Thanks for the run

Az ébresztőóra idegesítő ciripelésére ébred. Valószínűleg merül az elem, majd szólni kell Berninek. Fáradtan és éhesen ébred, a konyhába támolyog. A tányérján már várja három karéj zsíros kenyér, hagymával. Hát sosem érti meg? Leül az asztalhoz, már egészen közel tud hajolni anélkül, hogy a hasával arrébb lökné. Berni háttal áll, szalonnás rántottát készít. A gyerekek még alszanak. Megkérdezi, hogy nincs-e valami más. Berni hátra sem néz, csak odaveti, hogy van egy fonnyadt paradicsom a hűtőben, szedjen hozzá magának füvet. András hümmög, aztán kelletlenül beleharap az egyik kenyérbe. Az ízlelőbimbói táncot járnak. Ünnep. De csak pár pillanatig, utána keserű, csalódott. Magányos érzés. Pedig a ropogós kenyérhéj mással össze sem téveszthető hangjára még Berni is férje felé fordul, reménykedő félmosoly bujkál szájszegletében. Aztán ő is csalódik, mert a tányért az asztal másik végébe tolja két vaskos ujj, a szék nyikordul, András feláll, feketén felhörpinti a kávét, és visszamegy a hálószobába.

Berni kicsit odaégeti a rántottát, de ez senkinek nem tűnik fel, mikor percekkel később a család többi tagja asztalhoz ül. Elsőként Betti ül le, mellette Barna foglal helyet, utoljára érkezik a nagymama, kínosan nyögnek a székek minden mozdulatuk után. A három karéj zsíros kenyér rég eltűnt már, ahogy a nyolctojásos rántotta, a foszlós kiskalács, és fél üveg lekvár is. Nagymama kólát kér, azt mondja, azzal jobban csúszik. Aztán Bettit szalajtja el kolbászért. Elégedetten trónol a hokedlin, zsíros ujjait az abroszba törli. Barna böffent néhányat, Berni helyeslően bólint. Ez a normális reakció, ha az embert valaki táplálni akarja, finomabbnál finomabb ételekkel. Betti nyöszörög, azt mondja nem akar iskolába menni, mert duplatesi lesz. A nagymama már hajlik rá, hogy elintézze az orvosi igazolást, Berni vonakodik, a hónapban már a második eset lenne. András, akiről időközben teljesen megfeledkeztek, azt dörmögi, hogy szó sem lehet róla. Utállak, mondja félhangosan Berni, nem tudni, hogy eljutott-e a hang a hálóig.

Ha el is jutott, András fülét nem érte el. XXL-es melegítőnadrágjába szuszakolja éppen magát, és meglepetten konstatálja, hogy a művelet könnyebben zajlik, mint két hete. Büszkeség és szégyen kavarog benne, három hónapja sokkal egyszerűbbnek tűnt ez az egész. Akkor friss volt a lendület, a motiváció, a harag és kétségbeesés, ami előrelendítette, ami elindította ezen az úton...

Kora reggeli meeting volt, a londoni ügyfelekkel. Egy meglehetősen pökhendi, hetvenes férfi az ottani főnök, pozíciójához, és a vele járó társasághoz erősen ragaszkodik. Minden évszakban elmegy nyaralni, télen síel, nyáron evezni jár, ősszel fut, tavasszal pedig lecseréli tavalyi barátnőjét egy még fiatalabbra, és még vékonyabbra. Persze ilyenkor kell elromolnia a liftnek, András késésben volt, loholt a lépcsőn - már amennyire tudott. A hatodikra teljesen kifulladva érkezett meg, ugyan nem látta magát, de érezte, hogy arca lángol, minden levegővétel fáj, térdei remegnek, és a rosszullét kerülgeti. Mikor üzlettársa legújabb, huszonéves szerzeménye végigmérte, röviden summázta a látványt:

- How disgusting!¹

András felnézett, és megpillantotta a lányt. Az első, hosszú évek óta, aki nem szőke. Gesztenyebarna haját úgy fixálta a fodrász, hogy egy hatvanas évekbeli háziasszonyhoz hasonlítson, rúzsa erőszakosan lángolt, az arca mégis értelmet sugárzott - és undort. András kissé kifújta magát, megtörölgette arcát, közben szabadkozott:

- Sorry for being late. Elevator is out of order, and the stairs were quite challenging for me. Obesity runs in the family, you know.²

- I am pretty sure nobody runs in your family³ - érkezett a csípős válasz.

Az üzletfél harsányan hahotázott, mintegy dicséret gyanánt belemarkolt ifjú partnere fenekébe, akinek arcáról egy pillanatra sem tűnt el az undor. Úgy tűnt, ez András ziháló testétől független.

A meeting hosszú volt, és kellemetlen. A vége felé esett néhány szó a legújabb szerzeményről is, az üzletfél meg volt győződve róla, hogy ezúttal feleségül veszi a szerencsés kiválasztottat. Kiderült, hogy Lenna anyja magyar volt, de ő maga csak apanyelvén beszél folyékonyan, és németül. Az üzletfél biztatta, tell us something in hungarian, Len!⁴, de ő csak annyit válaszolt, hogy Lenna is short enough⁵. András különösen érezte magát. Lenna alig szólt néhány szót a találkozó alatt, mégis úgy érezte, mindkettejüket ő mozgatja. Ott ült vele szemben az üzletfele, akinek képtelen volt megjegyezni a keresztnevét, egy erős férfi, aki mindenen és mindenkin áttaposott, sosem kötött kompromisszumot, és nem hagyta volna, hogy bárki megszégyenítse, vagy tiszteletlenül szóljon hozzá. Lenna azonban bármit megtehetett. Néha váratlanul felállt a székből, tett egy kört a tárgyalóban, leült egy másik székre, ismét felállt, kávét töltött magának. Míg nem ült a közelükben, mindkét férfi fojtott hangon folytatta a társalgást, kényszerítve magukat a koncentrációra, ha pedig visszaült közéjük, idétlen tréfákat tűztek mondandójukba, melyek Lennát egészen hidegen hagyták. A másfél órás találkozó alatt három kávét ivott meg feketén, mégis úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban el tudna aludni. Mikor mindent megbeszéltek már, az üzletfél még kiszaladt elintézni egy telefont, Lennát pedig a szobában hagyta. A nő unottan állt az ablaknál, András odasétált mellé, és a kilátást kezdte dicsérni. Lenna először a találkozó kezdete óta elmosolyodott, és megjegyezte, hogy Jeffrey is a bore too, but you are beyond my expectations.⁶ András csak egy pillanatra jött zavarba, aztán feltette a kérdést: So, do you enjoy running?⁷

Ez három hónapja volt. Azóta András minden reggel korán kel, és futni megy. A Népligetben találkoznak Lennával. Néha véletlenül, de általában megtervezik. Jeffreyt Kínába szólították az üzleti ügyek, Lenna pedig megunta az utazgatást, és hajlandónak mutatkozott Magyarországon maradni néhány hétig, hónapig. Nem szoktak beszélgetni, csak futnak egymás mellett. András néha káromkodik, Lenna nevet rajta, és ennyi. Futás után leülnek egy padra, és megisznak vagy másfél liter vizet. Hétvégente előfordul, hogy kis pihenő után újra tesznek néhány kört. Általában csak bólintással búcsúznak, de Lenna néha megpróbálja kimondani András nevét, aztán megköszöni a futást. Általában undress-ként hangzik, néha undrász, de András szereti hallani. Össze sem hasonlítható Berni dühödt Bandiiiiiijával, a nagymama Bandikámjával. Tulajdonképpen csak akkor érzi szépnek a nevét, ha Lenna mondja ki. 

Most is reménykedik, hogy hallani fogja. Hátha ismét jó napja van. Mikor találkoznak a megszokott helyen, Lenna fintorog egyet, végül mosollyá rendezi megránduló ajkait, és szó nélkül nekiiramodik. András követi, de párszáz méter után úgy érzi, nem bírja tovább. Szédül, izzad, görcsös köhögés tör rá, szerencsére a közelben éppen van egy pad, lerogy rá, minden testrésze hullámzik, ha lenne valami a gyomrában, azt minden bizonnyal kihányta volna már. Lenna visszafordul, mikor feltűnik neki, hogy nem hallja a jellegzetes szuszogást a háta mögött. Kényelmesen sétál oda a padhoz, a hangjában mégis aggodalom bujkál, mikor megkérdezi Andrástól, jól van-e. András bólogat, aztán megpaskolja maga mellett a padot. Lenna leül. Isznak, és hallgatják a madárcsicsergést. András sokáig zihál, Lenna megpróbálja viccekkel szórakoztatni. Feláll, és eljátssza az anyját, hogy hogy beszélt vele, mikor dühös volt. Aztán az öccsét, aki hiperaktív volt. András nagyon jól szórakozik, most már a nevetéstől nem kap levegőt. Megkérdezi Lennát, hogy hol van most az anyja, és az öccse. Both dead8, válaszol Lenna tárgyilagosan. András feltápászkodik, és hirtelen ötlettől vezérelve végigsimít Lenna fenekén. Lenna nem mozdul, de az arca visszamerevedik olyanná, amilyen azon az első reggelen volt, a tárgyalóteremben. András szabadkozni kezd, aztán összezavarodik, mindenféléről beszél. Jeffreyt is felhozza, hogy milyen undorító alak. Hogy Lenna többet érdemel. Lenna azonban hátrál két lépést.

- I see no difference between you and him⁹ - mondja érzelemmentesen.

- But I love you! I am gentle!¹⁰

- Mum had a wise saw: gentleman is just a wild animal with patience. Thanks for the run.¹¹

Harminc perccel később András már a konyhában ül, otthon. Dühös, csalódott, és kövér. Három hónapja először érzi magát kövérnek. Gépiesen keni a zsíros kenyereket, egyiket a másik után. Nem is érzi az ízét. Azonos önmagával, és ez megnyugtatja, majd kétségbe ejti. Vajon amikor futott, akkor is önazonosnak érezte magát? Képtelen visszaemlékezni rá, pedig két óra sem telt el a legutóbbi alkalom óta. Azt hiszi, boldog volt a Népligetben Lennával. Többnyire. De biztosan nem volt önmaga. Ő egy erős férfi, mondogatja magának. Lenna pedig egy önérzetes nő. Nem férnek össze. És mi még ő? Hát zsír, temérdek zsír. Hagymát karikáz, megkönnyezi. Arra jut, hogy sokkal kevésbé veszélyes magát táplálnia, mint a vágyait.

1: Milyen undorító!

2: Elnézést a késésért. A lift nem működik, és a lépcsőzés elég nagy kihívást jelentett. Tudják, az elhízás örökletes jellegzetesség a családban.

3: Azt hiszem inkább a mozgáshiány a jellegzetes a családjában.

4: Mondj valamit magyarul, Len!

5: A „Lenna” elég rövid így is.

6: Jeffrey is egy unalmas alak, de maga felülmúlta az elvárásaimat.

7: Szóval, szeret futni?

8: Halottak.

9: Nem látok különbséget maguk között.

10: De én szeretem! Udvarias vagyok!

11: Anyának volt egy bölcs mondása: az úriember is csak egy türelmes vadállat. Kösz a futást.

A zsíros kenyér receptjével azt hiszem senkinek sem fog meggyűlni a baja, azért akit érdekel, hogy milyen a tökéletes zsíros kenyér, megnézheti itt.

Vakarcs

A magányra pompásan be lehet rendezkedni. Ezt anyám mondta, amikor legutóbb rám csapta a telefont. Nem tudom, miről beszélt. Még az egyetem alatt is otthon laktam, a lányok szép sorban férjhez mentek, én maradtam egyedül otthon. Vakarcsnak becéztek, utáltam. A legidősebb nővérem aneszteziológus lett, látod, meg tudta csinálni a gyerek mellett is, a fiatalabb védőügyvéd, és látod, ikreket szült mégis. A legfiatalabb egyszerű bróker, gyereke ugyan még nincs, de ő is férjhez ment, csak én nem, én Isten verése, ahogy nagyapám hívott. Szóval június óta rendezkedek be pompásan a magányra. Kölyök koromban szerettem az iskolát. Olyannyira szerettem, hogy első osztályban eldöntöttem, hogy tanítani akarok, és hősiesen ellenálltam, mikor próbáltak lebeszélni. Alig akadt valaki, akinek nem tetszett a dolog leszámítva a család egészét, az én akkori tanáraimat, és a barátaimat… Nagyika csendesen örült, aztán nagyapám rárivallt, oszt azzal mire mentünk hogy te is ott bohóckodtál a kölykök előtt, de nagyika hitt az oktatás misztériumában, és ő talán még bennem is egy kicsit. Csak az én diplomaosztómon nem volt nagy buli, sőt, amikor anyámékat kérdezték, hol végeztem, ó, ő csak tanár, de a legnagyobbik, na, ő orvos, a múltkor is mesélte, volt az az esete… Szóval most a tükör előtt állok. Azt hiszem, lehetne rosszabb, de nem vagyok benne biztos. Ha lenne legjobb barátnőm, most felhívhatnám, hogy inkább nézzek ki úgy az első napomon, mint egy múlt századi vidéki tanítónő, vagy mint egy normális ember… Nem bírok reggelizni, aggódom. Ha becsukom a szemem a szokásos brainstorming indul be: falevél, narancssárga, papír illat, táblafilc, krétapor, fapadló, satöbbi. Összefonom a hajam, de nem tudom, kibontom, feltekerem, felcsatolom, úgy hagyom, kerülnöm kellene a feltűnést, igazából az volna ennek a leghatásosabb módja, ha be se mennék, nézem a tükörképem, anyámat látom, minimálisan sminkelek. A gyerekek kegyetlenek, tudom, mert mi is azok voltunk anno, miért tűnik ilyen távolinak? A többiek már mindenre felkészítettek, de szorongok. Mély levegő mielőtt a terembe lépnék, igyekszem a lehető legmagabiztosabbnak tűnni. Kicsit jó, hogy rám figyelnek. Kérem a kiscetliket a nevekkel, és őszintén remélem, hogy sikerül megjegyeznem, persze, becenév is lehet, tökmindegy, ahogy akarod, hogy hívjalak. Az egyetemi másfél órákhoz képest gyorsan reppennek a negyvenöt percek, nem rossz, de nem otthonos, az iroda nagy, és mindenki bent ül, és mindenki panaszkodik, hogy mennyire unja. Sikeresen túlélem az első napot, és az első gondolatom amikor kilépek, hogy éhen pusztulok, szégyellek enni mások előtt, ez ilyen komplexus szokta mondani az aneszteziológus nővérem pszichiáter férje, biztos az, szoktam erre válaszolni én, aki nem értek hozzá. Nagyika telefonál nekem, hogy nála lebzsel a banda egy része, csatlakozhatnék, ha van kedvem. Van kedvem, mert még nem tudtam a magányra berendezkedni. Az ügyvéd nővérem diszkréten félrehív amikor megérkezem, és félig szégyenkezve hadarja, hogy nem igazán megy az egyiknek ez a  nyelvtan dolog, hálás lenne, ha. Elvigyorodok. Megérkeznek aneszteziológusék is, így vagyunk tízen az apró házban, Nagyika telepakolja az asztalt mindenfélével, legalább háromféle húst készít mindig, nem ritka, hogy nála eszik a család, az ikrek válogatnak, még csak harmadikosok, aneszteziológusék kicsije még csak négy múlt. Nagyika behoz valami olyasmit, amit emlékeim szerint gyerekkoromban készített utoljára, kis lapos lepényféle, lecsóval, a lecsót még a kertből mentett paprikákból, paradicsomokból főzte, mindenki lecsap rá, a húsok nem fogynak. Még a kicsik is eszegetnek belőle, gyanítom, már mindenki unja a hústhússal, Nagyika arcán huncut vigyor, ezt a bróker nővérem örökölte, imádnivaló, mint egy kisgyerek. Mellettem  ül, és látom, hogy dagad a büszkeségtől. Tuti, hogy valamire készül. Majd mesélek neki az iskoláról, de most uralja a társalgást a pszichiáter. Őszintén szólva fogalmam sincs, miről beszél. A jogász nővérem ráun. Nagyika, mi ez a lepény? Emlékszem kiskorunkban csináltál ilyet, olyan finom. Nagyika még jobban kihúzza magát, büszkén felém néz. Hát vakarcs. Mint ez, ni. 

A mi családunkban is emlegették ezt a vakarcs nevű kenyérféleséget, azt hiszem vakaró néven. De ezernevű, bodag, cigánykenyér, stb. Egyszerű elkészíteni:
- 40 deka liszt

- 1 tk só

- 2,5 dl víz (lehet némi tej)

- 2 dkg disznózsír

- 1 kk szódabikarbóna

Ezeket összegyúrjuk, a platnyin (felénk így mondják) megsütjük (ennek hiányában egyéb lapos felületen, vagy serpenyőben esetleg), és kész is.

A lecsó sem túl komplikált:
szalonnát pirítunk, a zsírjába karikázzuk a hagymát, paprikát, puhára főzzük, a végén paradicsomot teszünk bele, sózzuk, összefőzzük. Apukám így főzi, de rengeteg variációja létezik, egyik említésre méltó a francia verzió, a rataouille, amiben padlizsán és cukkini is van. 

tizedik

Az az egy hónap nem tudja, hogy telt el, de ez a legutolsó vizsgáztatás, és utána legalább egyhónapnyi semmi. A semmi jó, bár nemigen leli a helyét mostanában, mióta a húga, meg a baba, na jó, hagyjuk, ez a legutolsó vizsga, és koncentrálni igyekszik, mintha ő maga vizsgázna, ő nem az a segítős típus, de nem is a masszívan kínzós fajta, ő a csendben figyelős, igazából jó oktatónak tartja magát, vagy csak mázlija van a hallgatóival, de simán, gördülékenyen szoktak menni a vizsgák, tudja, hogy van aki megszenved ezzel, ő sose bővít, nincs rá szükség. Szóval semmire nem számít, csak hagyja, hogy történjenek a dolgok, bejön, húz, kidolgoz, elmondja, rendben van, nem kínszenvedés, egyszerűen csak nem jó, nem jó ilyen helyzetbe kerülni a hallgatókkal, nem jó, mert túl közel ülnek, mert közvetlenek próbálnak lenni, de nem annyira hagyja, legszívesebben napszemüvegben vizsgáztatna. Olyan egyformák ezek az emberek, olyan jelentéktelenek, pedig tehetségesek, motiváltak is vannak közöttük, de valahogy nem akarja őket beengedni. Utóvizsga ide vagy oda, egy-kettő ha van, aki megbukott korábban, de akad mindig aki ezért-azért nem készül, nem is számít, miért, nem is annyira érdekli, hogy miért, másodjára úgyis felkészülnek. Indokolatlanul elegánsak, ő ezt sose várta el, de nem bánja, ő nem öltözi túl, egyberuhát visel, de nem maxi, nem mini, csak úgy van, és csak azért, mert elviselhetetlen a meleg, de az a helyzet, hogy ő nem tudja, de irtó csinos, mindig az, talán jobb is, hogy nem tudja, az biztos nem tenne jót neki. Ő nem gondolkodik azon, hogy mennyire másképp látja magát, mint mások őt, beleszorult valami buborékba, amiből nem tud kiszabadulni, egyszerűen vak a külvilágra, de legalább ezt már érzi, és így már nem olyan statikus, nem olyan nyomasztó, nem olyan rémisztő. Délre végez, mindenki boldog, ő is boldog, felmegy a vizsgateremből az irodába, és bepötyögi a jegyeket, közben csipeget abból az isteni otthoni kekszből, csokis, mert máshogy mit sem ér, és igazából fel se tűnik neki, hogy az egyik ikerlány nem jött el vizsgázni, csak akkor tűnik fel, amikor bekopog az irodája ajtaján, bátortalanul benyit, és mielőtt magyarázkodni kezdene, megnyugtatja, hogy még hivatalosan tart a vizsga, csak már mindenki elpárolgott. Látja, hogy a lány nincs éppen topon, látja, hogy valami bazi nagy baj van, tudja, hogy várja, hogy megkérdezze, de nem kérdezi meg, erre nincs kapacitása, csak kipakolja ott az irodában a tételsort, nem annyira megfelelő helyszín, ámde biztosan nem cuccol le újra, csak darálja le gyorsan a lány, aztán legyen már végre strandidő. És a lány húz, kidolgoz, és egy darab mondatot nem tud összerakni az egészből, de vár, türelmes, és nem megy, egyszerűen semmi nem megy az egészből. Akkor már kérdezget, hogy hátha, de semmi, totális üresség, pedig végigülte az órákat, duplán, triplán kellemetlen, most mi a túrót csináljon, ez az utolsó alkalom, de ez így nem fog menni. Ideges, de nem kérdez rá, hogy mi a baj. Tudja, hogy az olyan, mint egy kártyavár alapját megbolygatni, akkor már ő is tartozni fog egy vallomással, és ez semmi esetre sem történhet meg vele, úgyhogy inkább csak megkérdezi, hogy csináljon-e egy kávét, a lány szipogva bólint, ő meg gyorsan kutyul egyet, meg odapakol elé két kekszet is az otthoniból, kicsit megsimogatja a vállát, attól hátha jobb lesz, és épp ekkor nyit be a barom, aki persze azonnal megakadályozza, hogy bármiféle nyugalom költözzön az irodába, azon gondolkodik, hogy vajon ha kulcsra zárná, akkor az nagyon udvariatlan gesztus lenne… Odamordul egy most nem alkalmast, de tudja, hogy csak veszíthet, odadob a lánynak egy kedvesnek szánt azonnaljövököt, aztán kiviharzik az irodából, a barom meg utána, és a folyosón folytatják a virágzó diskurzust, te mit csináltál, ha nem vagyok indiszkrét, vizsgáztattam, te mindig ölelgetetd vizsga közben a hallgatókat, nem ölelgettem, a helyedben kicsit visszavennék ebből, de kivételesen elnézem neked, ha eljössz velem valahova, ha már úgyis ilyen jól nézel ki, kár lenne, ha nem látnának minket együtt. És a hetek óta többé-kevésbé lenyelt feszültség ott, és akkor felrobbant, és kiszakadt egy te idióta seggfej, nem hiszem el, hogy nem veszed észre, hogy rohadtul nem érdekelsz, nem akarok veled sehova menni, nem akarlak látni, amikor nem nagyon muszáj, és ez nem fog változni, akármennyire undorítóan is nyomulszban. Ugye tudod, hogy bármikor kirúghatlak, ugye tudod, hogy egy rohadék vagy, és visszafut az irodába, és úgy bevágja az ajtót, hogy összerezzen az ikerlány, de vesz egy mély levegőt, és nem beszél neki az odakint történtekről. Leül a forgószékre, nézi a lányt, csendben fogy a kávé meg a süti, hogy semmi intim téma ne röppenjen fel, biztosítja a lányt, hogy semmi gáz, jövőre majd abszolválja valahogy ezt a kurzust, megesik az ilyen. A lány vár, ő meg már küldené el, nehézkesen indul el, látja, hogy mindjárt elpityeredik, de nincs ereje most semmire. Amikor kisétál a lány a szobából összepakolja a cuccát, és nem is tudja, merre lépjen. Ha nem lenne ilyen kényelmes a helyzet, azonnal lelépne. Túl szűk a komfortzónája, de ezt csak félhangosan mondja ki, kicsit bambul a tükörbe, de csak a fejét látja, kissé pipacsszínű, de sajnos nem a napfénytől, miért nincs ezen az ajtón egy rohadt zár, a kezében szorongatja a maradék kekszet, és a reformkonyhára, meg a xilitre gondol. Aztán arra, hogy mennyire nem érdeklik ezek a dolgok. Aztán arra, hogy nagyjából ez a keksz az egyetlen fixen jó dolog az életben.   

A vajat a cukrokkal és a tojásokkal jó habosra keverjük. Belereszeljük a citromhéjat, hozzáadjuk a vanília aromát. Általában így kezdődnek a tökéletes, isteni kekszek receptjei. Az biztos, hogy ez tényleg egy fixen jó dolog az életben. Például ez az amerikai csokis keksz komoly vigaszt nyújthat, ha nem volt túl fényes napja az embernek. 

Buborék

Mikor beköltöztünk az  új lakásba, vajmi keveset törődtünk a szomszédokkal. Aztán kiderült, hogy nem lehet őket figyelmen kívül hagyni. Három nyomasztó és huzatos emelet, mindenki ismer mindenkit. Túl barátságos nyugdíjasok, és túl barátságtalan családok.

Előbbiek csak idegesítőek. A tekintetük. Ahogy figyelik a szatyrodat. Belepillantanak a szemeteszsákodba. A kérdéseik. Ahogy megállnak az ajtód előtt, és félhangosan beszélgetnek rólad. Mikor bekopogtatnak egy mondvacsinált indokkal, és nem értik, miért nem invitálod beljebb őket. Katika néni, aki kérdés nélkül letegez, hiába vagy huszonkilenc éves.

A családok viszont jóval keményebb diók. Az ajtón sietve lépnek ki, hogy gyorsan bezárhassák maguk mögött. Soványak és sápadtak. Az Anyák szünet nélkül cigiznek. Az Apák szinte soha nincsenek otthon. El sem lehet képzelni, hogy férnek el annyian ezekben a két embernek is szűkös lakásokban. Az ember nem tud nem erre gondolni, mikor félszegen köszön az Anyáknak. Az Anyák mindig otthon vannak. Boltba se láthatod kimenni őket. Csak a folyosóra, cigizni. A Legkisebbel a karjukban. A Legkisebb félszeg, szép arcú kis lény. Nyugodtnak és ártatlannak tűnik, de az Anyák folyton rángatják és ordibálnak vele. Ne menj oda a korláthoz, te idióta! Nem bírod ki hugyozás nélkül fél percig? Az embernek nincs egy szabad pillanata. Újra és újra visszatérnek a sorok, az Anyák hintáznak a talpukon előre-hátra, ringatják magukat. Felém villan a szemük. N. azt mondja, húzzam el a függönyt.

Van ebben a helyben valami hátborzongató. Persze ez nézőpont kérdése. A lakásban minden átlagos, átlagosan pocsék nyílászárók, kopott és nyöszörgő parketta. Átlagos veszekedések, elmosogatásra váró tányérok, odakozmáló pörköltek. A tudat, hogy átmeneti az egész. A hétvégi ünnepélyes lakáskeresések a neten. Aztán havonta végignézni, ahogy elkelnek az álomlakások, és leolvadnak a forintok a bankkártyáról. Elmerülni az átmenetiségben. Élvezni és félni tőle egyszerre. Ha időnként mélyen megmártózom benne, az állandóság boldogító illúziója jár át. Ide Jehova Tanúi se járnak. Biztonságban vagyok.

Naponta változik a véleményem az ismerkedésről. Mikor becuccoltunk, még nagy tál süteménnyel készültem végigjárni az emeletet. Aztán a zöldesszürke arcok, a kiszűrődő káposzta-és vizeletszag elvette a kedvemet. Tudtam, hogy pocsékul állunk. Tudtam, hogy mi állunk a legjobban a lakók közül. A sütiket végül este együtt ettük meg, és megegyeztünk a lehető legnagyobb mértékű közöny fenntartásában. Mint a tapasztalt átutazók.

Mi vagyunk a tévé nélküli lakók. Bármilyen kis szobába tömörültek is be a családok, mindenhol van tévé. Mindent bejár a hangja, ha este kimegyek teregetni a folyosóra, beszélgetés helyett hírműsorok és akciófilmek különös elegye verődik vissza a falakról. Lehet, hogy a lakók beszéde is hallatszik néha, de képtelenség kiszűrni. Katika néni háromszor is megkérdezte, hogy mi a kedvenc műsorunk. Mikor azt mondtuk, hogy nincs tévénk, értetlen arcot vágott. Másnap egy tévészerelő névjegykártyáját találtuk a lábtörlőn. Olyan nem létezik, hogy nincs tévé. Hogy folyamatosan nincs. Ha elromlott, hát meg kell javítani. Tessék, kérem, csatlakozni az esti koncertekhez, olvastam ki Katika néni gondolatait a névjegykártya írógépelt sorai közül. De mi tartjuk magunkat, és egymásnak olvasunk fel esténként. Napról napra halkabban. Félünk, hogy a szomszéd meghallja.

A Legkisebbek mutatják a legnagyobb érdeklődést felénk. Mi is velük találkozunk legszívesebben a lakók közül. Sajnos ők mutatkoznak a legritkábban. Kedvencem, a kis szőke egyszer utána nyúlt a kabátom suhogó szélének. Az Anya olyan erővel rántotta el a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Azt mondtam, a lehető legőszintébb mosollyal, hogy semmi baj nem történt. Az Anya undorodva elnyomta a csikket, és berángatta a lakásba a még mindig mosolygó Legkisebbet.

Egy apró, kiteregetett ruhából jöttem rá a nevére: a rózsaszín pólón a Niki név állt. Az i betűkön apró szívecskék pont helyett. Megkerestem a naptárban. Odaírtam a szeptember tizedikei rubrikába, hogy Niki. Aztán visszalapoztam júniushoz, és betettem a húst a sütőbe. Aznap minden nagyon jól sikerült. A hús mennyei lett, N. előléptetés hírével tért haza.

Aztán teljesen elfelejtettem a dolgot. Szeptemberben jutott csak eszembe, mikor fordítottam a naptáron. Volt mit csinálnom aznap, a lakásban eluralkodott a káosz, N. pedig temetésre utazott el a hétvégére. Mégis leszaladtam a boltba. Fél óráig nézegettem a csokoládékat. A boltosnak már gyanússá váltam, körülöttem ténfergett, méregetett, köhécselt. Ez nem segített a választásban. Már-már feladtam, mikor a pénztárnál megláttam a buborékfújókat. Meglepően nagy volt a választék, a dobozok színét illetően, de itt már gyorsan döntöttem, felkaptam egy pirosat, és fizettem. A lépcsőházban szinte futottam felfelé, mintha adott idő alatt kéne teljesítenem egy feladatot.

Megálltam az ajtajuk előtt. Nappal volt és világos, de égett a villany. Toporogtam a lábtörlőn, de nem tudtam a következő lépést. Aztán meghallottam a nő hangját, kiküldte az egyik lányt a kint felejtett mobiljáért. És tényleg, ott volt a párkányon. Reménykedtem, hogy a Legkisebb jön ki. Ő volt. Alig nyitotta résnyire az ajtót, alig villant fel a mosolya, máris zavartan a kezébe nyomtam a telefont és a buborékfújót, elsuttogtam egy boldognévnapotot, aztán hátat fordítottam, és besiettem a lakásba.

Estig nem mozdultam ki. Takarítottam, és el-elmosolyodtam közben, mint a meglepetést rejtegető kisgyermek. Látni akartam Nikit és a buborékokat, de türtőztettem magam. Olyan nyugodt és boldog voltam, hogy délután elnyomott az álom. Csak este hat körül ébredtem, félhomályban. Odakintről szirénázó mentőautó zaja szűrődött be, és tévé helyett a lakók nyüzsgése, feszült, fojtott hangja. Köntöst vettem, és kimentem, hogy lássam, mi történt. Mindenki a korlátnál állt, és lefelé bámult, egyedül Katika néni és egy rendőr húzódtak hátrébb, közel az ajtónkhoz. Katika néni azt mondta, ő látta, ahogy ugrik. Nem is ugrott, kapaszkodott fölfelé! Ő ilyet még nem látott. Mintha léghajóba akart volna szállni. Mire egyet sikkanthatott volna, a kölyök már nem volt sehol. Szörnyű dolog. Hirtelen elhallgatott, és rám meredt. Vagyis csak azt hittem, hogy rám. A lábam elé mutatott, ott hevert a piros henger, körülötte apró tócsa. Az volt a kezében, az ni, az ott, az a piros, mutogatott Katika néni. Arrébb álltam. Alig lehetett rálátni az anyára. Az ajtó előtt ült, és ringatta magát. Pár pillanatig nézhettem csak, aztán Katika néni hangja magára vonta a figyelmemet. Maga látta a kis Vivient? Csak meresztgettem a szememet. Jaj, hát a kis szőkét, a kis apróságot, a hatos lakásból. A Legkisebbet.

A narrátor csokis-áfonyás linzerrel járta volna körbe a szintet, ha meg nem eszi végül azon az estén. Vivien imádta a csokit, talán azt kellett volna kapnia a névnapjára is - ami azonban december másodikán van. De ki az a Niki? Szerintetek? És a narrátor? Vajon ott maradt a házban N.-nel? Ti hogyan tálalnátok?

Merülés

Hogyhogy ő is egyedül? Ez volt a legelső gondolata a két asztallal arrébb ülő szőkés-vöröses hajú lánnyal kapcsolatban, rögtön a második pedig az, hogy mennyire régen nem látták egymást, meg persze hogy a lány semmit nem változott. Odamenjen? Ne menjen? Barátok voltak, vagy afféle, aztán valamin összekaptak, hogy is volt? Mindegy, rég volt, kábé húsz éve, már lehet ő is elfelejtette… Milyen ironikus, hogy épp most, épp itt, talán mégis odamegy. A lány tűnődve figyel kifelé az ablakon, semmit nem látni, csak az utcát, nincs hatalmas forgalom, inkább csak turisták sétálgatnak. Bizonytalanul áll meg az asztal mellett, csak félhangosan szól oda.

- Fédra… – a lány odakapja a fejét, de bizonytalanul néz a szemébe, biztos nem ismeri meg, nem lenne csoda. 

- Laura?

- Én vagyok… 

Néhány pillanatnyi csönd, abból a fajtából, amikor mintha minden megállna, úgy tűnt, mintha semmi sem mozdult volna néhány másodpercig a barátságos kis vendéglőben, halkabbnak hallatszott a kanálcsörgés, az emberek zsivaja is csendesebbnek tűnt. Aztán elmosolyodott.

- Jaj, ne haragudj, hogy nem ismertelek fel azonnal, nagyon rég találkoztunk, kicsit megváltoztál. 

Na igen, Fédra, a jóságos, aki sosem bántaná meg azzal, hogy mennyire szarul néz ki, pedig hát valljuk be… Az utóbbi hónapokban nagyon összetört, lefogyott, de igyekszik nem gondolni erre, elvégre nyár van, ez az egyetlen jó dolog, ami történt az évben. Kicsit ácsorog még az asztal mellett, aztán megkérdezi, hogy leülhet-e. Olyan bizarr, azonnal az étlapról kezdenek beszélgetni, ez biztonságos terep, jó hangolódás, nem tudnák onnan folytatni, ahol abbahagyták, mert fogalmuk sincs, pontosan hol is maradt abba. 

- A giroszt már irtóra unom. Az elmúlt három hónapban már minden formájában ettem, pitában, tálban, sajttal, fitnesz zsömlével, csípősen, giroszpizza, satöbbi. Pedig azt hittem, sosem unom meg. Igazából az egyik legcsábítóbb dolog itt. A szőlőpitét ajánlom, az mindenhol finom. 

Ebben a mederben folyik a beszélgetés, Laura figyel. Közelről már látni a változást, a néhány nevetőráncot, a kicsivel markánsabb vonásokat. A hajszín ugyanaz, sose látott ilyet a Fédráén kívül, talán erre mondják, hogy paradicsomszőke? Fogalma sincs, de valahogy egyszerre szőke és egyszerre vörös, kábé mint naplementében a búzamező, de ez a kép túl romantikus hozzá, na, a lényeg, hogy ez a hajszín hihetetlen, és hihetetlen, hogy még így negyven felé is ugyanolyan, mint régebben. Néhány perc válogatás után Fédra valami zöldséges levest kér, meg makrélás tésztát, desszertnek pedig marad a szőlőpiténél, biztos, ami biztos. Laura bizonytalan, ő még csak néhány napja érkezett, meg eleve mostanában ilyen semmilyen, kicsit zavarban is van, akar beszélni, de ügyetlen, mindig is ügyetlen volt ebben. Végül gyümölcslevest meg salátát kér, és azt a kalácsot, amiről nem nagyon tudja, hogy miféle is lehet. 

- Saláta? Tök jó neked, hogy ilyen fegyelmezetten tudsz enni, nekem még a mai napig sem megy, ahogy ez látszik is. Istenem… Nem is tudom, miért nem találkoztunk vagy húsz évig. Igazából sokat gondoltam rád, de á, tudod ez hogy van. Nem mintha annyira lefoglaltak volna a barátaim, nem túl sok van belőlük. Most egy fél évet itt töltök. Ezt bírom az egyetemi munkában a legjobban, hogy van egy csomó tök jó ösztöndíj, és nem csak hallgatóknak. Szóval ez nekem kutatómunka. Érted, kutatómunka, itt… De ez nem túl érdekes. Te mi járatban vagy? Családi nyaralás?

- Nekem is… kutatás. (Saját magát kutatja. Hamvába holt vállalkozás) Egyedül jöttem. Nem is tudtam, hogy Te végül ott maradtál az egyetemen. Ez nagyon jó, vagyis hát kicsit irigy vagyok miatta. Hát, én nem vittem túl sokra. Na, ez az, ami nem túl érdekes. Az egyetemen milyen? Vannak még ott a régiek közül? 

- Nehogy azt hidd, hogy olyan zseniális. Azt meg főleg ne gondold, hogy én olyan nagyon sokra vittem volna. Csak kutatok. Ennyi. Néha nagyon unom. De úgy emlékszem, Te is maradhattál volna. Sőt, úgy emlékszem, akartál is. Aztán végül mégsem. Miért?

- Már magam sem tudom.

Mindketten nevetnek. Fédra ragyog, Laura meg csodálja. Az ételt viszonylag gyorsan kihozzák, finom, és különleges is, Fédra imád enni, Laura is imádott valaha, de már csak turkál az ételben, sírás fojtogatja, de mosolyog, túl sok az étel, de úgy szeretné megenni, annyira jó lenne, de nem nagyon megy. Ez a találkozás teljesen irreális volt, de biztos oka van, biztos mindennek van valami oka, csak ne lenne olyan rohadt nehéz átlátni az ok-okozatot. Az ebéd után még egy kávényi időre maradnak, és megbeszélik, hogy összefutnak még, húszévnyi eseményt nem olyan egyszerű áttárgyalni. 

***

A szálloda olyan gyönyörű. A lehető legegyszerűbb, görögkék és fehér minden, de az ágynemű olyan illatos és puha, a kilátás olyan gyönyörű, Laura imádja, és az arcát a párnájába fúrva sír. Sajnos már emlékszik, nem mintha eddig nem emlékezett volna, de eddig nem gondolt rá, ők együtt indultak el az úton, legalább is a tudományos úton mindenképp, ők együtt kezdték a kutatást, ők voltak a legígéretesebb tehetségek az egész művészettörténet tanszéken, tényleg úgy volt, hogy maradnak mindketten. Aztán egy közös cikkük valamiért csak a Fédra nevével jelent meg, és itt megcsúszott az egész, valahogy emiatt nem tudott bejutni, vagy ilyesmi, húsz évig próbálta kitörölni a fejéből, ő annyira szerette volna, neki a képzőművészeti részéhez nem volt tehetsége, ő nem tudott az ecsetekkel, az anyagokkal, semmivel sem bánni, ő csak beszélni tudott ezekről. A tükörből egy nagyon fáradt és nagyon életunt nő néz vissza rá. Pedig olyan szép volt, neki nem volt paradicsomszőke haja, de legalább voltak tengerkék és csillogó szemei, most olyan fakó, olyan kopott. Az élet szar. 

A tenger is gyönyörű, mint a szálloda, bár már nem fürdőzik benne senki, hűvös lett az éjszaka. Mélykék az ég is, meg a víz is, szép a duplatükör, a part inkább sziklás-kavicsos, mint homokos, szúrja a meztelen talpát.

Pulóver. Aztán elindult másfelé, a büszkesége akadályozta meg abban, hogy máshol, vagy újra próbálkozzon. Nem nagyon kapkodtak érte ezzel a diplomával, megtanult ezt-azt, de valahogy sosem találta meg azt, amit szeretett volna csinálni.

Blúz. Amikor kislány volt, egyszer elvitték úszótanfolyamra. Bedobták a vízbe, azt hitte, megfullad, sehol semmi kapaszkodó, csak a saját súlya, amit képtelen volt a víz felszínére tornázni. Már szédült, rettegett a víz alatt, amikor végre kihúzták. Soha többet nem ment az uszoda közelébe.

Szoknya. Lehúzott húsz évet egy irodában, nem volt senkije, aki volt, már rég otthagyta, mindenki tovább lép, ő miért nem képes erre? Hol az a hiba, amit ennyi idő alatt nem tudott megoldani, mi ez a mocsár, amibe beleragadt? Miért nem rángatta ki senki? Miért nem hagyta senkinek, hogy kirángassa? Túl sok a miért pont én. Minden túl sok. A kórházban fekvés, a kezelés, a végtelen vérvételek, az új receptek, a folyamatos rosszullét. Mindent elszalasztott, amit elszalaszthatott, mindent elmulasztott, amit elmulaszthatott. A víz hideg, libabőrös lesz tőle. Úszni azóta se tud. Tudom, hogy szörnyű bűn, amit merészelek, de elmémnél hatalmasabb a szenvedély.  A tenger mélye szurokszínű. Egy kicsit fáj. Sós, és szúr. Aztán jó. A semmi jó. 

***

Laura szobája előtt egy szatyorban egy szelet becsomagolt szőlőpite, és egy levél. 

Kedves Laura,

örülök, hogy összefutottunk, még ha ilyen furcsán is történt. Őszintén mondtam, hogy nem értem, miért nem maradtál az egyetemen, én nagyon szerettem volna, ha együtt dolgozunk. Mindenesetre megemlítem mint lehetőség: most épp van egy üres hely, még mindig nem késő meggondolnod, szerintem mindenki örömmel látna. Végül is nagy előny a többi esetleges jelentkezővel szemben az, hogy Rólad tudjuk, hogy mennyire tehetséges vagy. Ha átgondoltad jelezd, és jelzem én is felfelé. :-)

Részemről nagyon örülnék,

f.

A napfelkelte itt is ugyanolyan, mint bárhol máshol, giccsesen gyönyörű. A szálloda még csendes, a vendégek bizonyára az előző éjszaka kimerültségét próbálják kiheverni. Mindenki nyugodt, mindenki lazít, elvégre nyár van. Az élet szar. 

Így nyáron én mindig nagyon kíváncsi leszek olyan ételekre, amiket még sosem ettem. Mindegy mifélék, csak legyenek mások, mint amilyeneket egész évben eszem. A görög konyhát nagyon szeretem, és tök jó, hogy viszonylag egyszerűen elkészíthető fogásaik vannak. 

A görög gyümölcsleves például tipikus gyorsan finomat étel, sok-sok idénygyümölccsel.

A görögsaláta szerintem klasszikus, akár grillhúsok mellé, akár magában is frissítő, egyszerű, és nagyon finom. 

A sütés nyáron a nagy melegben néha kínszenvedés, de kit érdekel, ha ilyen görög kalács lesz a vége? Még nem próbáltam ki, de a recept alapján isteni lehet, egy következő sütkérezés alkalmával mindenképp tesztelem. 

Amit Fédra evett: szőlőpite, ami mindig finom, makrélás tészta, azoknak, akik szeretik a tenger gyümölcseit, valamint egy finom leves a zöldségek kedvelőinek