Babérlevél

Kimegy az erkélyre cigizni. Bejön. Felteszi a kávét. De még mielőtt lefőne, újra kimegy. Az arcát rejtegeti előlem, de nem elég gondosan. Az étkező falán lógó, antik mintákat mímelő keretű tükörből látom. A homloka, az a sűrűn ráncolt, barázdás felület most tükörsima, a szeme messziről is ragyog, mosolya széles. Mióta hazajött ez már a negyedik szál. 

- Megfázol – kiálltok utána, mintha érdekelne.

- Nagyon kellemes az idő – válaszol szinte rögtön, hangjából is előbugyog a visszafojtott, gyermeteg öröm.

Kérdezzek rá, ne kérdezzek rá?  Még várok. Nem is kell sokáig várni.

- Milyen napod volt? – kérdezi. Újra bent van, és a kávéval babrál, hátat fordít nekem.

- Fárasztó. 

- Ma vagy a mesterszakosokkal?

- Aha. Az ember azt hinné, hogy a csapatot már eléggé megszűrték, mire hozzám kerülnek. Hát, baromira nem. 

- Ne is törődj velük – legyint, még mindig háttal. A másik keze ujjai már dobolnak a pulton.

- És a cégnél? Van valami?

- Áh, semmi fontos. Csak apróságok… – halkul el, és már tudom, hogy mi következik. – Például az új lánnyal. Hát nem semmi egy jelenség!

- Miféle új lány?

- Ne mondd, hogy nem emlékszel rá! Dóráról már ezerszer beszéltem neked – hadarja türelmetlenül, és végre felém fordul.

- Ja, hogy Dóra. Így már tudom. Csak az zavart meg, hogy új lánynak hívtad.

- Még csak fél éve van itt, szerintem az elég új. 

- Jól van, de akkor is… lány?

- Miért lovagolsz a szavaimon? Lány, nő, asszony? Melyik tetszik? Hölgy? 

- Hát nekem mindegy. Nyilván nem emlegetheted „az elvált asszony” néven.

- Látom, ez nem nagyon tetszik neked.

- Mi? 

- Hát hogy elvált. 

- Nekem aztán tökmindegy. Na, meséled már?

- Mit?

- Az apróságot, ami történt.

- Persze, csak megkavartál ezekkel a keresztkérdésekkel. Na, hát csak annyi volt, hogy bejött reggel az irodámba, és közölte, hogy a jövő héten lesz harminckét éves, és szeretne meghívni minket is ebből az alkalomból vacsorára. Azt ígérte, hogy nem lesz túl nagy banzáj, csak néhány kedves ismerőst hív.

- Ez nem túl nagy történet. Ő főz?

- Hát mit tudom én. Gondolom. Ha nem ő főz, akár étterembe is hívhatná a csapatot.

- És, elmész?

- Éppen ezt akarom kérdezni.

- Mit kell ezen kérdezni? Ha nincs más dolgot, akkor elmész.

- De én arra gondoltam, hogy velem jöhetnél. Azt mondta, nyugodtan hozzalak el téged is.

- Biztos vagy benne, hogy akarod, hogy menjek?

- Már miért ne akarnám? 

- Melyik nap?

- Kedden.

- Hatig tanítok.

- Komolyan?

- András, lassan fél éve minden kedden hatig van órám. Tudhatnád.

- Teljesen kiment a fejemből. Nem hagyhatnád ki? Nem érünk oda, ha olyan későn végzel.

- Tudod, hogy nem hagyhatom ki. 

- Mindegy, akkor hagyjuk – halkul el, és leszegi a fejét. Baromi rosszul alakítja a csalódottat.

- Menj csak egyedül. 

- Nem zavarna?

- Engem ugyan nem.

- Hát jól van, akkor majd szólok Dórának, hogy eggyel kevesebb terítékkel készüljön – mondja, és igyekszik olyan hangon beszélni, mintha hidegen hagyná őt az egész vacsorameghívás. – Azért ha meggondolod magad, időben szólj.

***

Válogatok a zakók között. A feketék túl ünnepinek hatnak, ráadásul mindkettő feszül is a hasamnál. Barnát veszek fel végül, és fehér inget, farmernadrággal. Eszter még nincs itthon, nem is ér haza az indulásom előtt. Még iszom egy kávét, aztán beülök a kocsiba, és elindulok Dóra lakására.

Korán érkezem, persze szándékosan. Hétre hívta a vendégeket, most pedig még csak hat óra tíz perc van. A csengetés után talán egy teljes percet kell várnom az ajtóban, mire megjelenik. Elkerekedett szemekkel néz rám, de kedvesen beinvitál.

- Remélem nem haragszol, hogy hamarabb érkeztem… valahogy így jött ki a lépés.

- Dehogyis, Bandi, nagyon örülök, hogy eljöttél! Sajnálom, hogy a feleséged nem ért rá, szívesen megismertem volna – mondja mosolyogva, és elkéri a kabátom.

- Áh, tudod, folyton dolgozik. Amikor nem, akkor meg fáradt – mondom, és odaadom a kabátom. Közben összeér a kezünk.

- Annyira izgatott vagyok! Már hónapok óta nem hívtam vendéget, nemhogy egyszerre hetet! A vacsora kész, megkóstolod? Ha már ilyen korán érkeztél…

- Nagyon szívesen! Ételkóstolásban jó vagyok! 

- Azt látom – néz a hasamra, és bájosan nevet. Alig tudok nyugalmat parancsolni a vonásaimra.

A konyha tágas és rendezett. A vacsora ott illatozik egy asztalkára téve. Dóra kanalat és villát ad a kezembe, és bátorítólag az asztalkára mutat. Mindenbe belekóstolok egy kicsit. Sűrűn dicsérem a fűszerezést és a húsok lágyságát. Valójában semmi különleges nincs az ételekben, nem rosszak, de sokszor ettem már jobbat. Kicsit kiábrándít, hogy az étel nincs összhangban Dóra különleges szépségével. Mióta megjelent a cégnél, nem tudom kiűzni a gondolataimból ezt az arcot. Bájos szabálytalanság, rakoncátlanul göndörödő, dús, barna haj, ragyogó mosoly: az egész nő ragyog, duzzad az életerőtől. Vannak megközelíthetetlen nők, azt mondják. Szerintem nincsenek. Ő pedig különösen könnyű prédának tűnt, mégsem merek túl gyorsan lépni. Kétszer hívtam már meg vacsorázni, persze nem haza. Étterembe. Néhányszor kávézni is voltunk. Mindig igent mondott, és jól szórakoztunk. Most is kávéval kínál, elfogadom, bár ma már hármat ittam. Beszélgetni kezdünk a csészék felett.

- Szeretnél a cégnél maradni? 

- Nagyon szeretnék. Sok helyen dolgoztam már, de ez eddig számomra a legkedvesebb. Minden olyan nyugodt, mindenki kedves velem, jobbat nem is kívánhatnék.

- Hát, sok múlik a jó vezetőségen – mondom, és rákacsintok. – Még nem is kérdeztem, hogy miért jöttél el az előző helyről. Már ha nem vagyok indiszkrét…

- Dehogy. A volt férjem a munkatársam volt. Csapatban dolgoztunk, és a válás után nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettük volna. Rontottuk egymás teljesítményét. Jobbnak láttam, ha magamtól megyek. Ha döntésre kerül a sor, a főnök úgyis őt választotta volna. 

- Sajnálom, hogy úgy alakult. Illetve dehogy. Mert rettenetesen örülök, hogy most itt vagy – mondom, nyúlok a keze után, ő pedig épp akkor ejti az ölébe karjait. Belepirulok, mint egy kamasz.

- Te valami irtózatosan édes vagy, Bandi! Nem is kívánhatnék jobb főnököt nálad! – a legbarnább szemekkel néz rám, és mintha végigsimítana a karomon, de csak a zakóm fölött néhány milliméterrel  húzza el a kezét. – Milyen szép ez a zakó! Szuper az anyaga. De igazán nem kellett volna kiöltöznöd.

Dórán az a ruha van, ami napközben is, mégis olyan, mintha az előbb kapta volna magára a virágmintás blúzt és a barna szoknyát.

- Kicsit összeöltöztünk – jegyzem meg bután.

- Ja igen, a barna… – mosolyodik el újra. – Az a kedvenc színem.

És mesél még egy csomó mindenről, de alig hallom. Válaszolgatok is pedig, egészen az agyam egy józanabb pontjára vagyok bízva, ami elég éber a válaszadáshoz. Ahányszor összeszedem a bátorságomat, és próbálom megérinteni, ő hátradől, elfordul, vagy felpattan, és rendezget valamit a konyhapulton. Egy alkalommal ismét csak milliméterek választanak el minket egymástól, de fürgébb nálam, a tarkójához emeli a kezét, és lazán megrázza a fürtjeit. Ettől a mozdulattól csak még intenzívebben érezni a parfümje illatát. Azt hiszem, megőrülök. Már csak percek vannak hét óráig, amikor elhatározom: lépnem kell.

- Van valami baj? – kérdezi tőlem. Ennyire látszik rajtam, hogy izgatott vagyok?

- Csak… szeretnék mondani valamit… nos, én még csak fél éve ismerlek, de egészen biztos vagyok abban, hogy te… te igazán csodálatos vagy.

- Bandi, zavarba hozol! – nevet fel, azt hiszem gyanútlanul.

- Nem, nem, ez így van. És én már nagyon régóta gyűjtöm a bátorságot, hogy…

Nagyon közel ül hozzám. Hirtelen ötlettől vezérelve a derekára teszem a kezemet. Egy pillanat alatt megmerevedik. Ha nem tudnám, hogy az előbb még mozgott, járt a keze, nevetett a szája, apró rugókként ugráltak a tincsei, azt hihetném, hogy egy szobor ül mellettem. Megrémülök, de a kezemet nem tudom levenni a derekáról. Képtelen vagyok elengedni. Dóra arca is ijedt, egészen átrendeződtek a vonásai. Sajnos így sem kevésbé szép. Közel hajolok hozzá, és ebben az odahajolásban minden bátorságom, minden reménységem benne van. 

- Bandi… nem kellene…

- Ellent mondasz a főnöködnek? Hát így viselkedik egy beosztott? Pár perce volt csak, hogy megdicsértelek… – mondom, és igyekszek olyan laza lenni, amilyen csak tudok.

- Ne rontsuk el, jó? 

Ő már elrontotta a pillanatot. De még mindig fogom a derekát. Nem csalhattak meg az érzékeim. Hiszen hetek óta érzem azt a különös bizsergést, mikor együtt vagyunk… 

- Neked feleséged van, én pedig… ma este akartam bejelenteni, hogy eljegyeztek – a szavai, mint a puskapor, egyenként robbannak fel bennem.

- Megint? – szalad ki belőlem, és elengedem a derekát.

- Péterrel – magyarázza a földet bámulva –, a másik munkacsoportból.

- Azt hiszem, hogy akkor én… – mondom, és közben semmit nem hiszek. De felállok, ezt is el kell viselni. Két hét van még a próbaidejéből, nem fogjuk sokáig kerülgetni egymást.

- Nem kell elmenned, én… nem haragszom, nem tudhattad. Ne haragudj, Bandi, egyszerűen…

- Köszönöm a kávét, Dóra. Nagyon finom volt – préselem ki magamból. 

Felállok, és az ajtóhoz tántorgok. Ehhez a pár lépéshez is Dóra remegő hangjából merítek erőt. Ő többet veszített. Feláll, de mintha földbe gyökerezett volna a lába a szék mellett, nem mozdul. Magamnak nyitok ajtót.

***

Nyílik az ajtó. Hét óra tizenöt perc.

- András, te vagy az?

- Ki lenne? – dörmögi.

- De hát… a vacsora? 

- Dóra sajnos odaégette az egészet. Egy darabig szabadkozott, aztán felajánlotta, hogy… hogy rendel kínait. De tudod, hogy én azt nem szeretem. Nem akartam, hogy miattam problémázzon. Inkább eljöttem.

Na, ez nem lehetett valami sikeres hódítás. Tulajdonképpen meglep, az a Dóra nem olyannak tűnik, mint aki bárkinek is ellenállni tudna. És persze ismerhette a munka hírét is: nem egy elődje végezte András ideiglenes trófeájaként. 

- Így voltál, egy szál ingben? – kérdezem, és végigsimítom András jéghideg alkarját. 

- Ja, a zakót… azt ott felejtettem.

Tulajdonképpen sajnálom. Tulajdonképpen szeretem. Valahogy összemosódik bennem a kettő. 

- Éhes vagy?

- Mi van itthon?

- Ami tegnap. Krumplifőzelék. Milyenek voltak a vendégek?

- Kedvesek. Megismerkedtem Dóra vőlegényével is. 

- Komolyan? Na, nem semmi. Mikor is vált? Nem húzza az időt – mondom fanyalogva, és mosolygok az orrom alatt. Ezt az őzikét valaki gyorsabban levadászta…

- Hát, nem.

- És, kedves fickó?

- Ja. Neked milyen napod volt?

- Átlagos. Bár még mindig szánalmasnak tartom, hogy mesterszakosoknak memoritert kell feladni ahhoz, hogy rávegyem őket az olvasásra. Némelyiket öröm volt hallgatni, komolyan… „lámnema-kartál-lennia-nőmmé, fámléssz-hátezután”. Na, akkor kérsz krumplifőzeléket vagy sem? Hogy tudjam, mennyit melegítsek.

- Kérek. 

- Mehet bele babérlevél is?

Dóra bőségtálat készített a meglepetés-eljegyzésre meghívottaknak. Talán jobb lett volna, ha rendel valahonnan, a vendégeket nem kápráztatta el konyhaművészetével... maga Péter is jól bevacsorázva érkezett menyasszonyához, biztos ami biztos.

Eszter viszont egy igazán finom krumplifőzeléket készített, ezt melegítette meg Andrásnak este. A recept triviális: a krumplikat meghámozzuk, felkarikázzuk, feltesszük főni (a víz éppen csak lepje el a krumplikat!), fűszerezzük, s miután megfőtt, a tejfölben elkevert liszttel behabarjuk. Ezután újra felforraljuk. Az András-féle férfiaknak feltétlenül babérlevéllel tálaljuk! ;)