harmadik

Nem akarsz valami újat kipróbálni? Nem tudja, elbambult, és közben átmelengeti minden sejtjét a jóleső bizsergés, várakozás. Ott ücsörög a székben, most veszi csak szemügyre a szalont, olyan kellemes, na meg amúgy is, nyomul a tavasz, na, annyira nem erőszakosan, mint néhány hónapja a karácsonyi ragyogás, ez sokkal cserfesebb, és ezért imádja. Na, mi van veled, rég láttalak ilyen vidámnak. Nem válaszol, csak vigyorog, a saját szemeibe bámul, tényleg bujkál benne valami. Szóval legyen-e valami új, vagy ne legyen? Mit bánom én, végighúzza az ujjait egy rövid, barna tincsen, szereti a régit, maradhatna akár. A fejbőrén érzi a meleg kezeket, mindig bizalmatlan, nem annyira érti a kérdéseket, vagy hát nem érdekli, na, de miért érdekelné, mikor ezerfelé szaladnak ma a gondolatai, mint az a fakó gyöngysor, amit az ovis ballagásán kitépett a nyakából az a kislány, kicsit pityergett utána, de valami fagyival kárpótolták, hatéves volt és babaarcú. Nem, nem akar más színt, nem, nem unja a barnát, nem, nem érdekli, hogy jól állna neki, ez marad, és kész. Még csak fél tizenegy, de már legalább ötvenszer átgondolta, átrágta, hogy hogy is lesz. Nem akar most válaszolgatni, szinte sziruposan imádja a mai napot, meg mindent, ami történni fog, legszívesebben belekiabálná mindenki arcába, hogy ő most boldog, de tényleg, és igazán. Persze, hogy jó lesz, több, mint tökéletes, már tűkön ül, ezért nem is kér semmi extrát, nem kell lakk, sem hab, így jó lesz, úgyis beáll magától, kapkod, cuccol, elejt, vihorászik, fizet, beletúr, kilép, süt a nap, szereti, szereti, siet, örül, hogy nem magassarkúban bukdácsol, gyalogol, mert hülye aki nem sétál ebben a varázslatos márciusban. Azért fegyelmezett, nem bámul kirakatokat, nem tapogat zöldségeket, voltaképp menetel, mint egy katonanő, csak annyira nem mereven. Ott zsong a fejében az a telefonhívás, vagy inkább annak a foszlányai, meg az édesen teátrális mondatok, mint a legfontosabb nő az életemben, meg a többi szuperlatívusz. Olyan komikus, hogy bedől ennek, de ez valami huncut kis paktum, ilyenkor tavasszal meg miért ne hihetné el, mellesleg annyira azért nincs tavasz, befúj a szél a vékonyka kabát alá, egy pillanatra megbánja, hogy nem vett fel sálat. Ma nem improvizál, mármint a konyhában semmiképpen, nagyon akarja, hogy a lehető legjobb legyen amit készít, bár olyan sokszor nem lő mellé, leszámítva… mindegy is, most ezekkel nem fontos foglalkozni, ma legyen csak finom minden. Mindig nevet magán, mikor ennyire bezsong, egyszer nagyjából hétévesen olyan izgatott volt egy kirándulás előtt, hogy lefejelte a hűtőt, aztán belelépett a rejtélyes körülmények között padlóra került süteménybe, persze megint majdnem hangosan vihog, ahogy eszébe jut, a nyelvére harap, a nyílt utcán vihogni azért mégsem méltó. Olyan lendülettel nyitja az ajtót, hogy majdnem beesik rajta, szalad a lifthez, bár legszívesebben felrohanna a lépcsőkön. Türelmetlenkedik, bezuhan a lakásba. Most nem is kong annyira, sőt, majdnem hogy zsúfoltnak tűnik. Próbál lassulni, és próbálja higgadtan átgondolni azt a receptet. Kicsit szorongatja a tény, hogy most ügyelni kell a mennyiségekre, az időre, de annyi baj legyen, kezet mos, kötény fel, és belemerül, koncentrál, mint a doktori védése előtt, pontosan mér, nem változtat, nem hagy ki, de boldog, mert napsárga a tojás, a citrom valószerűtlenül friss és illatos, a mazsola épp olyan nagy szemű, mint amilyenre kislánykorából emlékszik, a túró pergős, a vanília édes. Olyan szép, jól sikerül, mielőtt a sütőbe tenné még megnézi újra, nem is emlékszik, sütött-e valaha már, hiába, na, tehetséges, ezen megint elmosolyodik. Tíz perc, húsz perc, már csak a legutolsó simítások, a legszebb, amikor a cukor kicsi gyöngyökké áll össze a tetején, mindig le akarta szedegetni, kicsit még most is. És még valaki szerint a sütés-főzés nem művészet. Kikapja a sütőből, természetesen megsüti a kezét, ezen sem magyarázni, sem csodálkozni nincs mit, hidegvíz alá, aztán villámgyors mosogatás, pakolászás, a lakás ragyog, ő is ragyog, és vár. A szobában álldogál, a kisebbikben, kikönyököl az ablakon, jó illat van a lakásban, most kifejezetten jó, citromos-vaníliás, ma hagyja a parfümöt, a sminket sem kapja túl, majdnem mindegy az is, hogy mit visel, a haja még mindig jó, ugrálna, de nem. Megugrik a pulzusa, amikor megszólal a kaputelefon, bele se szól, csak magára kapja a vékony kabátot, és lerohan a lépcsőkön. Kilép a tavaszba, megjelenik a várva-várt arc, és már öleli, el se akarja engedni. Olyan rég látta már, fürkészi a vonásokat, a melegbarna szemeket, végigsimít a rövid hajon, megcsapja a jellegzetes illat. Boldog. Együtt indulnak fel a lakásba, csak ketten vannak végre, annyi mindent mondana, de inkább csak hallgat, a felgyűlt élményeket, mindenfélét. A hatalmas szemek kutatják a szobákat, a süteményre pillantanak. Szinte felrobbantja a lakást az életöröm, minden új ritmust kap, lassacskán eluralkodik a rendetlenség, nehezen fogja vissza magát, de tudja, hogy az ő kezében kell lennie a kontrollnak, de hogy a fenébe vehetné magára a fegyelmezett professzor szerepet, mikor végre itt rohangál ez a kis öt és fél éves gombóc, aki megállás nélkül szövegel az oviról, meg a macskájáról? Megállapítja, hogy csodaszép kölyök, aztán rögtön azt, hogy ő meg elfogult, utána meg azt, hogy a húgára hasonlít, aki mindig sokkal, sokkal szebb volt, mint ő. Aztán azt, hogy egy cseppet sem bánja.  A totális káosz kirobbanása előtti pillanatban veti be az adu ász kérsz sütit kérdést. Persze, hogy kér, ő meg szeletel, behozza kistányéron. Leülnek, és ő csak figyel, és vidámságot lát, meg őszinteséget, meg lelkes rácsodálkozást. Elmeséli, hogy egyszer eltaposott egy egész tepsi rákóczi túróst, a kissrác teli szájjal kacag, és elmeséli cserébe, hogy a macska belemászott néhány hete a kocsonyába. A téli depressziót csak legendának gondolta, de amint elmúlik, ő mindig helyrebillen, és mitől, ha nem a napfénytől, meg a folyamatos madárcsicsergéstől, meg zöldüléstől, úgyhogy mégse olyan baromság ez a tél téma, elkalandozik kicsit, jó, nagyon elkalandozik, mikor visszaeszmél már a szőnyeget könnyű hab, meg mazsola borítja, és a kicsi száj erősen lefelé görbül, de küszködik, mert már szégyellne síni. Nevetne, de az olyan tapintatlan, így vigasztalni próbál, ebben teljesen pocsék, mit mondjon, hogy az a szőnyeg úgyis nagyon ocsmány, vagy hogy tökmindegy mert még egy csomó süti maradt, esetleg hogy mindenkivel előfordul, ezek annyira nagy klisék, inkább vigyorog, és papírtörlőt hoz, és együtt nekifognak takarítani. Az ő kistányérján még ott díszeleg a süti fele, fogja a kezében az egészet, megcsörren a telefon, felugrik, belecsicsereg, de hallja, hogy ez most indokolatlan volt, érzi, hogy elsápad, egyre erősebben szorítja a készüléket, csoda, hogy nem roppan össze, de összeroppan, csak hebeg-habog valami perszeértemet, és elszédül, elgyengül, és a kezéből lassan kicsúszik a tányér, és a sütemény a habos részével a kárpitra zuhan, csoda, hogy ő nem zuhan utána, nagyon tompán hallja csak a kisfiú kacagását, forog a szoba, sírni tudna, hogy nem érdemel meg egyetlen napnyi tiszta boldogságot. 

Rákóczi túrós:

Tészta:

30 dkg liszt, késhegynyi szódabikarbóna

15 dkg vaj

2 tojás sárgája, 10 dkg kristálycukor

1 kanál tejföl, pici só

Töltelék:

1/2 kg túró

15 dkg kristálycukor,
2 tojássárgája
1 cs. vanília
1 dl tejföl

1 kanál búzadara

kevés mazsola, citromhéj, pici só.

A tésztát összeállítom, tepsi nagyságúra nyújtom, belerakom a tepsibe. A töltelék hozzávalóit turmixgéppel összekeverem, rárakom a tésztára és az előmelegített sütőbe teszem. (kb. 150-175 fokon sütöm) Közben 4 tojás fehérjét 10 dkg kristálycukorral kemény habbá verem és a félig sült tésztára terítem. Visszateszem a sütőbe és barnás pirosra sütöm. (És már elővigyázatosságból nem teszem a padlóra  hűlni...)