Havazik, de mondjuk ez irreleváns.
Kedden reggel újra buszra kényszerült, emberemlékezet óta nem ment az egyetemre
busszal, a hallgatói közé vegyült, cseppet sem arisztokratikus módon figyelte
őket, figyeli, hogy tényleg annyira mások-e, vagy csak ő túl öreg már ahhoz,
hogy megértse őket. Ez egy kellemesen panelmeleg péntek lesz, telefon nélkül,
laptop nélkül, talán tévé nélkül, esetleg egy esti filmmel, sütivel meg teával,
ilyenkor úgy visszavedlik kiskölyökké, az esti teákra gondol. Most rákészül,
talán kissé szertartásos, de neki most ez jó, előpakolászik, már tegnap is úgy
mérte a pontosan százharminc gramm cukrot, mint amikor sütni tanult, és soha
egy csipettel sem szórt volna semmiféle tésztába több, vagy kevesebb ezt-azt,
mint amennyit a receptben olvasott, most meg itt ez az illatos tészta, eleget
pihent, süthető, és valahogy ettől irreálisan boldog, kicsit nevetgél is
magában, de inkább igyekszik ezt a lebegést őrizni. Óvatosan töltöget a
formákba, nem teljesen tele, mert a sütőpor mindig felhúzza, és mindig
túltölti, most igyekszik ügyesen elosztogatni, simítgatni, és amíg melegszik a
sütő az összes kis kagylóformát megtölti, és várja, hogy az édességek formát és
színt kapjanak, tésztából valami mássá lényegüljenek át, az egész mindig több,
mint a részek összessége, hányszor hallotta, hányszor mondta ő maga is. Még a
mosogatás sem tűnik annyira gusztustalannak, mint máskor, rájön, hogy szereti a
havazást, egészen addig fogja szeretni amíg nem kell újra buszra-villamosra
préselnie magát, amíg nem kell az olvadás utáni mocsárban taposnia, addig
szereti amíg fehér, amíg ropog, amíg szikrázik, nem takarít, már letudta, ma
csak sütöget, csak gondolkodik, pihen, és pontosan tizenöt perccel később
kihalássza a sütőből az elkészült művet. Olyan szépek, olyan egyformák, kicsit
hűlnek, és kipakolássza őket egy tálcára, és ilyen, pont ilyen az egész nap.
Kíváncsi, hogy számíthat-e tényleg arra az emlékrohamra, amire vár, kíváncsi,
hogy ezzel a süteménnyel neki is működőképes lesz-e, vagy ez már másé, mindig
figyeli a saját mentális működését, mindig furcsállja az egészet. Talán
másodéves volt, vagy még elsős, nem emlékszik pontosan, de bekúszik a
könyvillat, meg a félhomály, amikor először kezdett azon tanakodni,hogy talán
nem kellene megállni a munkában, talán tovább kellene gondolni amire addig
gondolt, olyan hosszúk voltak az esték, olyan időtlennek tűnik már az egész,
lehet, hogy tényleg öregszik, kezd ellágyulni, nosztalgiázni, mennyi kutatói
kíváncsiság volt benne akkor, mennyi lelkesedés, tenni akarás, pedig különösen
sosem volt tehetséges, csak a tudásvágy… És eszébe jut egy tél este, amikor
valami teát szorongatott egy padon ülve, rohadtul fázott, és boldog volt, mert
megérezte, hogy merre tart, és úgy gondolta, hogy az az út jó. Mekkora szerelem
ez. Ha az összes szakirodalmat összegyűjtögetné, amin eddig átrágta magát,
akkor egy minikönyvtárat tuti megtöltene, és csak ott van az a doktor a neve
előtt, csak sikerült, pedig senki nem hitte volna. Tulajdonképpen nem tudja,
hogy mit gondolnak róla. Tulajdonképpen nem is érdekli, csak egyszerűen próbál
működni, nem hallja, hogy a hallgatói csodálják, nem hallja, amikor szidják,
egyébként ritkán, nem hallja azt sem, hogyha hallgatnak róla, de nem is akarja
hallani, csak odafigyel. Emlékszik arra, amikor az óvodás ballagásán ki kellett
állni az egész nép elé, olyan nagyon ideges volt, annyira félt, és olyan
meglepő volt, hogy végül mégis elkezdte élvezni, jó volt, hogy nézték, hogy
mosolyogtak rá, igaz, mostanában nem igazán mosolyognak rá, de legalább még
mindig figyelik, van ebben valami ártatlan és ösztönös exhibicionizmus, mindig
megjelenni, mindig összerakva lenni, mindig ott állni fent, és beszélni. Egyébként
biztos azt mondanák, hogy jó nézni, olyan természetes, olyan elegáns, de nem
hideg, csak egyszerűen elegáns, akkor is, ha unalmas a haja, ha nincs humora
sminkelni. Ő saját magát parasztlánynak érzékeli, még mindig annak a csúnya kis
békának, aki mezítláb taposott a sárban a nyári esők után, aki néha melegítőben
ment iskolába, mert nem voltkedve felöltözni, aki még otthon a mai napig
melegítőben jár-kel, meg kinyúlt pólóban, talán az utolsó dolgok között jutna
eszébe magáról az elegancia meg a szépség, de így legalább kicsit sem tűnik
megkonstruáltnak, szó mi szó, rohadt nagy szerencséje van ezzel az egésszel,
annak ellenére, hogy ő hónapok óta kizárólag annyit érzékel, hogy folyamatosan
hízik a sok finomságtól, és a sport teljes hiányától. Nem tudja pontosan
felidézni, hogy mikor szakadt el a külvilágtól. Vagy hát nem az, hogy
elszakadt, ő eljár fodrászhoz rendesen, ő megy ide-oda, boltba, vesz ruhákat,
vesz miegymást, eljár haza, a szüleihez, meg… Na jó, talán kicsit mégis
elszakadt, miért nem jár már futni, vagy bárhova, biztos jót tenne, endorfin
meg izé. Szépségesen átpakolja a süteményeket kistányérra, gyönyörködik, és
fogadkozik, hogy elmegy valami nyugisportra, jógázni mondjuk, aztán nevet,
ahogy elképzeli magát passzosnadrágban hajolgatva, tudja, hogy dehogy megy ő,
nem megy sehova, minden oka meglenne rá, hogy komfortosan érezze magát, de
mocorog bent valami nyugtalanság folyton, csak a munka nyugtatja meg, de az is
csak azért, mert koncentrálnia kell rá, és a múltkori után amúgy is
elbizonytalanodott, hogy van-e helye itt, itt van-e a helye. Bárcsak ne lenne
ilyen lemondó, és ne aggódna bíróságra vinni ezt a szexuális zaklatós ügyet,
ámde most ez mindegy is, sütipróba, elindítja-e az emléklavinát, avagy sem?
Belecsücsül a fotelba és rákészül, átfut a fején, hogy ez a szárított levendula
nem lesz-e vajon túl agresszív, hogy az a sokszázalékos étcsoki nem lesz-e túl
keserű, de nem révedezik túl sokáig, ha bárki megkérdezné tőle, hogy a francia rêve
és a magyar révedezés rokon-e egész biztosan nem tudná, mit mond erről a
szakirodalom (A CzF meg a TESZ, ha egyáltalán a CzF-ban van erről szó), ennyit
a szakszerűségről, random sütit kivesz, beleharap, rág, de elsőre csak annyi
ugrik be, hogy ez irtó finom, már-már elcsábul egy fészbuk-posztra erről a
csodáról, de nem, de nem, max privátban A Kolléganőnek, éppen megszületik benne
a végső konklúzió az emlékekkel kapcsolatban, hogy nem igazán rohannak, de
mielőtt ez a gondolat körvonalazódna mégis beszivárog, begyalogol, sőt, beront
egy, nem több!, mindent átható, mindenen átívelő, mindent újra felforgató
emlék. Ő.
Irodalomban jártas + szemfüles olvasók tuti kitalálták, hogy itt most a madeleine-ről van szó. Natúran is csodálatos, kicsit sűrű, nagyon különleges sütemény, megéri bíbelődni vele, külön formát venni hozzá. A szövegben mondjuk így készült:
hozzávalók
§ 3 db tojás
§ 130 g cukor
§ 200 g finomliszt
§ 10 g sütőpor
§ 1 citromból nyert citromhéj
§ 20 g méz
§ 60 ml tej
§ 200 g olvasztott vaj
§ tetszőleges mennyiségű, jó minőségű étcsoki, egy csipet szárított levendula
elkészítés
- A
tojásokat a cukorral habosra verjük.
- A
lisztet elkeverjük a sütőporral, majd hozzáreszeljük a citrom héját is.
- A
mézet összekeverjük a tejjel és a vajjal, majd a tojásokhoz adjuk, és
eldolgozzuk.
- A
tojásos keverékhez szórjuk a lisztet, és homogén állagúra keverjük a
tésztát.
- A
tésztát fóliával letakarjuk, és néhány órát, vagy akár egy egész éjszakát
a hűtőben pihentetjük.
- A
tészta pihentetése utána a sütőt előmelegítjük és kivajazzuk, kilisztezzük
a formákat, de a szilinkont nem kell vajazni! Közvetlenül a sütés előtt
belekeverjük a csokoládét és a szárított levendulát a tésztába.
- Két evőkanál segítségével belekanalazzuk a masszát a formákba és a forma méretétől függően 12-15 perc alatt, 190 fokon megsütjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése