Általános iskolában tanít. Van, aki huszonnyolc évesnek mondja, más negyvennek. Barna szakálla ápolt és rendezett. Fejét vékony szálú haj borítja. Vastagkeretes szemüvege mögött tekintete mindig nyugodt és üres.
Földrajzot tanít. Az anyjával él. A valóságban sosem utazik sehová, pedig lenne rá pénze. Képzeletben annál többet barangol: ha úgy érzi, elviselhetetlenül vágyódik távoli és titokzatos országok után, bezárkózik kis, levegőtlen szobájába, és elmerül a Nagy Világatlaszban. Mutatóujját óvatosan futtatja végig óceánok fenekén és hegygerinceken. Elképzeli, hogy felderítetlen területen barangol. Ha nem zavarják meg, órákig mereng. De gyakran megzavarják.
- Eeen-dree! – hallatszik a szomszéd szobából egy éles női hang.
- Jövök, mama – felel rá a fakó bariton.
Endre késői gyermek. Anyja negyvenkét évesen szülte. Két nővére és egy bátyja messze él, szinte sosem látja őket. Családosok. Ő meg otthon maradt örök gyereknek, anyja nagy örömére.
Minden reggel parizeres szendvicset csomagol neki. Szalvétába bugyolálja, és fia táskájába süllyeszti. Endre aztán magával viszi az iskolába. Gyakran van beosztva folyosói ügyeletre, így aztán ott, egy padon ülve kell megennie tízóraiját. Próbál csak a szendvicsre koncentrálni, de érzi, hogy nézik. A diákok sugdolóznak.
- Parizer! – járja be a folyosót a rövid üzenet.
- Már megint! – teszi hozzá pár gonosz kis hang.
- Még mindig! – tódítják társai.
Endre úgy tesz, mintha hidegen hagyná. Komótosan elfogyasztja a szendvicset, majd visszaballag a tanáriba, hogy következő órájára készüljön.
Szereti a földrajzot, de tanítványai érdeklődését képtelen felkelteni. Előttük nincs különbség a tajga és a tundra között. Egyformán unalmasak.
Csípősen hideg januári reggel. Endre későn ébred, nagy sietségben készül. Fésülködni sincs ideje. Hallja, hogy anyja a nevét kiabálja, de nem néz hátra. Rohan az utcán.
Pár perces késésétől eltekintve minden a szokásos menetrend szerint zajlik: ő beszél, és senki sem figyel. Lassan vánszorognak a percek. Éveknek tűnik, mire elérkezik a tízórai szünet. Endre szokásos, ráérős mozdulataival kutat táskájában szendvicse után. Nem találja. Nincs. Kiesett volna a táskájából a nagy rohanásban? Zsebébe nyúl, és kitapint némi aprót. Leszalad a büfébe.
- Csak rántott húsos van – mormolja a büfés.
- Jó lesz.
Fizet. Leül egy padra, és enni kezd. Szokatlan, de nem rossz. Picit rágós. Míg eszik, feldereng benne egy emlékkép. Néhány hónapja Klárinál ebédelt. Rántott hús volt, és tört krumpli. Mindkettő kissé elsózva. Endre azért persze az egekig dicsérte. Klári pirult. Endre különösen vigyázott, hogy ne tudódjon ki semmi az iskolában. Klári rajzot tanított, és imádta a munkáját. Mindenkivel kedves volt, éppen ezért Endrének először fel sem tűnt, hogy rá a megszokottnál is gyengédebb tekintettel néz. Gyanakodni csak akkor kezdett, mikor Klári vacsorára hívta magához. Ez néhányszor megismétlődött, egy alkalommal pedig kimentek a Margitszigetre sétálni, ahol Klári őszinte csodálattal konstatálta, hogy Endre minden egyes virág és madár nevét ismeri. És ez volt minden. Endre nem érezte, hogy tennie kellene bármit is. Két héttel ezelőtt azonban Klári azzal az ötlettel állt elő, hogy utazzanak együtt Bécsbe. Endre gondolkodás nélkül nemet mondott – talán a megszokásnak engedelmeskedve.
- Biztosan sokszor jártál már ott. Unnád – magyarázta magának Klári az egyértelmű elutasítást.
- Sokszor voltam már Bécsben. Hidd el, te is unnád – motyogta Endre.
Azóta nem beszélnek. Endre most Klári kék szemeire gondol, és kedves, megértő mosolyára. Tulajdonképpen szép lány, csak bosszantóan sokat nevet. Azért kedveli egy kissé. Igen. Határozottan kedveli.
Endrében szép lassan megfogalmazódni kezd valami. Rágódik rajta, mint a rántott húson. Nem tudja kimondani, de a sejtjeiben érzi. Hogy tenni kéne valamit. Nem csak Klárival kapcsolatban. Talán mégsem olyan jó dolog a változhatatlanság. A kibontakozó lomha gondolat végigbizsergeti testét, tetőtől talpig átjárja. Ha nem is terv, de annak valami szürke vázlata megszületni készül a fejében.
Lehunyja a szemét, és mintha álmodna, látja magát. Utazik. És nem holmi… Bécsbe! Egyenesen Párizsba. Klárit is magával viszi. Az Eiffel-torony tetején megkéri a kezét, aztán továbbutaznak. Hajókáznak, sivatagban tevegelnek. Klári nevetése egy cseppet sem bosszantó. Inkább dalszerű, bármeddig elhallgatná...
- Endre, téged keresnek telefonon.
Felkapja a fejét és megpillantja Klárit. Ügyetlenül rámosolyog, de Klári nem mosolyog vissza. Sápadt és rémült. Endre feláll, és követi Klárit a tanári felé. Ahogy belép, minden tekintet rá szegeződik. Páran a telefonra mutatnak, a félretett kagylóra, mintha Endre nem tudná, hol van.
- Halló?
- Halló, Szabó Endrével beszélek?
- Igen. Milyen ügyben…?
- Sajnálattal kell tudatnom, hogy az ön édesanyja, Szabóné Kovács Klára…
Endre semmit sem ért. Zúg a feje. Forog vele a világ. Párizs, Bécs, a tajga és a tundra.
- Annyira sajnálom - suttogja Klári valahol messze Endrétől, talán egy másik kontinensen.
Endre minden bizonnyal valami olcsóbb fajtát ehetett hosszú éveken át tízóraira, de az igazán finom párizsi készítéséről ITT olvashattok.
Klári pedig EZT a hagyományos rántott húst készítette el Endrének, amikor nála ebédelt.
Elkészítés:
„A húst a zsiradéktól megtisztítjuk, 1 cm vastag szeletekre vágjuk. Enyhén mindkét oldalán kiklopfoljuk, kb. fél centi vastag szeleteket kapunk. Egy csipet sóval mindkét oldalát meghintjük.
Előbb lisztbe, majd kicsi sóval elkevert, felvert tojásba, végül zsemlemorzsába forgatjuk a húsokat.
Közepesen forró olajban, ami ellepi a hússzeleteket, szép aranybarnára kisütjük, először az egyik, majd a másik oldalát. (Én két részletben sütöttem ki: adagonként 30 perc alatt)
Háztartási papírtörlővel bélelt tálba szedjük, hogy a felesleges olajat felitassuk róla.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése