Vasárnapi ebéd

- Úgy szeretem, mikor együtt van a család.

Tamás másodjára is megpakolta a tányérját pörkölttel, aztán egy kevés nokedlit szedett hozzá. Elégedetten falatozott az asztalfőn. Jobbján Eszter, a felesége ült. A tányérján néhány fonnyadt salátalevél, olívaolajjal megöntözve. Mellette volt még egy összemaszatolt teríték, de a széken már senki sem ült. Zsófi az imént úgy döntött, hogy befejezte az ebédet, és elvonult a szobájába. Tamásnak ez fel sem tűnt.

- Ideadnád a sót?

Eszter szó nélkül férje elé tolta a sótartót. Villájával kicsit megpiszkálta a salátaleveleket. Azok az új elrendezésben sem lettek étvágygerjesztőbbek. Poharához nyúlt, és egy hajtásra megitta az alján lötyögő kortynyi vörösbort.

- Jövő héten ilyenkor már ünneplünk. Előléptetnek. Majdnem dupla annyit fogok keresni. Nem is beszélve a prémiumokról…!

- Még kevesebbet leszel itthon.

- Mindennek megvan az ára. Viszont az egész nyár a miénk. Hova utaznál, Anyukám?

- Vidékre. Legalább két hét csend és nyugalom. Se telefon, se internet…

- Ne bolondozz, Anyukám, tudod, hogy nekem a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján…

- … elérhetőnek kell lenni. Igen, tudom. De mintha azt mondtad volna, hogy a nyár csak a miénk.

- Tudod Anyukám, hogy értettem…

- Nem tudom. Ne hívj Anyukámnak. Nem vagyok az anyád. A feleséged vagyok.

- Jó, akkor hogy hívjalak? Feleségem? 

- Eszter. Az a nevem.

Tamás jobbnak látta, ha egy darabig inkább sehogyan sem hívja. Evett tovább. Eszter újra töltött magának a borból. Fintorogva bekapott egy olajos salátalevelet.

- Megint fogyókúrázol?

- Még mindig.

- Mikor fogod végre elhinni, hogy az alakod úgy jó, ahogy van?

- Soha, mert ez nem igaz. Ha csak rágondolok egy rántott húsra, máris felszedtem két kilót.

- Bebeszéled magadnak.

- A mérleg nem hazudik.

- Szerintem akkor is jó vagy így, ahogy vagy.

- Persze. Főzésre, mosásra megfelelek, minden másra meg ott van Lillácska…!

- Meddig fogod még felhozni azt az ügyet? Már ezer éve vége. Amúgy is semmiség volt. Egyszeri ballépés. Túlreagáltad.

- Neked semmiség. Soha nem éreztem még magam annyira megalázva…

- Hagyjuk ezt a témát.

Hagyták. Eszterben elfojtva sistergett a méreg. Töltött még egy kis bort magának. Aztán közelebb húzta magához a pörköltet, és szedett pár kanállal a tányérjára, úgy, hogy a hús minden salátalevelet eltakarjon. Egy kis zaftot is locsolt rá. Enni kezdett. Keze gépiesen mozgott fel-le, tányértól a szájáig, szájától a tányérig. Nem is érezte az étel ízét. A pohár után nyúlt, de véletlenül meglökte és leesett az asztalról. Apró darabokra tört. Eszter már mozdult volna, hogy felseperje, de Tamás rászólt.

- Hagyd. Majd ebéd után. Nem szeretem, ha fel-le pattogsz evés közben.

Eszternek aztán igazán mindegy volt, kézbe vette az üveget, és abból ivott. Tamás nem látta, fel sem nézett az ételből. Sokáig hallgattak. Végül Tamás törte meg a csendet.

- Jövő hét után csapatépítő tréningre megyek. Vasárnap ebédre már itthon leszek, megígérem. Ezt nem hagyhatom ki. Pláne, ha előléptetnek…

Eszter csak bólintott, aztán letette maga mellé a földre az üres borosüveget.

- Neked milyen heted volt? Sokat kellett takarítani?

- Szokásos. 

- Az orvos házaspárnál megint akkora volt a mocsok…?

- El sem tudod képzelni. Mint egy szeméttelepen. Mirelit ételek maradványai és konzervdobozok mindenütt…

- És ők beszélnek az egészséges életmódról.

- … zsebkendők, szennyes ruhák, piszkos edények egymás hegyén-hátán…

- Hogy tud valaki ilyen mocsokban élni? Hát nem veszik észre magukat?

- … papírok, újságok, macskaszőr… 

- Még szerencse, hogy te ilyen rendet tartasz itthon. 

- … de legalább jól fizet.

- Na igen. Azért mégis csak a pénz az úr.

Tamás elégedetten hátradőlt a széken.

- Befejeztem.

- Ízlett?

- Remek volt. A te főztödnek nincsen párja. Desszertet is kapok…?

Jobb kezével, ami ragadt a zafttól, magához húzta Esztert, hogy megcsókolja. Eszter megérezte a pörkölt hagymás, fűszeres illatát, és elöntötte az undor. Gyorsan lefejtette magáról Tamás kezét és székét hátralökve a mosdóba szaladt. Öklendezve görnyedt a vécécsésze fölé. Kiadta magából a vörösbort, és a fűszeres pörköltet, de még azt az egy salátalevelet is. Lábai teljesen elgyengültek, letérdelt, és a kád szélének támaszkodva pihegett. Úgy érezte, még mindig nem ürítette ki magát eléggé. Rövid javulás után újabb öklendezés kezdődött. Szünet. Aztán egy következő roham. Már epét hányt. Édes istenem, már egy hete minden nap... csak nehogy terhes legyek, könyörgött magában, míg két kézzel kapaszkodott a vécécsésze karimájába. Egy darabig csak saját sóhajtozását hallgatta, aztán hirtelen valami kaparászásra lett figyelmes. Tamás kopogtatott bátortalanul az ajtón.

- Jobban vagy már, Anyukám? – kérdezte halkan.

Eszter Tamásnak EZT az ebédet főzte, míg ő maga csak olívaolajjal meglocsolt jégsalátáját tervezte elrágcsálni. Az ételben és a poharakban is olcsó, magyar bor volt.

Így készül az Eszter-féle vörösboros sertéspörkölt:

„A húst kockára vágjuk, a hagymát, fokhagymát, paprikákat és paradicsomot daraboljuk.

Egy serpenyőben olajon a hagymát dinszteljük, rádobjuk a fokhagymát és a húst, és addig keverjük, míg a hús kifehéredik, megszórjuk borssal, paprikával, Gulaschsaft  fűszerkeverékkel, és öntünk rá egy kevés vizet. Zsírjára pirítjuk, hozzáadjuk a paprikát és paradicsomot, tovább pároljuk. Majd felöntjük vízzel, és lassú tűzön főzzük. Mielőtt kész, öntünk bele vörösbort és készre főzzük, keverünk bele egy kevés tejfölt.

Közben kikeverjük a tésztát, majd a forrásban lévő vízbe kiszaggatjuk a nokedlit.

Tálalunk. A tányérra szedünk nokedlit, ráhalmozzuk a pörköltet, díszítjük egy chili paprikával, salátalevéllel és paradicsomszeletekkel.”

Parizer

            Általános iskolában tanít. Van, aki huszonnyolc évesnek mondja, más negyvennek. Barna szakálla ápolt és rendezett. Fejét vékony szálú haj borítja. Vastagkeretes szemüvege mögött tekintete mindig nyugodt és üres.

            Földrajzot tanít. Az anyjával él. A valóságban sosem utazik sehová, pedig lenne rá pénze. Képzeletben annál többet barangol: ha úgy érzi, elviselhetetlenül vágyódik távoli és titokzatos országok után, bezárkózik kis, levegőtlen szobájába, és elmerül a Nagy Világatlaszban. Mutatóujját óvatosan futtatja végig óceánok fenekén és hegygerinceken. Elképzeli, hogy felderítetlen területen barangol. Ha nem zavarják meg, órákig mereng. De gyakran megzavarják.

-          Eeen-dree! – hallatszik a szomszéd szobából egy éles női hang.

-          Jövök, mama – felel rá a fakó bariton.

Endre késői gyermek. Anyja negyvenkét évesen szülte. Két nővére és egy bátyja messze él, szinte sosem látja őket. Családosok. Ő meg otthon maradt örök gyereknek, anyja nagy örömére.

Minden reggel parizeres szendvicset csomagol neki. Szalvétába bugyolálja, és fia táskájába süllyeszti. Endre aztán magával viszi az iskolába. Gyakran van beosztva folyosói ügyeletre, így aztán ott, egy padon ülve kell megennie tízóraiját. Próbál csak a szendvicsre koncentrálni, de érzi, hogy nézik. A diákok sugdolóznak.

-          Parizer! – járja be a folyosót a rövid üzenet.

-          Már megint! – teszi hozzá pár gonosz kis hang.

-          Még mindig! – tódítják társai.

Endre úgy tesz, mintha hidegen hagyná. Komótosan elfogyasztja a szendvicset, majd visszaballag a tanáriba, hogy következő órájára készüljön.

Szereti a földrajzot, de tanítványai érdeklődését képtelen felkelteni. Előttük nincs különbség a tajga és a tundra között. Egyformán unalmasak. 

Csípősen hideg januári reggel. Endre későn ébred, nagy sietségben készül. Fésülködni sincs ideje. Hallja, hogy anyja a nevét kiabálja, de nem néz hátra. Rohan az utcán.

Pár perces késésétől eltekintve minden a szokásos menetrend szerint zajlik: ő beszél, és senki sem figyel. Lassan vánszorognak a percek. Éveknek tűnik, mire elérkezik a tízórai szünet. Endre szokásos, ráérős mozdulataival kutat táskájában szendvicse után. Nem találja. Nincs. Kiesett volna a táskájából a nagy rohanásban? Zsebébe nyúl, és kitapint némi aprót. Leszalad a büfébe.

-          Csak rántott húsos van – mormolja a büfés.

-          Jó lesz.

Fizet. Leül egy padra, és enni kezd. Szokatlan, de nem rossz. Picit rágós. Míg eszik, feldereng benne egy emlékkép. Néhány hónapja Klárinál ebédelt. Rántott hús volt, és tört krumpli. Mindkettő kissé elsózva. Endre azért persze az egekig dicsérte. Klári pirult. Endre különösen vigyázott, hogy ne tudódjon ki semmi az iskolában. Klári rajzot tanított, és imádta a munkáját. Mindenkivel kedves volt, éppen ezért Endrének először fel sem tűnt, hogy rá a megszokottnál is gyengédebb tekintettel néz. Gyanakodni csak akkor kezdett, mikor Klári vacsorára hívta magához. Ez néhányszor megismétlődött, egy alkalommal pedig kimentek a Margitszigetre sétálni, ahol Klári őszinte csodálattal konstatálta, hogy Endre minden egyes virág és madár nevét ismeri. És ez volt minden. Endre nem érezte, hogy tennie kellene bármit is. Két héttel ezelőtt azonban Klári azzal az ötlettel állt elő, hogy utazzanak együtt Bécsbe. Endre gondolkodás nélkül nemet mondott – talán a megszokásnak engedelmeskedve.

-          Biztosan sokszor jártál már ott. Unnád – magyarázta magának Klári az egyértelmű elutasítást.

-          Sokszor voltam már Bécsben. Hidd el, te is unnád – motyogta Endre.

Azóta nem beszélnek. Endre most Klári kék szemeire gondol, és kedves, megértő mosolyára. Tulajdonképpen szép lány, csak bosszantóan sokat nevet. Azért kedveli egy kissé. Igen. Határozottan kedveli.

Endrében szép lassan megfogalmazódni kezd valami. Rágódik rajta, mint a rántott húson. Nem tudja kimondani, de a sejtjeiben érzi. Hogy tenni kéne valamit. Nem csak Klárival kapcsolatban. Talán mégsem olyan jó dolog a változhatatlanság. A kibontakozó lomha gondolat végigbizsergeti testét, tetőtől talpig átjárja. Ha nem is terv, de annak valami szürke vázlata megszületni készül a fejében.

Lehunyja a szemét, és mintha álmodna, látja magát. Utazik. És nem holmi… Bécsbe! Egyenesen Párizsba. Klárit is magával viszi. Az Eiffel-torony tetején megkéri a kezét, aztán továbbutaznak. Hajókáznak, sivatagban tevegelnek. Klári nevetése egy cseppet sem bosszantó. Inkább dalszerű, bármeddig elhallgatná...

-          Endre, téged keresnek telefonon.

Felkapja a fejét és megpillantja Klárit. Ügyetlenül rámosolyog, de Klári nem mosolyog vissza. Sápadt és rémült. Endre feláll, és követi Klárit a tanári felé. Ahogy belép, minden tekintet rá szegeződik. Páran a telefonra mutatnak, a félretett kagylóra, mintha Endre nem tudná, hol van.

-          Halló?

-          Halló, Szabó Endrével beszélek?

-          Igen. Milyen ügyben…?

-          Sajnálattal kell tudatnom, hogy az ön édesanyja, Szabóné Kovács Klára…

Endre semmit sem ért. Zúg a feje. Forog vele a világ. Párizs, Bécs, a tajga és a tundra.

-          Annyira sajnálom - suttogja Klári valahol messze Endrétől, talán egy másik kontinensen.

Endre minden bizonnyal valami olcsóbb fajtát ehetett hosszú éveken át tízóraira, de az igazán finom párizsi készítéséről ITT olvashattok.

Klári pedig EZT a hagyományos rántott húst készítette el Endrének, amikor nála ebédelt.

Elkészítés:

„A húst a zsiradéktól megtisztítjuk, 1 cm vastag szeletekre vágjuk. Enyhén mindkét oldalán kiklopfoljuk, kb. fél centi vastag szeleteket kapunk. Egy csipet sóval mindkét oldalát meghintjük.

Előbb lisztbe, majd kicsi sóval elkevert, felvert tojásba, végül zsemlemorzsába forgatjuk a húsokat.

Közepesen forró olajban, ami ellepi a hússzeleteket, szép aranybarnára kisütjük, először az egyik, majd a másik oldalát. (Én két részletben sütöttem ki: adagonként 30 perc alatt)

Háztartási papírtörlővel bélelt tálba szedjük, hogy a felesleges olajat felitassuk róla.”

~O~

Olyan borzasztóan idegesen várlak,
belekapok ebbe, belekapok abba,
egy kicsivel több cukrot szórok a habba,
a túrós csusza megint istentelen sós lett,
a pite csupa ragacs, leégett az omlett,
siheder szerelem, úgy szédülök bele,
kicsusszan a kezemből a serpenyő nyele,
mentem a menthetőt, hol az édeskömény?
Megbomlik a hajam, lecsúszik a kötény
rólam, mikor ideszólsz,
hogy mégsem.

Mondjuk jobb is éppen,
hogy nem jöttél. Tragikusan főzök:
megrémítenek a lángok, a gőzök,
fáj, ha megég, megvág.
Vagy már fel sem veszem.
Rosszabb, hogy megint egyedül eszem.

Klasszikus sajtos omlett

„Egy serpenyőben olajat hevítünk, addig feltörjük egy tálba a tojásokat, sózzuk, borsozzuk, majd jól felverjük. A sajtot lereszeljük.

Ha felmelegedett a serpenyő, a hőt közepesre vesszük alatta, és beleöntjük a tojásokat. Fakanállal mindig addig húzunk csíkot a közepébe, és tereljük vissza a folyékony tojást, míg el nem fogy a massza, és szép lassan kezd összeállni a lepényünk.

Ha picit kezd már szépen felválni az omlettünk széle, szépen megszórjuk a reszelt sajttal.

Majd egy ügyes mozdulattal egy spatula segítségével óvatosan összehajtjuk, középre rázzuk, majd egy tálra csúsztatjuk, és fogyaszthatjuk is.”

Pite, ami biztosan nem lesz ragacsos

„A tojásokat habosra keverjük a cukorral, majd hozzáadjuk a tejet.

Apránként hozzáadjuk a lisztet, és csomómentesre keverjük, így egy palacsintatészta állagú masszát kapunk.

A vajjal vékonyan kikenjük a piteformát.

Beleöntjük a tésztát a formába, és a tetején egyenletesen elosztjuk a kimagozott cseresznyéket.

190 fokra előmelegített sütőben először 10 percet sütjük, majd 180 fokon további 30 perc alatt készre sütjük.”