Zabkeksz

Ügyetlenül egyensúlyozott a tálcával és a virággal felfelé a lépcsőkön. Nem bírt a szorongástól szabadulni, hiába tette már meg ezt az utat többszázszor, mindig ugyanilyen jegesre hűlt a keze, ugyanezt a gombócot érezte a hasában. De most próbálta ezt azzal a mással magyarázni, hiába tudta egészen biztosan, hogy ennek ahhoz köze sincs. Húzni akarta az időt, de nem volt már mire bámulni, régebben tele volt pakolva a lépcsőház mindenféle növénnyel, pálmákkal, amelyeket ő hatalmasnak látott kiskorában. Aztán a pálmák eltűntek, eltűnt minden (jaj, hogy eltűnt minden!), elvigyorodott a nosztalgián, hogy már ő is, mennyire komikusnak tartja a bezzegazénidőmbent, aztán most a valahavolt pálmákon mereng. Máté biztos lecsapná ezt a poént, Pál, mákon? Már miért merengene Pál mákon? Nem olyan érdekes az… De ő szedi tovább a lépcsőket, és sajnos felér a harmadikra. A süti jó illatú, reménykedik, hogy talán most, bár eddig soha még. Ilyet soha korábban, de azóta oda kell figyelnie az étkezésre, elvégre most ez egy fontos időszak, és igyekszik könnyebbé, élvezhetőbbé tenni. Vesz egy mély levegőt, és bekopog, kicsit bízva abban, hogy valahogy elfeledték a meghívást, hogy véletlenül esetleg nincsenek itthon, esetleg nem hallják meg a kopogást, bármi, akármi. Fél perc sem telik bele és máris ott áll az ajtóban két mosolygós arc, bár cseppet sem melegítik fel a mosolyok, inkább belefagynak az előre kigondolt szavak, ölelne, de nem tud, a tálca a kezében, ügyetlenül nyújtja átveszik, semmi, nyújtja a virágot, semmi. Beinvitálják, jön a menetrendszerű régenláttunk, miújságvan. Olyan suta, nem is tudja, mit válaszoljon, tulajdonképpen igyekszik jól lenni, de ez nem annyira egyszerű, a teste akadályozza, nem akar mesélni az átforgolódott éjszakákról, a fájdalmas elalvásokról, az émelygésekről – még nem.

 - És, mi van a munkáddal? – ha akarná sem tudná elrejteni a hangjából a rosszallást, de érezhetően nem is akarja, hiába magyarázta meg ezerszer, hogy nincs nőies meg férfias munka az atyai szív hajthatatlan, egy férfi, az legyen férfi, legyen katona, vagy rendőr, az anya arcán a miért kell bántani a gyereket, ezen már ezer éve túl vagyunk homlokráncolása. Erre mit lehet mondani, ez mindig izgalmas, meg fájdalmas…

 - Jól megy. Nagyon szeretem. Most egy nagyobb versenyre készülünk a lányokkal, két hét múlva indulunk, elég fontos, szuper lenne, hogyha… – félbehagyja, látja a viszolygást. Nem tudja folytatni, nem is akarja folytatni, elhallgat, csendben ücsörög egy darabig. Nagyon szomjas, várja, hogy megkínálják vízzel.

  - Köszönöm a csokrot, gyönyörű, hol vetted? – csoda, hogy a mennyiért lemaradt, tudja, hogy ez a leglényegesebb momentum, hisz mi lehetne fontosabb valaminek az áránál? Mondja, ne mondja? Nem bír hazudni, nem tudja, milyen idióta komplexus ez, egyszerűen kiköpi ilyenkor az igazságot. Nem kéne.

 - Én kötöttem. Mostanában érdekel…a virágkötés.

Az anya menteni próbálja a helyzetet, villámgyorsan terít, rámol, hordja az asztalra az ételeket, már kész lakoma gyűlt össze. Szereti az illatokat, de most nem lehet enni, csak hogy szóljon erről…

 - És a jog nem kezdett el érdekelni? – soha nem fogja elmondani, hogy a jogi karra is felvették volna. Nem tudja, hogy mennyit segítene, hogyha tudnák, hogy ő maga választotta ezt a munkát, hogy igenis őszerinte ez csodálatos dolog, és hogy van benne lehetőség, van hová fejlődni. A kolléganőit nagyon kedveli, szuper csapatban dolgozik, és ez általában elég neki ahhoz, hogy erősen higgyen abban, hogy nem hozott rossz döntést. A jog érdekes, de messze nem annyira, mint az a rengeteg szín, anyag, amellyel ő dolgozik. Elmosolyodik, ahogy rágondol. A tányérjába bámul, szólni sincs ideje, és máris csordultig van levessel a tányér, túl zsíros, nem lehet ennie belőle, csak kavargatja, de szólni nem tud.

 - Nem vagy éhes?

 - Kicsit fáj… a hasam. Azt hiszem… a levest ma kihagynám, de biztos vagyok benne, hogy isteni, mint mindig. Ugye nem gond?

De, gond. Az anya a sértettségét sosem tudta jól palástolni, dacosan cserél terítéket, de a második is csupa zsíros hús, és ő enne belőle, enne, mert szereti, kívánja is, de a teste megint közbeszól, és ő hallgat rá. Néhány villával eszik, kedvetlen, mondaná a görcsöket, mondaná a hírt, ami annyira banális, hogy akár telefonon is elmondhatta volna. Tudta, hogy nem fogja őket érdekelni, de remélte, hogy a személyes jelenlét helyrebillenti a dolgokat. Néhány villával eszik a másodikból is, bárcsak ehetne rendes adagot. Az atya feláll, leemeli a fóliát a sütiről.

 - Ez meg mi? Már sütsz is? – tudja, hogy csak azért nem kérdezte, hogy ez mi a szar, mert ételre ilyet sosem, mert az étel szent, főleg amikor jó zsíros, és kiadós.

 - Zabkeksz. Cukor nélkül.

 - Akkor mi van benne?

 - Zabpehely, banán. Meg némi áfonya.

 - Zabpehely?

 - Nem muszáj enned belőle.

 - Diétázol? Mondjuk rád fér, az igaz. Sportolhatnál is…

Néhány kínkeserves percig még marad. A keksz érintetlen, semmiről nincs szó, mindenki feszült, mindig megfogadja, hogy nem jön, ha nem nagyon muszáj. A hazaúton csak azért nem sír, mert tömegközlekedésen igen nagyon kellemetlen. Kicsit gyűlöli azt a fiatal lányt, aki a húgát szállítmányozza haza, annyira boldogok, és a lánynak tökéletes a haja, a színe nyilván eredeti, dús, és éppen eléggé göndör, milyen szerencsés! Máté várja otthon, nyugodtan, kiegyensúlyozottan, mint általában. A szenzorjai működnek, látja, hogy valami baj van, valami más baj is van. Közelebb lép hozzá, a hasára teszi a kezét. Majd feljebb csúsztatja, a mellkasára.

- Melyik fáj?

- Mindkettő. – már majdnem sír.

- Kaptál néhány epés megjegyzést?

- Olyan hülye vagy. – és az egyetlen fix pont a kavargó mindenségben. 

A zabkeksz ilyen volt, némi áfonyával felturbózva. Annak ellenére, hogy kevés összetevős (vagy épp ezért :-) érdemes kipróbálni, akár kevésbé diétásan, csokidarabokkal. 

A leves tényleg nagyon finom lehetett, a gulyásleves ezerféle változatából egy.  A második fogást a zöldbab dobta (volna) igazán fel, de sajnos ezek semmiképpen nem férnek bele az epediétába.