nincs vájfáj,nincs leptop, sem telefon, és ma nem is lesz egész nap, egész egyszerűen azért, mert nem akarja. Jól tudja, hogy feltúrná az agyát a sok bejövő mindenség, inkább a családra szűkül, de csak korlátozottan, mert még van meló bőven, este úgyis folytatja, nem szereti, hogy mégiscsak beszivárgott a fejébe a gondolat, de hosszú pihenő sosincs. Az ötéves már rohangál, és egymás után pusztítja a csokitojásokat, tuti, hogy cukormérgezést fog kapni, ha így folytatja, de hagyják inkább, az udvar gyönyörű, ámde néhány másodperc múlva már az ötéves legörbülő szájjal menekül a szomszédból átlógott tyúk rohamától, ő meg már megint nem bírja ki, és teljesen gátlástalanul vihog, hát, ezt nem lehet kibírni, halálos rekeszizomláz garantált. Úgy elkúszik az idő, az ötéves csokikómában fetreng a hintaágyban, a macska kvázi a fején ül, ők meg beszélgetnek minden semmiről, mindenről, csak nem a munkáról, hajdani nyaralások idéződnek meg, kirándulások, lassacskán kopik a süti a tálcáról, és lassacskán már nem melegít annyira a nap, ébredezik a kismanó, újabb csokit követel, a nagyapa nemes egyszerűséggel elutasítja ’már így is fosni fogsz a sok csokitól’, persze kapja a szúrós tekinteteket, a hogy beszélsz a gyerek előtt tekinteteket, olyan fájdalmas a hazaindulás, annyira jó lenne állnia kicsit az időnek ilyenkor, egy icipicikét csak. Az ipari mennyiségű elcsomagolt étel két hétig is simán kitart, majd fagyaszt belőle, hacsak úgy nem, a búcsúzkodás nehezen elszakadós, de vége szakad a húsvétosdinak, hazafelé vigyorog a rádióműsoron, úgy teleszívja magát ilyenkor élménnyel, meg napfénnyel, tuti hamarosan meglátszik a karján a vörösség, ami csodálatosan le fog hámlani, de nem bánja. A hazaút hosszú, de gyorsan szalad el, ez egy ilyen pergős nap, a táj olyan, mint mindig, a szokásos helyre parkol be, kiássa a kocsiból a csomagolt holmit, és felbattyog vele a lakásig, nincs kedve most liftezni, így van idő akklimatizálódni, pakolászik a hűtőbe-fagyasztóba, de csak bekucorodik a fotelba, és bekapcsolja a leptopot, ímélt csekkol, öt másodperc múlva megbánja, és a leghalványabb fogalma sincsen arról, hogy mi a fenét is kellene tennie…     

Nálunk nincs ötéves, csak három, de ő is balhézott ám a húsvéti ebédnél, végül persze sikerült belediktálni némi eleséget, és bevágott egy kinder-nyuszifület is. Szeretném felhívni a figyelmet a körtés-pisztáciás rizspudingra, ami tökéletes választás annak, aki szeret kísérletezgetni az ízekkel. A húsvéti menü receptjeit nem osztom meg, mert úgy sejtem,mindenkinek van tuti receptje fasírtra, rántott húsra, ámde néhány fotót mellékelek a mi húsvéti menünkről és a dekorációról. Jó étvágyat utólag is (mármint az ételekhez. Nem a dekorációhoz).