Vakarcs

A magányra pompásan be lehet rendezkedni. Ezt anyám mondta, amikor legutóbb rám csapta a telefont. Nem tudom, miről beszélt. Még az egyetem alatt is otthon laktam, a lányok szép sorban férjhez mentek, én maradtam egyedül otthon. Vakarcsnak becéztek, utáltam. A legidősebb nővérem aneszteziológus lett, látod, meg tudta csinálni a gyerek mellett is, a fiatalabb védőügyvéd, és látod, ikreket szült mégis. A legfiatalabb egyszerű bróker, gyereke ugyan még nincs, de ő is férjhez ment, csak én nem, én Isten verése, ahogy nagyapám hívott. Szóval június óta rendezkedek be pompásan a magányra. Kölyök koromban szerettem az iskolát. Olyannyira szerettem, hogy első osztályban eldöntöttem, hogy tanítani akarok, és hősiesen ellenálltam, mikor próbáltak lebeszélni. Alig akadt valaki, akinek nem tetszett a dolog leszámítva a család egészét, az én akkori tanáraimat, és a barátaimat… Nagyika csendesen örült, aztán nagyapám rárivallt, oszt azzal mire mentünk hogy te is ott bohóckodtál a kölykök előtt, de nagyika hitt az oktatás misztériumában, és ő talán még bennem is egy kicsit. Csak az én diplomaosztómon nem volt nagy buli, sőt, amikor anyámékat kérdezték, hol végeztem, ó, ő csak tanár, de a legnagyobbik, na, ő orvos, a múltkor is mesélte, volt az az esete… Szóval most a tükör előtt állok. Azt hiszem, lehetne rosszabb, de nem vagyok benne biztos. Ha lenne legjobb barátnőm, most felhívhatnám, hogy inkább nézzek ki úgy az első napomon, mint egy múlt századi vidéki tanítónő, vagy mint egy normális ember… Nem bírok reggelizni, aggódom. Ha becsukom a szemem a szokásos brainstorming indul be: falevél, narancssárga, papír illat, táblafilc, krétapor, fapadló, satöbbi. Összefonom a hajam, de nem tudom, kibontom, feltekerem, felcsatolom, úgy hagyom, kerülnöm kellene a feltűnést, igazából az volna ennek a leghatásosabb módja, ha be se mennék, nézem a tükörképem, anyámat látom, minimálisan sminkelek. A gyerekek kegyetlenek, tudom, mert mi is azok voltunk anno, miért tűnik ilyen távolinak? A többiek már mindenre felkészítettek, de szorongok. Mély levegő mielőtt a terembe lépnék, igyekszem a lehető legmagabiztosabbnak tűnni. Kicsit jó, hogy rám figyelnek. Kérem a kiscetliket a nevekkel, és őszintén remélem, hogy sikerül megjegyeznem, persze, becenév is lehet, tökmindegy, ahogy akarod, hogy hívjalak. Az egyetemi másfél órákhoz képest gyorsan reppennek a negyvenöt percek, nem rossz, de nem otthonos, az iroda nagy, és mindenki bent ül, és mindenki panaszkodik, hogy mennyire unja. Sikeresen túlélem az első napot, és az első gondolatom amikor kilépek, hogy éhen pusztulok, szégyellek enni mások előtt, ez ilyen komplexus szokta mondani az aneszteziológus nővérem pszichiáter férje, biztos az, szoktam erre válaszolni én, aki nem értek hozzá. Nagyika telefonál nekem, hogy nála lebzsel a banda egy része, csatlakozhatnék, ha van kedvem. Van kedvem, mert még nem tudtam a magányra berendezkedni. Az ügyvéd nővérem diszkréten félrehív amikor megérkezem, és félig szégyenkezve hadarja, hogy nem igazán megy az egyiknek ez a  nyelvtan dolog, hálás lenne, ha. Elvigyorodok. Megérkeznek aneszteziológusék is, így vagyunk tízen az apró házban, Nagyika telepakolja az asztalt mindenfélével, legalább háromféle húst készít mindig, nem ritka, hogy nála eszik a család, az ikrek válogatnak, még csak harmadikosok, aneszteziológusék kicsije még csak négy múlt. Nagyika behoz valami olyasmit, amit emlékeim szerint gyerekkoromban készített utoljára, kis lapos lepényféle, lecsóval, a lecsót még a kertből mentett paprikákból, paradicsomokból főzte, mindenki lecsap rá, a húsok nem fogynak. Még a kicsik is eszegetnek belőle, gyanítom, már mindenki unja a hústhússal, Nagyika arcán huncut vigyor, ezt a bróker nővérem örökölte, imádnivaló, mint egy kisgyerek. Mellettem  ül, és látom, hogy dagad a büszkeségtől. Tuti, hogy valamire készül. Majd mesélek neki az iskoláról, de most uralja a társalgást a pszichiáter. Őszintén szólva fogalmam sincs, miről beszél. A jogász nővérem ráun. Nagyika, mi ez a lepény? Emlékszem kiskorunkban csináltál ilyet, olyan finom. Nagyika még jobban kihúzza magát, büszkén felém néz. Hát vakarcs. Mint ez, ni. 

A mi családunkban is emlegették ezt a vakarcs nevű kenyérféleséget, azt hiszem vakaró néven. De ezernevű, bodag, cigánykenyér, stb. Egyszerű elkészíteni:
- 40 deka liszt

- 1 tk só

- 2,5 dl víz (lehet némi tej)

- 2 dkg disznózsír

- 1 kk szódabikarbóna

Ezeket összegyúrjuk, a platnyin (felénk így mondják) megsütjük (ennek hiányában egyéb lapos felületen, vagy serpenyőben esetleg), és kész is.

A lecsó sem túl komplikált:
szalonnát pirítunk, a zsírjába karikázzuk a hagymát, paprikát, puhára főzzük, a végén paradicsomot teszünk bele, sózzuk, összefőzzük. Apukám így főzi, de rengeteg variációja létezik, egyik említésre méltó a francia verzió, a rataouille, amiben padlizsán és cukkini is van.